Krancz Ferenc volt az öreg favágó, az óriás, de erről majd később. A dolgok nem így kezdődnek. A dolgok úgy kezdődnek, hogy Rezeda Kázmér napok óta azon töprengett, mit is enne szívesen. Talán a nagy meleg volt az oka, talán a vállát nyomó ötszáz év, de tény, hogy napok óta nem tudta, mit kíván igazán. Ilyesmi pedig ritkán fordult vele elő.
Aztán, hosszú, keserves napok elteltével, amikor már úgy volt, hogy cukros paradicsomlevest és sárgaborsó-főzeléket hozat, méghozzá menzáról, mert mindössze ez a két étel volt, amelyet képtelen volt megenni, akkor a teljes kétségbeesés határán hirtelen megvilágosodott.
Sváb ételt ennék, sört innék – gondolta, és elmosolyodott. Megyek Tarjánba – gondolta, és befogatott. Rezeda Kázmér ugyanis régóta Tarjánba járt, ha svábosat akart enni, és sört akart inni. Azelőtt Solymárra járt ugyanezért, de aztán Solymáron megszűnt a Klingerhof étterem, és ezzel együtt odalett a svábos evés és ivás lehetősége arrafelé. Elszomorodott ettől Rezeda Kázmér, aztán – mert az ember az idők végezetéig mégsem lehet szomorú – rátalált Tarjánra, s Tarjánban az Öreg Favágó Kocsmájára.
Mindjárt a legelején azt kell tisztázni, hol van Tarján, mert tíz emberből kilenc, ha azt hallja, Tarján, mindjárt Salgótarjánra gondol. De ez a Tarján nem az a Tarján, hanem amelyik a Gerecse lankái között húzódik meg, amely Pál mester birtoka volt egykoron, s lett aztán a tatai vár tartozéka, majd a rettenetes Oszmán Birodalom része, s ahová végül Esterházy József gróf negyven német családot telepített. 1737 volt akkor.
A galánthai gróf, Esterházy József, ki a jezsuitáknál tanult, s papnak készült, majd 1705-ben odahagyta az Úr szolgálatját, hogy inkább katonai pályára lépjen, s a Rákóczi-szabadságharc alatt a császár őfelsége hűségében maradva saját testvére, a kuruc generális, Esterházy Antal ellen harcoljon, szóval a gróf úr utóbb Komárom vármegye megmentőjeként, újjáépítőjeként és benépesítőjeként vonult be a jezsuitáknál is furcsább magyar históriába. Ő hozta Tarjánba az első negyven német családot, és az a negyven német család aztán csodát tett Tarjánban is, mint mindenütt az országban.
Akkor jött, 1737-ben, az első negyven család között Krancz Ferenc valamelyik őse is. És 1920-ban megszületett Krancz Ferenc, és favágó lett belőle. Óriás volt Krancz Ferenc, kétméteres, nagyszerű, fess ember, vitték is aztán, fiatalon, élete virágában a frontra, mindjárt a Donhoz, ahol akna szakította le a fél lábát.
Gondolná az ember, ha egy óriás favágónak leszakítja az akna a fél lábát, akkor az az óriás favágó elveszíti önmagát, odalesz a lelke a munkájával együtt, s legfeljebb, ha az iszákosság marad őneki. De nem. Krancz Ferenc hamar megtanult fél lábbal is fát vágni, eléldegélt tisztességben, becsületben egészen 83 esztendőt, idősen is fél kézzel, virtusból hasogatta a hatalmas rönköket, aztán elballagott az ősök után. Leszármazottai pedig megnyitották az ősi tarjáni házban éttermüket, melyet a nagyszerű óriás, a felejthetetlen nagyapa emlékére kereszteltek Öreg Favágónak.
És ott ül esténként Krancz Ferenc, nyaranta a sátor alatt, zordabb időben a belső étteremben, valamelyik eldugott asztalnál, és nem látja senki sem, csak Rezeda Kázmér, aki rátalált Tarjánra, rá az Öreg Favágóra, benne a halott óriás szellemére, egy másik nagyszerű emberre, Tarján polgármesterére, Marx Ernőre, akit barátai között tisztelhetett immár. Szerette Rezeda Kázmér ezt a falut, szerette a történetét, a pincesorát, a svábjait, a sramlit, szerette nagy szülötteit, különösképpen Izsó Ignácot, mert sok száz évvel ezelőtt, amikor Rezeda Kázmér még ifjú ember volt, és érdeklődött a magyar foci iránt, nos, akkor Rezeda Kázmér a Vasas szurkolója volt. És mind a mai napig, álmából ébredve is el tudta mondani a legendás bajnokcsapat névsorát, vagyis hogy Mészáros, Török, Hegedűs, Komjáti, Kántor, Gass, Müller, Zombori, Kovács, Izsó, Váradi.
