De nem lelte, amit keresett.
Lassan olyan lett, mint egy megszállott. Vadászott a világ végén lévő, aprócska vendéglőkre, zöldvendéglőkre, kerthelyiséges, elfelejtett csehókra, betérőkre, nehéz levegőjű, viaszkosvásznas kifőzdékre és étkezdékre, ahol naponta mást főznek, néhány ételt csupán, de jól. Odaült az öreg fa alá, és hallgatta kicsit a nyarat. Szeretett olyankor meginni egy pohár hideg sört is, bár magában azt mondta, „ser”, de hangosan nem merte, nehogy fennhéjázónak nézzék.
Aztán egyszer, étlapot böngészvén eszébe ötlött, hogy régen evett bácskai rizses húst.
Kérdezte, van-e.
De nem volt. És nem is készítették el neki, holott kérdezte, akad-e vajon a konyhán pörkölt meg rizs, mert akkor ő megcsinálja magának. De nem lehetett. Azóta kereste a helyet, ahol ehet egy bácskai rizses húst. És bolyong azóta is, és elkéri az étlapot a legeldugottabb helyeken is, hiába.
Pedig olyan helyeket is felfedezett, ahol még írógéppel volt írva az étlap, és indigóval sokszorosítva. Egészen meghatódott ettől, mert a régi írógép meg az indigó is fiatalságának sajkájában volt elrejtve, mert fiatalságának sajkája ott ringatózott minden öreg hársfa alatt, hiszen kikötő volt minden öreg hársfa, az egykorvolt világok tengerében, amelyben kicsinyke szigetként emelkedtek az emlékek, és próbálták elviselhetővé tenni a jelenkort, az alacsony homlokúak világát.
Ebbe a sajkába akarta Rezeda Kázmér átmenteni a bácskai rizses húst. Hogy majd feltámadáskor az is legyen. De nem talált sehol sem. Pedig nem nagyon nehéz, sem túl bonyolult a bácskai rizses húst készíteni. Csak néhány alapvető kérdést kell tisztázni hozzá. Legelőször is ott a hús kérdése. Ha felüt a vándor egy akármilyen szakácskönyvet, szinte bizonyos, hogy sertéscombot fognak írni a bácskai rizses húshoz. Nincsen igazuk. A sertéscomb száraz és unalmas, nem való az rizses húshoz sem. Aztán vannak, akik tarját írnak, de az se jó. Mert a lapocka az igazi. Szaftos is, puha is, jó is.
A másik alapvető kérdés, hogy együtt főzzük-e a rizst a hússal, vagy külön-külön, és csak a végén keverjük össze őket.
Rezeda Kázmér nem akart állást foglalni ebben a kérdésben, annál is inkább, mert ő azzal is megelégedett volna, ha talál valahol egy nyamvadt bácskai rizses húst. Megette volna, legfeljebb azután nézett volna utána bizonyos részleteknek a pincérnél, bár lassan azt is megtanulta, hogy felesleges a pincéreknél érdeklődni fontos dolgok után.
Szóval, nem akart Rezeda Kázmér lándzsát törni egyik iskola mellett sem, de arra azért emlékezett, hogy az édesanyja együtt főzte a rizst a hússal, ami alatt azt kell érteni, hogy hagymát dinsztelt, arra vetette a pirospaprikát, majd ezen félig puhára főzte a felkockázott lapockát, és erre került aztán a rizs, bögréből mérve, és ugyanabból a bögréből mindig kétszer annyi víz, mint ahány bögre rizs. Így főttek együtt puhára, és persze kissé csípős zöldpaprika meg hámozott paradicsom is kellett a són kívül. S friss, apróra vágott petrezselyem a végén, a tetejére. Rezeda Kázmér anyjának rizses húsa sosem lett száraz, szaftosan, szotyorgósan összeállt. Került hozzá csalamádé vagy vizes uborka, ha annak volt szezonja, vagy cékla. A gyerek Rezeda, mikor még csak Kázmérka volt, azzal szerette leginkább.
Ma már almapaprikával eszi. Ha nagyon éhes, friss házi kenyérrel. No és serrel, igen, serrel vagy rozéfröccsel. Persze mindezt csak álmában ette Rezeda Kázmér. Mert kiveszett a maradék Magyarország étlapjairól a bácskai rizses hús. Tartott is attól, hogy muszáj lesz előbb-utóbb felkeresnie a Délvidéket evégett, pedig nem szerette a vad rácokat. Viszont nagyon szerette a bácskai rizses húst.
És arról szól az életünk, hogy feloldjuk az ilyesféle antagonisztikus ellentéteket.