Rudolf Höss visszaemlékezése, amelyet krakkói fogsága alatt, a tárgyalására, majd 1947-ben végrehajtott kivégzésére várva vetett papírra, 1951-ben jelent meg először lengyelül, és csak 1958-ban adták ki azon a nyelven, amelyen írta. Az auschwitzi tábor parancsnokának műve a neves történész, Martin Broszat bevezetőjével és jegyzeteivel jelent meg németül. A Jaffa Kiadó végre most magyarul is kiadta a szöveget Auschwitz parancsnoka voltam címmel.
Ehhez a kiemelkedő fontosságú munkához társul Raul Hilberg.
Az európai zsidók elpusztítása című monumentális művének középiskolai diákok számára szerkesztett változatának 2014-ben megjelent magyar kiadása és a Debrecenből deportált Nicolas Roth (Róth Miklós) Tizenhat évesen Auschwitzban című, a magyar zsidók táboron belüli sorsát hitelesen, minden eddigi visszaemlékezésnél alaposabban bemutató, 2015-ben kiadott műve is. Ez a három magyarul olvasható könyv már alapját képezheti annak, hogy Magyarországon, az EU nyugat-európai államaihoz hasonlóan elkezdődhessen magasabb szinten a holokauszt középiskolai oktatása. Mindenekelőtt persze a pedagógusok továbbképzése, akik sokan most is vonakodnak a „kényes kérdéstől”, illetve ismertetése során csak a kötelező minimumra szorítkoznak.
A középiskolai történelemtanárok azért is „fáznak” a témától, mert nálunk az áttekinthetetlenül gazdag, mondhatni elburjánzott irodalomból mindeddig éppen a „holokausztneurózis” magjáról, Auschwitzról szóló, forrásértékű, hiteles művek hiányoztak. Viszont tömérdek holokauszttagadó, illetve -relativizáló „tudományos” könyv jelent meg Magyarországon is, mely mind Auschwitz „hazugságáról” szól. Ugyanakkor a rendszerváltás óta folyamatos, nyilvános, erősen átpolitizált vita folyik arról, mekkora felelősség terhelte a korabeli politikai elitet, illetve magyar társadalmat az 1944–45-ös kollektív tragédiáért. Ennek legnagyobb „tételéről”, az Auschwitzban meggyilkolt magyar zsidók számáról csak becsléseink vannak. (Legtöbbször az olvasható, hogy az összes, több mint egymillió áldozat harmadát Magyarországról deportálták, és közöttük mintegy százezer volt a gyerek.)
Van néhány olyan lényeges kérdés, amelyet a magyar diákok feltesznek, ahogy oly sokan 1945 óta, és nem találnak rá választ. Néhány a kérdések közül: Miért hagyták a zsidók, hogy a vesztőhelyre tereljék őket, mint a birkákat? Mi történt azokkal, akiket nem gyilkoltak meg azon nyomban? Ki adott parancsot a zsidók tömeges, „ipari jellegű” megsemmisítésére? Milyen esély volt arra, hogy a deportáltak túléljék Auschwitzot, milyen volt ott a „mindennapi élet”? Volt-e lehetőség az ellenállásra? Hogyan lehetett bűnrészessé tenni a zsidókat saját hitsorsosaik meggyilkolásában? Minek köszönhetően lehetett mégis túlélni? Hogyan befolyásolta a második világháború menete a foglyok sorsát? Miben különbözött Auschwitz minden más koncentrációs tábortól, nemcsak a nácik által létesített intézményektől, de a gulág táboraitól is?
Csak kevesen tudják, mi történt pontosan a Lengyel Főkormányzóság óriási táborában, mely jóval több volt megsemmisítő tábornál. Valójában három táborból állt (Auschwitz I., Auschwitz II. vagy Birkenau és Monowitz). Egyben a beérkező foglyokat szelektáló és elosztó tábor is volt, az SS Gazdasági Adminisztrációs Főhivatalán (SS Wirtschaftsverwaltungshauptamt, WVHDA) belül működő, több száz tábort és altábort működtető Koncentrációs Táborok Felügyelőségének (Inspektion der Konzentrationslager, IKL) mintaintézménye és „módszertani központja”.
