Multam s jelenkorom két testvér,
S egymást tán meg sem ismerik.
(Petőfi Sándor: Változás)
Harminc év! Több mint egy emberöltő. Ennyi idő telt el például 1838 és 1868 vagy 1918 és 1948 között. Mekkora történelmi fordulatok voltak közben. Az életviszonyok és a mentalitás olyan változásaival, amelyeket néha alig képes fölfogni a következő nemzedék. Nekem szintén sok minden nem volt érthető abból, amit nagycsaládi körben az első világháborúról vagy az 1944–45-ös ostromról meséltek. Lehet, hogy ma is ekkora a távolság érzületben, mentalitásban? Nem tudom. Arról viszont van tapasztalatom, hogy milyen keveset tudnak az utánunk jövők arról, mit jelentett nálunk a kommunista korszak brutális, illetve alattomos változata, hogyan történt meg Magyarországon ennek a rendszernek az átalakítása.
Visszatekintésemet ezért első renden a fiatal nemzedéknek szánom. Azoknak, akik a nyolcvanas években vagy később születtek. Ők lehetnek majd elfogulatlan bírái annak, ami velünk és általunk történt. Tanúságtétel gyanánt vetettem papírra emlékezéseimet. Szemtanú és résztvevő kér szót e könyv lapjain. Azt próbálta megfogalmazni szerzője, amit ő látott, tapasztalt. Amiről annak idején írásban is töprengett. Olyan eseményekről szól, ahol személyesen ott volt. Többek között egy történelmi szerepre vállalkozó mozgalom születésénél. Véletlenül, de föltehetően nem teljesen véletlenül.
Évtizedek távlatából szeretnék magam is tisztában lenni azzal, mit tettem akkor, mit gondoltam. Emlékeket válogatva, kitéve magamat az emlékezés csélcsap mivoltának. Ez persze óhatatlanul elfogultságot is jelent. Visszaemlékezéseket fogalmazva természetesnek tartja az ember, hogy nem lehet múltja jelen nélkül. Ha valaki a múltat idézi, azt óhatatlanul a mindenkori jelenből teszi. Bármennyire függetlennek akar lenni jelenétől, kikerülhetetlenül beleszűrődik leírásába az a helyzet, amelyből beszél. Múlt és jelen tehet úgy, mintha nem ismernék egymást, de mégis elválaszthatatlanok egymástól. Ahogy előre tekintés, jövő sincs múlt nélkül. Különösen pedig a múlt földolgozása nélkül. Tegyük hozzá: identitás pedig – egyéni vagy közösségi – elképzelhetetlen emlékezet nélkül.
Ezerkilencszáznyolcvanhét Magyarországa kétségkívül egy másik világ volt. Magától értetődő ez, de mégsem egészen az. Más politikai viszonyok uralkodtak, más törvények szabályozták az emberek életét, mások voltak lehetőségeik. Amihez hozzátartozott, és erről gyakran megfeledkeznek az akkori helyzet későbbi elemzői, az a fontos körülmény, hogy egy külső nagyhatalom hadserege állomásozott az országban. Mindazonáltal – föltehetően életkorom okán is – én mégsem érzem úgy, hogy áthatolhatatlan fal választaná el azt a korszakot a mától.
Mintha mindmáig érezhető volna valami a kádári hamis polgárosodás áporodott levegőjéből, majd az ezt követő posztkommunizmus és posztmodernitás különös párlattá szűrődött szagából. Harminc évvel ezelőtt mi változásban reménykedtünk, gyökeres változást akartunk. Változást és szembenézést mindazzal, ami történt. Józan számvetést. A szembenézés azonban elmaradt. A magyar társadalomnak nem kellett szembesülnie például azzal a ténnyel, hogy a „gulyáskommunizmus” viszonylagos jólétét külföldi kölcsönöknek köszönhette.
Hogy hitelből volt, s egyszer vissza kell fizetni. Azt sem tudatosította honfitársaink többsége, hogy milyen örökség terhével érkeztünk a puha diktatúrából a demokráciába. A nyolcvanas évek végére ugyanis mély szakadékba került az ország, nem csak gazdaságilag, mentálisan és morálisan is. Számadás híján pedig folytatódott a magyar öncsalás. Ködképeinkkel, délibábjainkkal. Úgy hagytuk el azután a kommunista rendszert, hogy még jelképesen sem búcsúztunk el tőle. Szó sem volt történelmi elégtételről. Csupán a válság terheit cipelhette tovább az ország a demokratikussá változott politikai viszonyok között.
