Két férfi női ruhában szaladgál ide-oda a színpadon, lövések dördülnek, az egyik szoknyás színész rekedt hangon elkiáltja magát: „Osgood, én férfi vagyok!” – mire a harmadik férfi végszavaz: „senki sem tökéletes”.
– Ennyi! – kiabál az erős akcentussal, ám választékos szókinccsel beszélő rendező, megnyomja a csengőjét, majd arra kéri a színészeket, hogy az előbb megidézett klasszikust, a Van, aki forrón szereti című filmet ezúttal ne egy, hanem fél percben adják elő, mert túl sok volt a felesleges jelenet.
Az amerikai Andrew Hefler barátságok és szerelmek miatt maradt Budapesten. Dolgozott a Merlin Színháznál, megalapította Magyarország első improvizációs társulatát, zenélgetett. A kilencvenes években járunk.
– Szentpétervárra akartam menni, de valaki azt mondta, hogy ott hideg lesz. A vízumot sem egyszerű megszerezni, menj inkább Budapestre, és majd meglátod, mondta az illető, így hát idejöttem, és nem mentem tovább.
Los Angeles után a rendszerváltásból ébredező Magyarország nagy váltás volt Andrew-nak, aki ma már magyar feleségével és három gyerekükkel teljesen beilleszkedett az itteni életbe: a Kéknyúl Hammond Band énekeseként és a Grund Színház vezetőjeként is elismert művész-pedagógus. De ne szaladjunk ennyire előre! Menjünk vissza egy bizonyos kaliforniai általános iskola ötödik osztályába, ahol a kis Andy először találkozott az improvizáció műfajával a negyvenes-ötvenes-hatvanas években Amerikában műfajt teremtő Viola Spolin egyik drámanapközis tanítványánál, aki minden egyes tantárgyat improvizációval tanított.
– Számunkra ez volt a világ legtermészetesebb dolga, nem gondoltam, hogy valaha kezdek majd vele valamit – emlékszik vissza Andy, aki azóta meghonosította itthon a műfajt. Megállás nélkül tréningez civileket és színészeket, képzést tart rendezőknek, forgatókönyvíróknak, dramaturgoknak, de még orvosoknak és politikusoknak is. A Beugró című műsorral pedig szélesebb közönségnek is bemutathatta, mennyi lehetőség és helyzetkomikum forrása lehet az improvizáció.
Boncsér Sára filmjelenetet improvizál a Toldi mozi színpadán
Amerikában, Kanadában és Nyugat-Európában az improvizációs technikára épülő színház és képzések világa fejlett piac. Ki tudja szolgálni a kereskedelmi és a civil-szociális szektort azzal, hogy kommunikációs képességeket tréningez. Most viszont Budapesten vagyunk, a Púder Bárszínház pinceszintjén, átlagos szerda este van, a Grund Színház ilyenkor tart minden héten háromórás műhelyt, amelyhez bárki csatlakozhat. A körben álló emberek felváltva kiáltják a nevüket egymásnak, majd cserélnek. A tapasztalat azt mutatja, hogy a legtöbben nem emlékeznek a feléjük többször hangosan kimondott nevekre, mert el vannak foglalva azzal, hogy jól mondják a sajátjukat.
Nagy Ági élesen emlékszik az első alkalomra:
– Mindig érdekelt ez a típusú kreatív világ, amely színház ugyan, de kicsit underground, tehát nem a Rómeó és Júlia musical. Láttam a felhívást a Facebookon, eljöttem, de előbb értem ide, és majdnem inamba is szállt a bátorságom. Gondoltam, meg kéne inni egy rövidet, nem ismertem senkit, kezem-lábam remegett, de bementem a terembe. Andy mondta, hogy amitől félsz, azt csináld meg. – Ági szerint ez nem egyszerű még a legszimplábbnak tűnő feladatnál sem, mint például amikor kánonban kell mondani egy mondatot, vagy leképezni mozdulatokkal egy-egy szót. – A lámpaláz hamar eltűnik, mert elfelejtjük. Muszáj elrontani, és nem szabad gondolkodni, egyszerűen csak asszociálunk azokra a dolgokra, amelyek eszünkbe jutnak.
Boncsér Sára hat éve Ágihoz hasonlóan merészkedett el egy nyitott műhely foglalkozásra, majd a bölcsészkaron tanult, és egy ideig nem foglalkozott improvizációval, ma már viszont kizárólag ebből él. Tréningeket tart cégeknél, előadásokban szerepel, és már ő is vezet műhelyfoglalkozást.
