Szürke fényben érzi jól magát. A szórt megvilágítás láthatóvá teszi az arcokat és a környezetet, s ha tűz a nap, Benkő Imre inkább úgy gondolja: „kivárom a fényemet”, a felhőt vagy az alkonyatot. Régebben egy visszatérő álomban mélyszürkében látta a világot, bár voltak kontúrok, a kép mégis sejtelmesnek hatott. Ezt a titokzatosságot szeretné belevinni a műveibe. Kontúrokkal: ugyanis ragaszkodik a teljes filmkockát jelző fekete kerethez. A megvágást a fotóval és a pillanattal szembeni tiszteletlenségnek tartja.
Benkő Imre eredetileg versenykerékpárra gyűjtött, végül fényképezőgépet vett, és autodidakta módon képezni kezdte magát. Története jól indult: kamaszokról készült utcai fotókkal országos díjat nyert, mire ismeretlenül munkát ajánlottak neki a Magyar Távirati Irodánál, ahol a rengeteg téma, helyszín és arc hatására megedződött, a napi munka megalapozta későbbi látásmódját. Kollégáitól is sok segítséget kapott, Friedmann Endre ifjúsági témában jártassága sokat jelentett Benkő számára, és a közvetlensége is – humora az ő humorérzékét is előhívta.
Ez a veleszületett adottság, a gyors koncentráló- és komponálókészség teszi képessé Benkő Imrét a pillanat meglátására, az „ez volt, ez történt” megörökítésére – állítja Palotai János a Benkő Imre élet-mű című monográfiában. A szerző vizuális időutazásra hívja olvasóját, mivel úgy véli, a riportfotó küldetése az, hogy elénk hozza, ami megtörtént, mintha mi is ott lettünk volna. Ezzel megajándékoz minket a jelenlét illúziójával és sok-sok képpel.
A fotó információ, jel és műalkotás egyben, de mert az MTI inkább csak az előbbire vevő, Benkő 1986-ban kilép a sajtófotó kereteiből, és a Képes 7 laphoz szerződik, mely a szocializmus felbomlása idején közli többoldalas fotóesszéit. A fotográfus előhívja gyerekkori emlékeit a bauxitbányászok bemutatásával, szubjektív fotókat készít futballszurkolók érzelmi hullámzásáról, nők vajúdásáról, Jancsó filmforgatásáról.
Képeiből kirajzolódik ars poeticája: nem a hatalomban lévők, hanem a hétköznapi emberek sorsa, élethelyzete érdekli, elkezd tehát a világ neurotikus pontjain fotózni Afganisztántól Romániáig, és itthon is belenyúl a darázsfészekbe, amikor 1987-ben az ózdi hengerműből elbocsátanak 300 munkást.
A hír- és szociális érzékenység, mely Benkő életművét jellemezi, megvan Almási Tamás rendezőében is, aki ekkor kezdi forgatni Ózdról szóló dokumentumfilmjét. Mindketten ráéreznek a történelmi pillanatra. Egymástól függetlenül, azonos helyen és időpontban örökítik meg május elsejét, a munka ünnepét, miközben a munka egyre bizonytalanabbá válik. Benkő képei mellőzik a május elsejei fotók hagyományos optimizmusát, munkásábrázolása sem felel meg a kor elvárásainak. A téma fogva tartja a fotográfust, aki vissza-visszajár Ózdra, bejárja a várost, a hatalmas gyárat, és sehol nem utasítják el, mondván, hogy „ez már megint itt van”.
A munkások elfogadják a farmernadrágos fotóst, Benkő bejut otthonukba, felvételeket készít a bejárókról is Hétesen és Sajóvárkonyban. Képei ma már kortörténeti dokumentumok, amelyek nem csak egy gyár lebontását, egy iparág pusztulását mutatják be – a szocializmus jelképe dőlt romba Ózdon. Benkő képein vesztesként látjuk viszont a korábbi munka hőseit, akik áldozatai lettek egy mítosznak. Palotai János kiemelten elemzi Csirmaz Miklós legendássá vált portréját, amelyen a barázdált arc szinte ég a fájdalomtól, és úgy véli: Benkő igazságérzete vádbeszéddé teszi ózdi képeit, amelyekkel újraírja a szocialista iparosítás történetét.
Az Acélváros – Ózd, 1987–1995 című albumot a Szürke fények – Budapest, 1970–1999 követte, majd megjelent az Arcok – Sziget Fesztivál, Budapest, 1993–2002 című album. A monográfia tartalmaz Benkő Imrével készült interjúkat is, amelyekből kitűnik, kevés esély van arra, hogy épp munkaidőben történjenek a fontos dolgok, ezért a fotográfusnak inkább akkor kezdődik a munka, amikor másnak véget ér.
A lényeg ráadásul sokszor a banalitásban van, Benkő Imre különben is az események peremén dolgozik: Margaret Thatcher látogatásakor például nem a protokollt, hanem a biztonsági őröket fotózta, mert az esemény számára mindig csak ürügy egy jó képhez. Szemléletével fotósnemzedékek látásmódját határozta meg, és még ma is klasszikus és elkötelezett módon hisz abban, hogy dokumentálni kell a világot. Ez a dolga.
(Palotai János: Benkő Imre élet-mű. Magyar Művészeti Akadémia Kiadó, Budapest, 2018, 320 oldal. Ára: 5800 forint)
