Az aradi vértanúk életének vége viszonylag jól dokumentált. A megrendítő eseményeket a minoriták Historia Domusába, a rendszeresen vezetett háztörténetbe is lejegyezték. Mégis sok olyan apró részlet van, amelyre sohasem fog fény derülni. Az utolsó gyónások titkok maradnak örökre, és többé-kevésbé az is bizonytalan, milyen lelkipásztori vigasztalást nyújtott a négy minorita szerzetes, akiket egy nappal a kivégzés előtt, október 5-én hajnali fél ötkor vertek föl zörgetésükkel az osztrák katonák.
Az aradi vár osztrák parancsnoka, Howiger tábornok utasítása mégis nagyon különleges és szokatlanul nagy lelki terhelést okozó volt. A szerzetesek pontosan tudták, hogy leszámolás történik, és hogy a haditörvényszék ítéletével az egész magyar nemzet megalázása a cél. A rendház lakói megrendültek, amikor Kosztka Libor házfőnöktől megtudták a parancsot: kilenc gyóntató menjen azonnal a halálra ítélt tábornokok mellé.
Az evangélikus Leiningen-Westerburg Károlyhoz, a református Dessewffy Arisztidhez és a görögkeleti Damjanich Jánoshoz Baló Béni református lelkészt és Szombati Balázs görögkeleti papot parancsolták a katonák. Bár Damjanichot végül mégis a minoriták látták el.
Csakhogy a kérés teljesítésének komoly akadálya volt: a konventuálisok kolostorában 1849-ben nem élt kilenc felszentelt pap, csak négyen kelhettek útra: Bardócz Sándor, Pléva Balázs, Vinkler Bruno, valamint a legismertebb, Sujánszky Euszták. A gyóntatás és lelki beszélgetés így rendkívül hosszú ideig tartott: hét órán keresztül vigasztalták az elítélteket. Sujánszky Euszták Poeltenberg Ernőt és Aulich Lajost gyóntatta meg.
Ezután hívták az ágyban fekvő, törött lábú Damjanich mellé. Halála előtt egy nappal a magyar szabadság mellett elköteleződött rác származású hős egy utolsó, drámai gesztust tett, és áttért a katolikus hitre. Sujánszky meggyóntatta és megáldotta a halálra ítélt embert.
„Miután ágyában újra felemelkedett – olvassuk a Historia Domusban –, mondá: Mielőtt eltávoznék tisztelendő barátom, ha nem utál, csókoljon meg engem. – Hogy utálnám a hősök leghősebbikét. S majd öt percig egymás nyakába borulva keservesen zokogánk” – írta Sujánszky Euszták, felidézve a megrázó pillanatokat.
Sujánszky javakorabeli, harmincnyolc esztendős szerzetes volt 1849-ben. Már fiatalon megismerkedett Szent Ferenc rendjével, hiszen kisnemesi családban, Gyöngyösön született 1811-ben.
A keresztségben a György nevet kapta. Abba a híres gyöngyösi gimnáziumba járt, amelyet a barátok a jezsuita rend feloszlatása után, 1776-tól 1898-ig működtettek. Mégsem az obszerváns ferencesek rendtartományába kérte felvételét 1831-ben, hanem a minoritákéba. 1834-ben szentelték pappá. A fiatal szerzetes tehetsége hamar kiderült, ezért elöljárói tanári munkával bízták meg. Emellett Kézdivásárhelyt, Nagyenyeden, Nyírbátorban és Aradon lelkipásztori feladatokat is kapott, jól felkészült, tapasztalt szerzetes volt.
Ácsi táborában Haynau október 1-jén hagyta jóvá a halálos ítéletet, majd 2-án felterjesztette Ferenc Józsefnek. Az uralkodó szintén drámai gyorsasággal fogadta el a haditörvényszék döntését, amelyet a bresciai hiéna főhadsegéde, Johann Susan vezérőrnagy azzal súlyosbított, hogy elrendelte: a kivégzésre „reggel, kellő időben kerüljön sor”, s az elítéltek „elrettentő példaként egész nap közszemlére legyenek kitéve a vesztőhelyen”.
Az ítéletet reggel hét órakor olvasták fel az aradi vértanúknak, azt követően, hogy értesítették az aradi minoritákat: nekik kell lelki támaszt nyújtaniuk. Október 5-én még bizakodhattak a szerzetesek is a kegyelmi kérvény elfogadásában, de a késlekedés miatt egyre kevesebb reményük maradt. Az aradi vértanúk hősies bátorsággal, nagy lelkierővel készülődtek a halálra. Katonaként gyakran néztek szembe az elkerülhetetlen végzettel, a kivégzés előtt elrendeztek mindent. Ajándéktárgyakat küldtek szeretteiknek, sőt a minorita atyáknak is adtak néhány apróságot. Leveleket írtak, elrendezték a hátramaradottak sorsát.
Végül október 6-án már a szerzetesek is teljesen magukba roskadva várták az elkerülhetetlent. A parancs szerint hajnali két órakor kellett megjelenniük a várbörtönnél. „Remegve vártam a börtönész cellájában a percet – jegyezte föl Sujánszky Euszták –, melyben a borzasztó spectaculumra indulnunk kellend.”
Mivel vigasztalhatták a kivégzésre indulókat? Ebben az időben több olyan lelkipásztori kézikönyv is forgalomban volt, amely tanácsokat adott az ilyen nehéz helyzetekben. De azzal a kérdéssel egyik sem foglalkozott, mivel vigasztalják az igazságtalan, koncepciós perben halálra ítélteket. Az aradi minoriták valószínűleg Pakróczy Nepomuki János Munkás lelki pásztorát hívhatták segítségül. Ez a 326 oldalas munka a harmadik részében foglalkozik a „törvényesen halálra ítéltetett gonosztévő rab melletti” szolgálatról. Pontosan részletezi, mit kell mondani a vesztőhely megközelítésekor, a halálos ítélet felolvasásakor, s amikor a „törvény szolgáji a halálra ítéltetett megragadják”.
A vesztőhelyen már az összes szerzetes sírt. Nagysándor József gyóntatójához, Winkler Brunóhoz fordult: „Tegnap ön vigasztalt engem, és most sír.” Damjanich a kivégzése előtt Sujánszkyval beszélt: „Ne sírjon barátom – s a feszületre mutatva folytatá –, hiszen az is, aki a kereszten függ, az igazságért szegeztetett keresztre.” Talán fülébe csenghetett még a vesztőhely felé tartó úton Pakróczy Nepomuki János könyvéből elmondott imádság.
