– Ön animációs filmekkel foglalkozik, azon belül is a stop motion technikával, ami térbeli animációt jelent. Kockáról kockára mozgatják meg a bábukat, tárgyakat, vagyis az összes képkocka egy-egy külön beállítás. Hogyan alakult és fejlődött ez az eljárás?
– Az 1870-es években egy Muybridge nevű fényképész egy versenyló-tulajdonostól azt a feladatot kapta, bizonyítsa be, hogy a vágtázó lónál van-e olyan pillanat, amikor az állat egyik lába sem éri a földet. Muybridge huszonnégy egymás mellé helyezett fényképezőgéppel fázisfelvételeket készített. Ezekből kiderült, hogy van olyan pillanat, amikor a lónak mind a négy lába a levegőben van. A sorozatképekből rajzokat készítettek, melyeken, ha átsiklik a szemünk, az a mozgás illúzióját kelti. Ez nemcsak a film, hanem a stop motion őse is! A film ma is állóképekből áll, csak olyan gyorsan pörög, hogy amikor a szemünk beolvassa, folyamattá válik. Egy másodperc általában 25 kockából áll. Akik összerakták Muybridge fotóit, olyan filmet láthattak, amely még a film születése előtt született! Miután a francia feltaláló, Le Prince találkozott Muybridge-dzsel, elkészített egy nagyon egyszerű filmfelvevő gépet, amellyel 1888-ban felvette a Roundhayi kerti jelenetet, ahol a fia, az anyósa és még ketten sétálnak a kertben. Kevesen tudják, hogy ez az első fennmaradt mozgókép. Le Prince a találmányának, a filmfelvevő gépnek az „animated pictures”, megmozgatott képek nevet adta. Benne van az animáció szó. Anima a lélek, animálni pedig azt jelenti: megmozgatni, lelket adni. Animáció előbb volt, mint maga a film!
– Fiatalkorában Pécsett, a szülei házában élt. Mi történt ott akkoriban az alsó szinten?
– Közösségi térré változott, odajárt a fél város! Kiválóan működött műteremként, ott festettem, rajzoltam, zenéltem, kísérleteztem. Amikor kiléptem a síkból, elkezdtem tárgyakkal foglalkozni. Tizenkilenc éves koromban a Műcsarnokban dolgoztam, ahol rengeteg különböző színvonalú magyar művésszel találkoztam. Engem az a sok ego a világmegváltó kifejezésmódjával nagyon zavart. Persze, voltak kedvenceim, elámultam néhány művész zsenialitásától, de sokukat inkább sajnáltam a nagy igyekezet és az önteltség miatt. Akkoriban a tér érdekelt, a francia Marcel Duchamp világa, az objet trouvé, a ready-made. Mit lehet kifejezni a talált tárgyakkal, milyen erős közlésig lehet eljutni? Gyűltek a tárgyak, és közben jött egy ötlet is: mi lenne, ha a tárgyak megmozdulnának? Így született az első kisfilmem, amelyet Super 8-as kamerával vettem fel kockánként.
– Varga Csaba animációs rendező lett a mestere, akivel az első találkozásuk inkább emlékezetesnek nevezhető, mint sikeresnek.
– Pécsett Csaba vezette az Yxilon Filmstúdiót, amely a fiatal képzőművészek körében nagyon népszerű hely volt. Amikor először odamentem, épp a kedvenc művészemről, Andy Warholról beszélt, akinek szerinte semmi köze a művészethez. Rendben. Ő így látja, én másként, de nem szóltam, akkoriban nagyon gátlásos voltam. Amikor Csaba megkérdezte, hogy én ki vagyok, mit akarok, csak hebegtem-habogtam. Nem voltam szimpatikus neki. A következő alkalommal csak egy lány volt ott, aki a kezembe nyomott egy kamerát, hogy próbáljam ki. Szegényt aztán iszonyúan leteremtették, hogy egy jöttmentnek odaadja a legdrágább eszközt. Egy hét múlva visszamentem a stúdióba, előhívtuk a felvett anyagot, és megnéztük. Csabának annyira tetszett, hogy azt mondta, bármit kérhetek, mindent megkapok. Később egy életre szóló kapcsolat, barátság szövődött közöttünk. Nagyon sokat tanultam tőle. Kicsit másként láttuk a világot, de ennek ellenére szerettük egymás stílusát, kifejezésmódját.
– Milyen közös munkáik voltak?
– A pécsi csapatból alakult meg a Pannónia Filmstúdió egyik műterme, ahol báb- és gyurmafilmeket készítettünk: az Auguszta, a Szekrénymesék, a Gyurmatek című sorozatokat. Gyurmafilmek készítése közben sokat lehet tanulni, ugyanis ha hozzányúlsz, máris deformálódik. Egyébként, ha valaki élő filmmel foglalkozik, ajánlom, hogy végezzen el legalább egy animációs kurzust: alázatra nevel. Minden egyes kocka létrehozása tiszteletet követel meg az alkotótól. A 90-es évek végén a Channel 4 két nagyon komoly projektet rendelt meg tőlünk. Irodalmi műveket, illetve a világ nagy vallásait kellett az animáció nyelvére lefordítani. Érdekes volt, az angol megbízóink nem tudták, hogy engem a keleti filozófia érdekel, és Konfucius életét, egy 14 perces bábfilmet bíztak rám.