Mindez ott volt Tarjánban, de leginkább az Öreg Favágó konyhája volt ott. Ott voltak mindenekelőtt a perecek, a Salz-Brezel meg a Käse-Brezel, helyben sütötték mindet, hogy az első sör mellé legyen mit gyorsan harapni.
De ne menjünk el ilyen hamar a sörök mellett! Mert az Öreg Favágónál komolyan vették a sört. Csapon volt Paulaner, mindjárt kétféle. A jó Premium Pils, vagyis a sima világos meg a Weissbier, vagyis a szűretlen búzasör. Búzasörből van még barna is, az Erdingen Dunkel-Weissbier. Félbarnának meg lehet inni a Hacker-Pschorr Oktoberfest Märzent, feketének pedig a Köstritzer Schwarzbiert.
S akinek mindez nem lenne elég választék, az menjen haza, vagy esetleg kóstolja meg a
St. Thomas Hubertusbockot, vagyis a világos vadász baksört, közel hétszázalékos alkoholtartalommal! Üveges sörök is vannak persze, Bitburgerek, Lindemansok, és Soproni is van a legnagyobb hazafiaknak, akik Tarjánban sem isznak sváb sört, de komoly ember csapolt sört iszik, úgy általában is, de az Öreg Favágóban egészen biztosan.
Így tett Rezeda Kázmér is. És mindig csak pohárral rendelt, mert azt tudta kényelmesen, jóízűen meginni úgy, hogy meg ne melegedjék.
Issza pohár Paulanerét Rezeda Kázmér Tarjánban, az Öreg Favágóban végre, és ünnepel a lelke. S harap egy kis sós perecet, aztán müncheni fehér kolbászt rendel, bajor édes mustárral, vagyis „mit Brezel und süßem
bayerischem Senf”, hogy Rezeda Kázmér nagyapja is megidéződjék egy pillanatra.
Mikor megérkezik a második pohár Paulaner, gondot kell fordítani a levesre. Jó a Leberknödel-suppe, vagyis a májgaluska, de az a Tabáni Gösserben az igazi. Úgyhogy Rezeda Kázmér vagy
Schwäbische Rindersuppe mit Spätzle-t rendel, tehát marhahúslevest spetzlivel, vagy bajor csülkös, kolbászos káposztalevest, amely szintúgy felséges, de nem árt, ha előtte az ember kivágta a Gerecse erdeinek legalább a felét…
A harmadik pohár sör mellé a töprengés jár, hogy mi is legyen a főétel.
Rezeda Kázmér ekkor odalapoz a Bayerische Spezialitäten oldalhoz az étlapon, mert az Öreg Favágóban hová máshová is lapozna őkegyelme?
Ott van mindjárt a csülkök kavalkádja, ugye! Käsespätzle favágó módra legyen-e, vagyis spetzli csülökkockákkal, juhtúróval, tejföllel és szalonnával egybesütve, vagy inkább Haxn Gröstl, amely nem egyéb, mint főtt, füstölt csülök héjas, fűszeres krumplival, uborkával és lila hagymával sütve?
Esetleg egyszerűsítsen az ember Nasch Haxnre, tehát bőrös csülökre, savanya sörös káposztával és pirított burgonyával? Kínzó, nehéz kérdések ezek.
És akkor még szót sem ejtettünk a vegyes csülöktálról, a brémai muzsikusok kedvencéről (Das Leibgericht den „Bremen Musikanten”, Kartoffel-knödel gefüllt mit Stelze, Schinken und Gemüse mit Bierkraut), a pikáns húskenyerekről, a bajor libacombokról vagy a kétszemélyes favágótálról, amelyhez illik odahívni az asztalhoz legalább még három embert.
Igen, aki kétszemélyes favágótálat akar enni az Öreg Favágóban, Tarjánban, az hozzon magával még három embert!
Ha a nagyságos asszony fogyókúrán van, válassza a Waldviertler friss salátát vegyes bajor grillkolbászkákkal, édes mustáros-majonézes öntettel, és az illúzióit meg fogja őrizni a fogyást illetően, s úgysincsen annál fontosabb. Utóján pedig smarnit tessenek választani, házi lekvárral, vaníliaöntettel meg almakompóttal. Mert a smarni az smarni. Valószínűleg a gonosz boszorkány házikója is smarniból volt, és nem mézeskalácsból, ott, a Fekete-erdő mélyén, a német romantika csodálatos erdőzúgásában, csak valaki egyszer félrefordította a Grimm fivéreket.
Arról nem is beszélve, hogy az édesre is lehet sört inni. Legalábbis a smarnira egészen biztosan, Tarjánban, az Öreg Favágóban. Egy erős baksört a végére. Valami snapsz társaságában. Ezt Rezeda Kázmér tapasztalatból tudta. És neki hinni lehet. Hiszen ötszáz éves, akkor miért hazudozna ilyen fontos és életbevágó dolgokban?