Senki sem tudja pontosan, mikor s hogyan került az új bohóc a faluba. Feri sok évvel ezelőtt érkezett észrevétlenül, s azóta csaknem minden délután ott támasztja a pultot a kocsmában a többiekkel, rendeli a fröccsöket, üldögél a füstös levegőjű söntés előtt.
Ebben a világban az idő hosszú évekre megdermed, a lassan pergő napok semmi változást se hoznak a hosszúlépések és vegyes féldecik pohársorai között. Egészen odáig, amíg valami különösen nagy öröm vagy bánat ki nem fordítja sarkából az életet. De mostanában még a megrázkódtatás is csak néhány napig tartó beszédtéma lesz, utána visszaáll a világ megszokott rendje.
Feri ennek az időtlen létnek lett a délutáni főszereplője. Hórihorgas, ötvenes évei vége felé járó, görnyedt tartású, szikár férfi. Arca mindig borostás, s ha mosolyog, jól látható, hogy a kisebb-nagyobb verekedések következményeként nem sok foga maradt. Megpróbálta a sok viszontagság. Egyik ujja bénán lóg egy közelmúltban elhibázott fejszecsapás miatt, és napcserzette és szélfútta bőrén horzsolások és zúzódások éktelenkednek.
Bár a kocsmák látogatóinak beszédét rendszerint még ital nélkül is nehéz megérteni, Feri ebben a vonatkozásban mindenkin túltesz. Összefüggő, kerek mondatok helyett rövid, két-három szavas vakkantásokkal kommunikál. Első hallásra szinte kideríthetetlen, hogy gesztikulációval kísért „hő” meg „he” felkiáltásai a korábban elmondottakhoz csatlakoznak-e, avagy a nagy tréfamester meglátott valami érdekeset a háttérben.
Ha kitartóan figyelünk rá, úgy negyedóra múltán kiderül, hogy Feri szüntelenül viccelődik, és szinte be nem áll a szája. Nehezen követhető stand up comedy műsorával leggyakrabban saját magán tréfálkozik, de ha fejébe száll az alkohol, kötekedik is. Alkalmanként még ajánlatokat is tesz a kocsma úri közönsége női családtagjai számára. E meggondolatlanság következményeként fogazata folyamatosan gyérül.
Nem csoda, hogy a falu talán legfontosabb intézményében nem rajong érte mindenki. Respektusát leginkább annak köszönheti, hogy állítólag valaha válogatott focista volt. Ez pedig nagyon nagy szó. Mielőtt összeomlott volna az élete, a Partiumban lakott, családja volt. Felesége és gyerekei.
Ez ma már csak távoli emlék: Feri ma jótevőknél húzza meg magát, hiszen faluhelyen nincsenek hajléktalanok. Ha már túladott ajándékba kapott, nélkülözhető ruhaneműin, végigjárja az utcákat, és udvariasan érdeklődik, nincs-e valami munka a ház körül. Így találkoztunk január végén, a nagy tűzeset után. Feri különösen fel volt zaklatva, alig lehetett kihüvelyezni a sok „hö!” meg „he!” felkiáltásból, mi is történt valójában.
Ha hinni lehet neki, épp kilépett a kocsmából, amikor észrevette a szemközti házból gomolygó füstöt. Föltépte az ajtót, és a fellobbanó tűz ropogása mellett meghallotta a szoba közepe felől szűrődő nyöszörgést. „Ferikém, vigyen ki innen!” És a falu bolondja nem is habozott: átvágott a füstön, fölnyalábolta a magatehetetlen, beteg férfit, s közben futólag azt is fölmérte, a feleségén már nem lehet segíteni. Aztán megérkeztek a tűzoltók, Feri pedig ment a dolgára.
„No, ha holnap nem kell átvennie az Életmentő Emlékérmet, lenne egy kis hasogatnivaló nálunk” – biztattam. „Oké, főnök, itt leszek!”
Aztán teltek-múltak a napok, Ferit egy hétig senki sem látta az utcában. Később derült ki: az idő egyhangú múlását felborító tűzvész és haláleset csak fél napra billentette ki a féldecis poharak egyensúlyát a kocsmában: Feri már másnap visszatért a régi kerékvágásba. A derekas alapozás jókedvre derítette, a vicceket követték a kötekedő megjegyzések, majd egy fiatal lánynak olyasmit mondhatott, ami miatt a felbőszült rokonság több napra munkaképtelenné tette az életmentőt. És azóta minden ott tart, mint a nagy tűz előtt. Csak a leégett ház előtt gyújtanak meg esténként egy-egy mécsest.