Bizonyára emiatt sincs nálunk megkülönböztetett helye a közösségi emlékezetben a nagy történelmi fordulatnak. Hiába próbált az utóbbi néhány évben a hazai tömegtájékoztatás nagy erőbedobással – és valószínűleg nem kis anyagi ráfordítással – számottevő emlékanyagot bemutatni a nagyközönségnek. Ezt a kísérletet inkább kudarcnak, mint sikernek tekinthetjük. Hatalmas szénaboglya állt össze belőle, a műsorok mögül nemegyszer hiányzott a szakszerű történészi munka, a dokumentumok, visszaemlékezések áttekinthető elrendezése és az adatok tényszerű ellenőrzése.
Eléggé kaotikus képet alkothat magának így bárki arról, mi történt 25-30 évvel ezelőtt Magyarországon. Egyszer túlzó pátosszal festett ez a panoráma, másszor aprólékos részletek labirintusát mutató rajzolat. Már az is különös, mondhatni, nemzeti sajátosság, hogy milyen nyelven beszélünk arról, ami történt, hogy milyen szavakat használunk a leírásához. Nem vettük tekintetbe a Zsoltáros figyelmeztetését: „nosza vigyázok útaimra, hogy ne vétkezzem nyelvemmel”.
Sokszor igyekeztem már magyarázni, hogy a nálunk (nem így másutt Közép-Európában!) már-már hivatalos rangot nyert „rendszerváltás/rendszerváltozás” terminus részben épp a folyamat lényegének elhomályosítását szolgálja. Hogy ne lássuk világosan, mi történt velünk valójában. Hiszen e kifejezés tükrében úgy látszhat, mintha a két „rendszer” bizonyos tekintetben csereszabatos lett volna, és a diktatúra (kemény vagy puha) meg a demokrácia között nem léteznék alapvető különbség. Azt is ügyesen kikerüli e kulcsszó, hogy nálunk a totalitárius berendezkedés végső garanciáját egy megszálló hadsereg jelentette.
A történelmi földolgozások jelentős része szintén kevéssé segíti a megértést. A közelmúlt bemutatásában hosszú ideig a Kádár-korszak rózsaszínűre festése volt a fő törekvés. Ahogy az öncsalás társadalma nem nézett szembe valóságos helyzetével, úgy a történetírók is ennek a közérzületnek szerettek volna megerősítő érveket szolgáltatni. Szemlélet tekintetében pedig a hazai és külföldi szakirodalom többsége a baloldali-liberális szemlélet jegyében született. Ami természetesen legitim megközelítési mód, ám az emlékezet kánonját így egyoldalúan építi. Olvassa az ember a nemzetközi szakirodalmat, s nem érti, miképp győzhetett például az 1990-es választásokon a Magyar Demokrata Fórum.
El kell végezni majd a jelentős szakirodalom értő földolgozását, hiszen a magyarországi átmenet leírásában számos pontatlanság található, hamis mítoszok születtek az értelmezések során itthon és külföldön is. Ugyanakkor gyakorta lehet az a tapasztalatunk, mintha az elmúlt évtizedekben megszakadt volna nálunk a közelmúlt közösségi emlékezetének a folyamatossága. Kérdés, hogy a társadalom sokrétű hálózati rendszere működőképes lesz-e így az elkövetkezőkben. Nehéz érdemi vitát kezdeni az átmenet koráról, mert a három évtizedes távolság ellenére még mindig fönnáll a veszély, hogy a kérdés a politika gyakran torzító terébe kerül. Pedig az 1989–90-es történelmi fordulat értékelése és értelmezése azok közé a kérdések közé tartozik, amelyek megválaszolása nélkül nehezen lesz „nemzet e hazán”.
Van tehát mit közvetíteni. Abban a reményben, hogy lesz/van olyan új nemzedék, mely képes szembenézni mindazzal, ami harminc évvel ezelőtt történt. Kritikus szemmel, illúziók nélkül. Bízom abban, hogy lesz hozzá „ész, erő s oly szent akarat”. Ha valamelyest segíthettem az utánunk jövők tájékozódását ezzel a könyvvel, munkám megkapta jutalmát.
(Részlet Kiss Gy. Csaba Harminc év után című, a napokban megjelenő könyvéből. A könyv a Nap Kiadó gondozásában lát napvilágot.)