Emlékszem, a kései Kádár-korszak éveiben egy szegedi belvárosi általános iskola harmadik osztályos tanulójaként milyen csillogó szemmel hallgattam sokadmagammal a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” történetét. Magam előtt láttam – a tanító néni által mutatott fényképek persze segítettek ebben – a Téli Palota (már a neve is romantikus és forradalmi volt számomra) ostromára a jelet megadó Aurora cirkálót éppúgy, mint a szónokló Lenint. Lenint nem is lehetett volna nem látnom magam előtt, hiszen a kopaszodó, szakállas forradalmár fehér ruhás (és sapka nélküli) fényképe – mintegy orwelli Nagy Testvérként – mindig ott figyelt az osztályteremben: még környezetórán vagy fogmosás közben is.
Akkoriban leginkább az volt a furcsa, hogy miért novemberben van a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” évfordulója. (Erre természetesen megkaptam a hivatalos magyarázatot, amelyben volt némi antiklerikalizmus is, hiszen a „reakciós” ortodox egyház nem akarta a naptárreformot, de szerencsére 1917-ban más időszámítás kezdődött Oroszországban.)
Később – már a rendszerváltozás után, történésznek készülve – azt is megtudhattam, hogy az Aurorán nem dördült el az ágyú, hogy a Téli Palotába a forradalmárok az oldalkapukon keresztül, különösebb ostrom nélkül jutottak be (ahol aztán a gyér őrségen kívül a „polgári forradalmi kormány” pár ott maradt reprezentánsát vehették őrizetbe), s hogy az aznapi események operatív irányítója valójában Trockij volt.
A magyarországi november 7-i rituálé része volt az állami, települési, üzemi, iskolai ünnepség és megemlékezés mellett a koszorúzás és emlékezés előbb a Sztálin-, majd a Lenin-szobornál. Sztálin ugyanis belopózott november hetedike panteonjába is, ahonnan aztán 1956-ban
– a forradalom által ledöntött budapesti szobrával együtt – távoznia kellett, s helyét az 1960-as évek elejétől, amikortól november hetedike ismét „piros betűs” ünnep lett hazánkban, Lenin – és a róla a Pátzay Pál készítette, a Felvonulási téren (ma Ötvenhatosok tere) 1965-ben átadott négy méter magas monumentuma – vette át.
November hetedike a Rákosi Mátyás vezette sztálinista diktatúra legvadabb időszakában, 1950-ben került be a nemzeti emlékezet kommunista kánonjába, amikor is a Népköztársaság Elnöki Tanácsa kiadta az az évi 37. törvényerejű rendeletét „a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójának állami ünneppé nyilvánításáról”.
Ebben a jogszabályban olvasható, hogy „november 7. napján Oroszország munkásosztálya, szövetségben a dolgozó parasztsággal és az elnyomott népekkel, Lenin és Sztálin dicső Bolsevik Pártja vezetésével, megdöntötte a kapitalizmust, s a földkerekség egyhatodán megteremtette a világ első szocialista államát: a Szovjetuniót. 1917. november 7. napja a világtörténelem legnagyobb fordulópontja. […]
Az Októberi Forradalom szülötte: a Szovjetunió az első olyan állam, amely nemzetközi kapcsolatainak alapjává a népek egyenjogúságon nyugvó együttműködését, a nemzeti függetlenség tiszteletben tartását, a béke védelmét tette. A Szovjetunió a világ népeinek reménysége, támasza és példaképe a békéért, a függetlenségért, a szocializmusért vívott küzdelemben.”
Természetesen a föntebb idézett szöveg nagy része közönséges hazugság. A sztálini Szovjetunió nem tartotta tiszteletben a nemzeti függetlenséget, nem hitt a népek egyenjogúságában, helyette viszont imperialista módszerekkel gyakorolt dominanciát a világ második világháborút követő „újrafelosztása” során az érdekszférájába került államok – így Magyarország – fölött. Ez a birodalmi szemlélet s a kommunista eszmék és a bolsevista forradalom exportálása melletti elkötelezettség egészen az 1980-as évekig jellemezte a kétpólusú világ keleti szuperhatalmát. Ennek jegyében vonultak be 1956-ban Magyarországra, s tartózkodtak itt „ideiglenesen” még 35 éven keresztül.
A szovjet megszállók által levert ötvenhatos forradalom után és a Moszkvából irányított, Kádár János vezette bábkormány első napjaiban inkább jelképesen emlékeztek meg az 1917-es bolsevik hatalomátvételről. Nem is nagyon lett volna alkalom erre, hiszen a kormány csak 1956. november 7-én érkezett a fővárosba, és délután két órakor tette le az esküt.