A WVHDA és az IKL közvetlenül Heinrich Himmler irányítása alatt állt, aki Adolf Hitler elvárásait közvetítette. A táborkomplexumot a nácik az európai zsidóság megsemmisítése mellett a politikai foglyoknak, köztörvényes bűnözőknek és az „alacsonyabb rendű” fajok tagjainak, így a cigányoknak a „kezelésére” hozták létre. Auschwitz nem véletlenül vált a holokauszt univerzális jelképévé, hiszen tizenhat európai nemzet állampolgárai közül kerültek ki a foglyai, s nagy számban voltak közöttük nem zsidók is. Neve az átlagembernek jóval többet mond, mint a régebben üzemelő németországi táboroké (pl. Dachau, Buchenwald, Bergen-Belsen), vagy mint a lengyelországi, tömeggyilkosságra specializálódott haláltáboroké (Treblinka, Bełżec, Sobibór, Kulmhof), ahol egyébként együttvéve jóval több kelet-európai zsidót öltek meg, mint Auschwitzban.
De térjünk vissza most Hösshez, a nürnbergi per tanújához, akit eddig csak Robert Merle Mesterségem a halál című, a hetvenes években kiadott regényéből ismerhetett a magyar olvasó. Auschwitz parancsnokának művéből, a kísérő tanulmányokból és a szakszerű jegyzetekből nem a többé-kevésbé ismert tényeket és adatokat, hanem azt a neuralgikus problémakört emelem ki, amelyet Kertész Imre Nobel-díjas regénye és Nemes Jeles László Saul fia című Oscar-díjas filmje hitelesen jelenített meg, és amelyet az Auschwitzban példátlanul hosszú időt, több mint hat hónapot eltöltött Róth Miklós is részletesen leírt.
Idézem a főhóhért, Höss SS-Obersturmbannführert, aki már Dachauból „ismerte” a zsidókat. A zsidók „ahol csak lehetett, gáncsolták egymást. Mindegyikük igyekezett magának valami kényelmes kis pozíciót találni, sőt a lekenyerezett kápók azt is eltűrték, hogy mindig kitaláljanak újabbakat, hogy kibújhassanak a munka alól. Hogy megszerezzenek maguknak valami nyugalmas beosztást, attól sem riadtak vissza, hogy hamis vádakkal gondoskodjanak fogolytársaik eltávolításáról. Ha viszont »valakik lettek«, akkor könyörtelenül gyötörték és sanyargatták a saját fajtájukat. Minden tekintetben felülmúlták a »zöldeket«. Akkoriban sok zsidó annyira kétségbeesett ettől a viselkedéstől, hogy nekirohant a drótkerítésnek, csak hogy végre nyugta legyen, és ne kínozzák tovább, vagy megpróbált megszökni, hogy lelőjék, vagy felakasztotta magát.”
Később ezt írja az auschwitzi gázkamráknál és a krematóriumoknál dolgozó Sonderkommando tagjairól, akiknek lázadását a Saul fiában láthatjuk: „Ugyanilyen érthetetlen volt a különleges osztag viselkedése is. Hiszen egész biztosan tudták mindannyian, hogy miután vége lesz az akciónak, ők is hasonló sorsra jutnak, mint sok ezren a fajtájukból, akiknek megsemmisítéséhez segítséget nyújtottak. És mégis olyan buzgók voltak, hogy még ma is csodálkozom rajta.”
A holokauszt tanítása során nem lehet kikerülni Auschwitzot, „a legnagyobb magyar temetőt”, és azt sem, miként idéztek elő a nácik tudatosan olyan helyzetet, hogy a foglyok választhattak: társaik életének feláldozása árán meghosszabbítják az életüket, akár néhány hétre vagy hónapra, vagy pedig magukba fordulnak, „muzulmánná” válnak, beletörődnek a sorsukba. (Kertész Imre Sorstalanság című regényének eredeti címe A muzulmán – Egy sorstalan ember története volt.) Az, amit Höss munkának nevez, a „munkával való megsemmisítés” volt, a biztos halál olyan élelmezés mellett, amilyenben a foglyok részesültek. Nem túlzás azt állítani, hogy nemcsak az SS orvosai végeztek szörnyű kísérleteket a foglyokon, de az őrség, illetve a tábor igazgatósága is hasonlóan gátlástalan kísérleteket folytatott arról, hogyan lehet a foglyok életösztönét társaik ellen fordítva „halálösztönné” alakítani, és a túlélés esélyét a minimumra csökkentve felszámolni közöttük a szolidaritást.
És mégis, mindennek ellenére: ha a foglyok kis csoportokban, de támogatni tudták egymást, és felismerték, hogyan működik a tömeggyilkos rendszer, 1944 nyarától mégiscsak volt minimális esély az életben maradásra.
Nem vitás: több mint hetven évvel a második világháború befejezése után eljött az ideje annak, hogy az oktatási kormányzat megszervezze a holokauszt középiskolai oktatását. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy ennek keretében, bármilyen fájdalmas is a téma, Auschwitzot is bemutassuk, nem elégedhetünk meg azzal, hogy az „oda vezető utat” rekonstruáljuk.