Csizmadia vándorlegény volt még Csanak András és útja éppen Bécsnek vetette. A császárvárosban annyi volt a német, hogy alig látszott tőlük a gyalogjáró, magyart azonban egyet sem látott és nem hallott. Ezen a bitang állapoton annyira elkeseredett Csanak, hogy búján enyhítendő, füle tövére csapta a jobb tenyerét s eldalolta magát nagy egyedülvalóságában:
Lóra, csikós, lóra, elszaladt a ménes,
Csak egyedül pányván legelész a nyerges…
Ámde ezzel a feneketlen nótázással igen-igen megjárta Csanak. Tudniillik épp a Burg előtt talált megállni és találta eldalolni magát. Alig vitte még két sorig, mikor a Burg egyik ablakából kihajolt Ferenc József (tollszár volt a füle mellé dugva!) s korholó hangon szólt le:
– Hallja-e Csanak, magát is olyankor veti erre a szél, amikor alkotmányos dolgokkal foglalkozom!
Csanak haptákba vágta a csizmája két sarkát.
– Javól, herr felséges uram, igenis!
Nyomban utána meghajtotta magát a Legfelső Hadúr felé és úgy eltűnt onnét, mintha ott sem lett volna. Csanak különben ezt a találkozást sohasem említette józan állapotában, csak olyankor, ha előzően felhajtott már vagy másfél meszely „drótszeg”-et.
*
Amit most leszek elmondandó, az 1914-ik esztendő májusában vagy júniusában esett meg. […] Egy szegény embert árvereztek el a biharmegyei Zsáka községben s mikor egyetlen párnáját is kihúzták a feje alól, végső tehetetlenségében s utolsó fillérein a következő tartalmú táviratot adatta föl a postán: ,,I. Ferenc József királynak, Budapest. Baj van Zsákán! Gyüjjék azonnal! Szekér várja az állomáson.”
(Komáromi János: Emlékeim, 1938)
*
Ferenc Jóska még fiatal király volt, amikor egyszer fegyvergyakorlatot tartott a Bakonyban. Ott volt Vilmos császár meg Ernő Ágoston herceg is. Egy magas hegygerincről távcsövön figyelték a gyakorlatot. Mikor mentek volna vissza Pápára, eltévedtek. Sokáig csatangoltak az erdőben, majd megy arra egy faszenes szekér. Engedelmet kértek, hogy felülhessenek a szekérre.
Az öreg fuvaros vonakodott, mert hogy nehéz a szállítmány, a lovak meg elég gyengék. Valahogy aztán feltápászkodtak a szenes zsákok tetejébe. Csak úgy köznapi ruhába voltak öltözve. Az öreg azt hitte, hogy kóborló turisták. Ernő herceg gondolta, hogy illő lenne bemutatkozni.
– Én Ernő Ágoston cumberlandi braunsvejgi és lüneburgi herceg vagyok a negyvenkettedik gyalogezred inhóberja.
Sercint egyet az öreg, hátranéz.
– Az leszel te, mihelyt beérünk az állomásra. Kiveszed a poggyászodból a suvikszos kefét és ha jön a vonat, olyan fényesre pucolod három krajcárért az urak cipőjét, mint a Salamon tökit.
A három úr borzasztó nagyot nevetett.
– Ez meg itt – mutatott a herceg Vilmos császárra –, Németország császára és királya.
Az öreg ránéz megvetően.
– Tudom, tudom. Az lesz ő, ha a vendéglőben felköti a fehér surcot, aztán mosogatja meg nyalogatja a tányérokat.
– Jóska, szólalj már meg. Neked illik ennek az öreg magyarnak megmondani, hogy kije vagy te neki – unszolta a herceg Ferenc Jóskát.
– No, öreg, nézzen csak meg engem jól. Én a magyarok királya, első Ferenc József vagyok!
– Hát, öcsém, neked egy kicsit ismerős a pofád. De ha te király volnál, nem ülnél a szenes szekérre.
Beérnek a pápai állomásra. A katonaság várja a szerelvényt. Egy őrnagy ugrik a szekérhez. Haptákba vágja magát, és jelentést tesz a felséges uraknak. Az öreg fuvaros nagyon megrémült. Mégiscsak igazat mondtak ezek az urak. Ki hitte volna. No, mi lesz most ővele. Menten főbe lövik, hogy úgy lesemmizte őket.
– Köszönjük, öreg, a fuvart – mondja neki Ferenc Jóska.
– Nagyon jól mulattunk. Úgy megnevettetett minket, hogy többet ért egy bécsi színháznál.
Benyúltak a zsebükbe, csak úgy számolatlanul adtak egy-egy marék aranyat az öreg fuvarosnak, aki így meggazdagodván úgy élte le öreg napjait, mint egy igazi úr.
(Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok, 2002)