Jellemző azonban a „forradalom” szó körüli korabeli fogalmi zavarokra, hogy a Népszabadság című kommunista lap 1956. november 18-i számában még arról írtak, hogy a „forradalomárok” októberben a nemzeti függetlenség mellett és az államszocialista „túlkapások” – a Rákosi–Gerő-klikk tevékenysége – miatt lázadtak föl, s a „kormányunk által behívott szovjet csapatok” nem ellenük, hanem a fölbukkanó és szervezkedő „fehérterroristák” ellen vonultak be hazánkba. Vagyis akkor még – szemben Kádár országlásának későbbi évtizedeivel – nem tartottak minden ötvenhatost „ellenforradalmárnak”.
Egy évvel később – amikor a szovjet megszállók segítségével a karhatalmisták, pufajkások és munkásőrök maffiája megkezdte a megtorlásokat – azonban már büszkén emlékezett a kádári hatalom a négy évtizeddel korábbi pétervári puccsra. A Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottsága 1957. szeptember 12-i ülésén a november 7-i sajtóközlemények, valamint az „ünnep” kommunikációja kapcsán arra a megállapításra jutott, hogy „jobban ki kell fejteni a szovjet nép hősies helytállását, történelmi érdemeit, áldozatvállalását, különösen a második világháború idején”, valamint hogy a „felszabadulást követő esztendőkről többet kell írni”.
A Kádár-kormány hűségkampányánál azonban jobban érdekelte a hazai közvéleményt – és megszállóink hidegháborús propagandájába is inkább beleillett – a Magyarország fölött is észlelhető Szputnyik–2. útja s a benne utazó Lajka kutya sorsa (akiről csak a kétezres évek elején derült ki, hogy már a fölszállás során elpusztult). Az első élő szervezetet hordozó szovjet műholdnak a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” évfordulója előtt pár nappal való pályára bocsátása a fegyverkezési versenyben megfigyelhető előnyt hivatott demonstrálni.
Tíz évvel később Kádár János beszédírói már majdhogynem történetfilozófiai magasságokba emelkedve elmélkedtek az 1917-es kommunista hatalomátvételről. „A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulójának ünnepi esztendeje maga is nagy esemény a világpolitikában, mert minden országban mindenki, aki közéleti kérdésekkel foglalkozik, megemlékezik ezen évfordulóról. Persze ki-ki a maga módján: a haladás emberei örömmel, a reakció emberei ellenérzéssel és ellenséges szándékkal.
Ez teljesen érthető, hiszen ez a nagy történelemformáló esemény, a szovjet forradalom győzelme, amelynek 50. évfordulóját ünnepeljük, az egész emberiség sorsában új fejezetet nyitott. Az egykori cári Oroszország helyén, amelyet agyaglábú óriásnak is neveztek, és amely sommásan az elmaradottság, a reakció, a kegyetlen elnyomás országa volt, ma az a Szovjetunió áll, amely a társadalmi haladás tekintetében, a gazdasági építés terén, a tudományos haladás területén, a közoktatásban, a kultúrában olyan példátlan eredményeket tud felmutatni, amelyekhez hasonlót korábban sehol sem találtunk.”
A kommunista diktátor beszédében nem mulasztotta el a magyarság köszönetét sem kifejezni a forradalmunkat leverő, őt a hatalomba segítő szovjeteknek.„Ötven esztendővel ezelőtt még önálló Magyarország sem volt, és ma él, fejlődik a Magyar Népköztársaság, ahol megszűnt a kizsákmányolás rendszere, ahol szocialista építőmunka folyik mind a gazdasági életben, mind a kultúrában. A szovjet forradalom győzelmének különleges a jelentősége akkor is, ha a múltba tekintünk, akkor is, ha a jelent nézzük, és akkor is, ha a jövőbe vetjük pillantásunkat.”
Szerencsére napjainkban – ötven évvel Kádár imént idézett szavai után – szabadon tekinthetünk a múltba, s így egészen más képet látunk, mint amit a szocialista korszakban mutattak 1917-ről. Ma már a történettudomány a „Nagy Októberi Szocialista Forradalmat” az első bolsevik puccs-
ként tartja számon, amelynek következtében kirobbant a mintegy tízmillió (nyolcvan százalékban polgári) áldozatot követelő orosz polgárháború, s öt évvel később létrejött a világtörténelem első kommunista pártállama és diktatúrája: a Szovjetunió.