– Amikor az emberek hajlandók megcsinálni olyan gyakorlatokat, amelyek nem feltétlenül megszokottak számukra, vagy akár a komfortzónán bőven kívül esnek, az már önmagában eredmény, és olyan élményt tud adni a számukra, amely összekovácsol egy csapatot – mondja.
– A minap a többségi társadalom és romaság kapcsolatát boncolgattuk az improvizáció segítségével, de sokat foglalkozunk például a sikerrel és a bukással is. A siker hajszolása és a bukástól való rettegés nagyon el tudja vonni ugyanis az emberek valós figyelmét arról, amit éppen csinálnak – teszi hozzá Palkovits Nóra, aki Az impro mint pszichológiai módszer címmel írta meg pszichológia-szakdolgozatát. Mára összegyúrta a két műfajt, tagja a baráti társaságból létrejött Momentán Társulatnak és a Grund Színháznak is. Szerinte, aki azt mondja, hogy nem azért improvizál, mert nevettetni akar, az hazudik.
Sokszor viszont az igazság a legszorongatóbb, ha pedig a színész ki meri mondani, a néző felszabadul és nevet. Andrew Hefler is úgy tapasztalta, hogy ritkán nevetünk azért, mert valami vicces. Gyakrabban igazolásként, de nevetünk akkor is, ha valami abszurd, vagy ha nem tudjuk értelmezni, meglepő, furcsa:
– Amikor valaki pofára esik egy YouTube-videóban, kiröhögjük, pedig baromira fájhat neki a becsapódás. Charlie Chaplin filmjei tragédiákról, a legkeményebb témákról szólnak, mi pedig nevetünk rajtuk: az elrontott gyomorról, a kevés ételről, a rosszul nevelt gyerekekről és tönkrement vándorcirkuszról, szexizmusról. Én ezt szeretem nézni, amikor van tétje – magyarázza Hefler.
Aszalós Kinga idén már harmadik éve szervezi Kapolcson a Művészetek Völgyében a Momentán udvar programját, tavaly ősszel pedig felkérték a kilencfős társulat operatív vezetői posztjára. Azt szereti az improvizációban, hogy önismeretet fejleszt, közösségi élményt ad, és segítséget nyújt abban, hogy az ember megtanulja, hogyan lehet azonnali reakciót adni különböző élethelyzetekben – és ne utólag jusson eszünkbe egy frappáns válasz. Mindennek viszont létezik üzleti oldala is, valahogy működnie kell a rendszernek.
– Általában 10-15 előadásunk van havonta, az Ó utcában pedig lassan hét éve működik a kőszínházunk – mondja Aszalós Kinga. – Ezenkívül folynak a tréningek, és rengeteg külsős megkeresés érkezik cégektől is, akik kijönnek például valami újdonsággal, és a partnereiknek különleges, vicces formában szeretnék bemutatni azt.
A szakember szerint előadásfüggő, hogy mivel lehet megfogni a nézőt, hiszen a show-műsor jellegű, gyors, pörgős, egy estére teljes kikapcsolódást nyújtó program teljesen mást ad, mint egy pszichológiai alapon működő, amelynek megnézése során olyan megoldásokat kap a néző, amelyet maga is használhat, vagy aha!-élményt ad.
A társulat szerelemgyerek, így fontos, hogy a színészek örömmel játsszanak, emellett viszont figyelembe kell venni a fenntarthatóságot is. A Momentán tizenhárom éve tud működni állami támogatás nélkül, köszönhetően az óriási nézőbázisának. Nézői felmérés szerint a 25–45 év közötti korcsoport a legjellemzőbb, és több köztük a nő, de mindez előadásonként változik, és egyre többször jelenik meg az idősebb generáció a nézőtéren.
– A magyarok babonásak: szeretik az olyan jelzőket, hogy valaki tehetséges, ügyes, okos: vagy az vagy, amikor felkelsz, vagy nem – vélekedik Andrew Hefler. – Sosem mondanék olyat egy gyereknek, hogy okos, mivel a különbség okosság és nem okosság között a figyelem, akarat, érdeklődés és viselkedés. Ha szeretnél jobb matekos lenni, akkor foglalkozz a matematikával! A tehetség folyamat. Mi az improvizációval felépítünk egy játszóteret, amelyet bárki használhat. Egy jó színész pedig nyitott, bőkezű, és örömmel rosszalkodik.