– Nemzedékek nőttek fel Mekk Elek, Mirr-Murr, Süsü, Misi mókus meséin. Mennyire népszerűek ma a bábfilmek?
– A stop motion egyik fajtája a bábfilm. A számítógépes animáció elterjedésével kicsit háttérbe került a műfaj, de 1993-ban bemutatták a Karácsonyi lidércnyomás című amerikai filmet, amely új lendületet adott a szakmának. Azóta sok rajongója lett a stop motion animációs filmnek. 2000-ben óriási siker volt a Csibefutam, egy gyurmafilm, majd a Tim Burton rendezte A halott menyasszony is, de népszerű a Coraline és a titkos ajtó és a Doboztrollok is. Lengyelországban és Svájcban én is dolgoztam ilyen produkciókban.
– Hogyan jutott lehetőséghez egy Oscar-díjas rövidfilmben?
– Egy ideig Londonban éltem a családommal. Azóta is jobb kormányos autóval járok. Világhírű animátor barátaim is úgy élnek, hogy ha van nagy film, akkor jól keresnek, ha nincs, és előfordul, hogy egy évig sincs, akkor addig postásként, eladóként dolgoznak. Felhívott egy producer, hogy Lengyelországban forog a Péter és a farkas című bábfilm, mennék-e dolgozni? Mondtam, hogy Londonban élek, árufeltöltő vagyok egy indiai boltban, nagyon szeretem ezt a munkát. Majdnem nem vállaltam el. Lecsúsztam volna az Oscar-díjról! Azonnal át kellett szervezni a család életét, mert két nap múlva már a repülőn ültem. A Péter és a farkas a rövid animációs filmnek járó Oscar-díjat nyerte el 2008-ban. Később ugyanaz a producer visszahívott Lengyelországba egy Chopin-etűdre, majd egy egész estés filmre, The Magic Pianóra. Szeretek a lengyelekkel dolgozni, nagyon profik és igényesek.
– Eddig több nemzetközi workshop vezetője volt, és vendégtanárként tanít a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen.
– Szeretek tanítani, az ember kötelessége, hogy egy idő után továbbadja a tudását. Idén egy saját stop motion alkotótábort is szerveztem. A gyakorlat híve vagyok, ebben a szakmában is az számít a legtöbbet. Elmesélek egy anekdotát. Egyszer egy erdélyi fafaragó tanítványa elvágta a kezét a műhelyben. A fiú jajgatva mutatta mély sebét a mesternek, aki mosolyogva azt mondta neki: „Nem baj, fiam. Látod, azon a lyukon megy be a mesterség.” Gyönyörű, nem? Szenvedés és gyakorlás nélkül nincs tanulás! Én is úgy haladtam az utamon, hogy mindenféle képzéseken megszereztem az elméleti tudást, de azt szeretem a legjobban, ha kézbe vehetem az anyagot, és létrehozhatok belőle valamit. Egy bábu kezét, lábát, szemét, fülét, száját filmkockánként beállítani, exponálni, utána újra beállítani, közben figyelni, hogy minden azon az íven mozduljon, azzal a sebességgel, amit a helyzet megkíván. Időigényes, testi, lelki erőfeszítést és nagy koncentrációt igénylő munka. Viszont ami megszületik, az rendkívüli élményt okoz. Amikor a tanítványaim meglátják az első mozdulatot, amit ők hoztak létre, hangosan felvisítanak. Utána már minden idejüket hajlandók rászánni a munkára, éjszakára is benn maradnak az egyetemen, jönnek hétvégén, lázban égnek. Izgalmas dolog, ahogy egy tárgy életre kel, lelke lesz. Én, ha ránézek egy bábra, egyszerűen nem hiszem el, hogy nem él. Érzelmeim vannak irányába, kapcsolatom van vele, még a hangját is hallom.
– Nemrég jött haza egy jógatáborból. Tudja majd hasznosítani a munkájában, amit ott tanult?
– Persze! Úgy gondolom, animációs filmesként és rendezőként minden összefügg a szakmámmal. Még a silence jógatábor is, ahol hét napig csendben voltunk. Ötven ember jógázott és naponta többször meditált, csak a három előadó beszélt, akiket meghallgattunk, de nem kérdeztünk, nem szóltunk közbe. Egy hétig magunkban voltunk, egymással se beszéltünk. Elképesztő, máshol nem tapasztalható erős energia jelenik meg a térben, amikor ennyi ember mozdulatlanul ül egy órán keresztül. Rendkívüli élmény. A cél részben a kiüresedés, részben az önismeret: megtudni, hogy valójában ki vagyok én. A keleti filozófiák szerint a legmélyebb állapotban eggyé válunk az örökkévalónkkal, a saját lelkünkkel. Állítólag egy éjszaka folyamán négyszer éljük ezt át, csak nem tudunk róla. Sok mindent tanultam a táborban, amit később hasznosítani tudok, de már annak is örülök, hogy eljutottam egy ilyen helyre. Egész életemben elsődleges szempont volt, hogy meg kell élni. Hat gyerekem van, most jön az ötödik unokám. Már csak két fiam kiskorú, nincs akkora anyagi teher és felelősség a vállamon. Elérkeztem a második gyerekkoromhoz, végre foglalkozhatok a saját filmjeimmel is!