Sír a szemem, hull a könnyem
Milyen erőst fáj a szívem
Fáj a szívem kijjel-belül
Bánat szorítja két felől
(Gyimesi népdal)
Ahogy a magyarság ősi része a gyimesi keservest, úgy hordjuk magunkban génjeidet, ősi lenyomataidat. Mint a rovásírást, úgy vésted utódaid lelkébe személyiséged. Életünk alkotója voltál, vésőd nyomai mélyek, és nem kopnak, és nem kopnak, csak az idő finomítja éleit. Fogantatásunktól fogva láttuk, hallottuk, éltük a te életed.
Sorsod fordulói alakították gyermekeid, unokáid és hozzátartozóid útját. Tanúi voltunk pályakezdésednek, útkereséseidnek. Gyermekként fel sem fogtuk, milyen szellemi óriás mellett cseperedtünk, hiszen sem művészettörténésznek, sem újságírónak nem születtünk. Veled hallgattuk archaikus népzenénk dallamait és Bartókot.
Alkotói pályád nagy műveit szemünk láttára bontottad ki kőből, fából. Mérnöki pontossággal építetted fémszobraidat, olykor bennünket is bevonva a munka folyamatába. Műtermed szentély volt, ahol a levegő nehéz a magyarság sorsát ábrázoló alakoktól.
Mi nagyon aprók voltunk Mellettetek. Édesanyád és édesapád fiatalkori fényképe, finom és lágy vonalú madonnáid oldották a légkört. Hittél a csíksomlyói Mária erejében. Amikor hosszú útra indultunk, mindig keresztet rajzoltál homlokunkra, hogy a Szűzanya legyen velünk utunkon. Márton Áron székelyföldi bérmáló körútjának idején odavittél bennünket, hogy Ő részesítsen a bérmálás szentségében.
Bejártuk Veled Gyimes hegyeit, alkonyatkor hallgattuk a völgyben megszólaló furulya hangját. Kalibánkban egész éjszaka tetted a fát a tűzre, hogy meg ne fázzunk. Tamási Áron kőbe faragott emlékét szemünk láttára bontottátok ki a hatalmas sziklából drága emlékű édesapáddal.
Két idősebb gyermekedként kísértünk téged a Magyarországra településkor. Magunk is megéltük nehézségeit, láttuk a te küzdelmedet és azt, hogy mennyire megviselt a súlyos döntés, Erdély elhagyása és a beilleszkedés az új hazába.
Amikor húgunk nagy betegen megszületett, édesanyjával, az orvosokkal életéért küzdöttetek. A csíksomlyói Máriához könyörögtél, hogy segítsen, gyógyítsa meg. Gyönyörű, egészséges felnőtté vált. Unokával is megajándékozott. Akkor újra megtapasztalhattuk, milyen a te féltő apai szereteted. Óvtad, féltetted, végtelenül szeretted őt is.
Gondolataidat másképp szőtted, mint ahogyan az édesapák általában szokták. A világról alkotott elképzeléseidet csak előhívó kérdésekre mondtad el. Olyankor jókat beszélgettünk, szóltál gyermekkorodról, művészetedről, jó és keserű emlékeidről.
Mindig és mindenkor úgy fogadtunk el téged, amilyen voltál: különleges, zárkózott, szemérmes, más emberhez nem hasonlítható. Láttuk, mennyire tisztelted és feltétel nélkül szeretted szüleidet. Így tiszteltünk mi is téged, és ezt adtuk tovább unokáidnak. Szeretetedet szobrokban, gyönyörű rajzokban fejezted ki, amelyekkel megajándékoztál bennünket.
Küldetésed volt. A magyarság létének és kultúrájának fennmaradásáért küzdöttél, és ennek a küzdelemnek mi is részesei voltunk. Elfogadtuk, hogy ez a mi Édesapánk útja, melyet kemény kőből raktak ki, de nekünk is ezen az úton kell járni. Soha nem tértünk le róla.
Elmentél, itt hagytál bennünket! Még nem kellett volna, hiszen korodhoz képest egészséges szervezeted nem ezt követelte. Környezeted parancsoló szorítása azonban arra késztetett, hogy egyre inkább bezárkózz. Az andezit örökre formálhatatlanná vált. Így tiltakozott börtöne ellen.
Három gyermeked és hat unokád nem lehetett melletted hosszú betegséged alatt. Nem tudtunk elbúcsúzni, kezedet megfogni. Nem tudtunk keresztet rajzolni a homlokodra, pedig hosszú útra készülődtél. Kegyetlenül távol tartottak tőled, mintha nem illetett volna meg gyermekeid közelsége, pedig mi tudjuk, hogy te is vágytál szeretetünkre.
Szomorúan láttuk életed legszemélyesebb képeit a világhálón, amelyek megosztása ellen nem tiltakozhattál. Már nem tudtad elmondani, hogy még nem mentél el, nem akarod mindenki szeme elé tárni erőtlenné vált, valaha erős alkotói kezeidet, melyek tehetetlenül és öntudatlanul feküdtek egymásra téve betegágyadon. Megdöbbentett bennünket, hogy halotti maszkod már akkor láthatóvá vált a világ előtt, amikor tested még itt volt, lelked pedig alig pár napja, hogy elindult Teremtőjéhez.
Vér szerinti utódaid és családjaik szerint a gyász, a fájdalom ily formában való megjelenítése érzelmi, kegyeleti és vallási szempontból is elfogadhatatlan, idegen a te visszahúzódó, szemérmes egyéniségedtől.
Még nem kellett volna elmenned! Még taníthattad volna unokáidnak azt a felbecsülhetetlen tudást, amelyet most már örökre elvittél Magaddal.
Régi kedves kolozsvári családi barátunk így írt nekünk együtt érző levelében:
„Ami árnyék, az, úgy hiszem, külső behatásra történt. Ott belül, a Ti helyetek stabil volt mégis, és ha ez nem nyilvánulhatott meg a maga teljességében, akkor hiszem, hogy ezután fog számunkra ismeretlen, de érezhető utakon érvényesülni.”
(Szervátiusz Anikó, Szervátiusz Boglár és Szervátiusz István)