Még hogy nem akartak provokálni! Nagyon is, hiszen ezt a mondatot bármilyen központi hatalom úgy fogja fel, mintha tüskét szúrtak volna a körme alá. Kiszámított felütés volt ez a múlt hét elején zajlott párizsi találkozó előtt, amelyen Manuel Valls francia kormányfő és a korzikai regionális hatalom két frissen megválasztott személyisége, a helyi végrehajtó bizottság elnöke, Gilles Simeoni és a területi közgyűlés vezetője, Jean-Guy Talamoni tárgyalt egymással. Franciaországban ugyancsak ritka, hogy a megbeszélés tényén túlmenően szinte semmi sem szivárgott ki annak tartalmáról. Hogy ne essünk abba a hibába, hogy kiragadunk egy részletet Talamoni idézett rádiónyilatkozatából, közöljünk egy nagyobb részt mondandójából: „A függetlenség elérésére tett lépések nem tekinthetők franciaellenesnek, ezek belőlünk jönnek, azaz egy nemzetből származnak.” A riporter feltette a kérdést, hogy „egy nemzetből, amely Franciaország elnyomása alatt áll?”. „Igen – válaszolta a nacionalista politikus, aki így folytatta: – Világszerte Franciaország az emberi jogok nagy kioktatója, ami abból eredhet, hogy egy időben valóban sokat tett a fenti eszmék érvényesítéséért. De manapság látnunk kell, hogy miként viselkedik egy néppel, még ha olyan kicsiny is, mint a korzikai, amelyet a XVIII. század óta gyarmati sorban tart.”
Mi történt Korzikán, hogy ilyen nyíltan a skót és a katalán útra léptek a függetlenséget követelők? Mindenről az átkozott demokrácia tehet – mondhatják, akik úton-útfélen épp a demokratikus intézményekre hivatkoznak. Decemberben Franciaországban volt egy regionális választás, amelyet Korzikán megnyertek a nacionalisták, akik így meghatározó szerepet kaptak a sziget ügyeinek irányításában. A Korzikán történtekről elvitte a közfigyelmet az, hogy a szélsőségesnek minősített Nemzeti Front a 13 régióból hatban vezetve a második forduló után egyetlenegy helyen sem tudta jelöltjét az első pozícióban. A szépség szigetén a „nemzetiek” összefogtak, és a katasztrofálisan megosztott jobb- és baloldal fölött évtizedek után választási sikert arattak. A két szárny – az autonomisták és a nacionalisták – felül tudott kerekedni történelmi megosztottságán, és tavaly december közepén együttesen 35,34 százalékot szereztek a régióban. Párizsból nézve azonban, bárhogyan nevezik is magukat, ezek szeparatisták, elszakadáspártiak. A francia álláspont szerint az országban csupán egy nemzet létezik, ez a francia. Erről a kérdésről nem kívánnak vitát nyitni – ez a hivatalos párizsi vélemény.
A területi közgyűlés első ülésén az elnök, Jean-Guy Talamoni korzikai nyelven szólt a képviselőkhöz. Ezt még lenyelte a központi hatalom. Ám az abban megfogalmazott követeléseket azonnal elutasította a francia kormány – például azt, hogy a francia mellett tegyék hivatalossá a 300 ezer fős szigeten a korzikai nyelvet. A „politikai foglyok” szabadon bocsátását is követelte Talamoni, különösen érinti ez a nacionalistákat, ugyanis számos korábbi vezetőjük robbantásokban és gyilkosságokban való részvételért hosszú börtönbüntetését tölti, de még olyan gyilkosok, mint az 1998-ban Claude Érignac prefektust megölő korzikai kommandótagok szabadlábra helyezéséért is síkra szállt. Emellett a rezidensi státusz megalkotását is célul tűzte ki a szigeten; a francia állampolgárok közti különbségtétel arra irányul, hogy ne máshonnan jöttek, akár a kontinensről érkezők, kaparintsák meg a jól jövedelmező korzikai turisztikai beruházásokat.
Mennyire kell attól tartani, hogy ha az ilyen követelések megsokszorozódnak, akkor eldurvul a korzikai helyzet? A korzikai nem az a békés fajta, amelyik tehetetlenül nézi, hogy semmibe veszik. A „vadászhagyományok” miatt szinte minden háztartásban van puska. Most Talamoni olyan hangsúllyal beszél, mintha az egész korzikai nép mellette állna. Ez azért túlzás. Decemberben csupán a szavazatukkal élők közül sikerült alig több mint egyharmadot maguk mellé állítani. Ha az eredményt kivetítjük az egész lakosságra, ötből egy szavazott a nacionalistákra. Ráadásul ez parányival kevesebb, mint öt évvel ezelőtt, amikor külön indult a két „nemzeti párt”. Ha most rendeznének népszavazást a korzikai függetlenségről, akkor valószínűleg az azt elutasítók kerülnének fölénybe. Ezt a nacionalisták is tudják, de mint Talamoni fogalmazott, a függetlenség kérdését a maga idejében kell feltenni.
A bizonytalanság okai nagyrészt a korzikai gazdaságban keresendők. Nem hiába hívják a szépség szigetének, de azért nincs olyan hatalmas tengerparti olajvagyona, mint Skóciának, és még azzal sem dicsekedhet, mint Katalónia, amely rendszeres és legnagyobb befizetője a spanyol kincstárnak. A 300 ezer lakos első látásra kevés a csodatételhez, de ha hozzáadjuk a 600 ezer korzikai születésűt, akik a kontinensen, az anyaországban élnek, ennyi már elég lenne ahhoz, hogy a szigetből valóságos paradicsomot varázsoljanak. Korzikának paraszti, pásztortársadalomból eredő szokásaival kellene átugrania a posztindusztriális korba. Eközben fel kellene vennie a harcot a korzikai társadalomban még mindig jelen lévő klánrendszerrel, az urambátyám-mentalitással, a vendetta, a fogat fogért beidegződésével.
Korzika viszonylag szegény terület. Sőt a francia régiók közül a legszegényebb: a szigeten mért nemzeti össztermék 8,17 milliárd euró, ez az összeg majdnem a fele az utolsó előtti teljesítményének. A párizsi központnak ezt még meg kell toldania évente úgy 3,6 milliárd euróval, hogy elég legyen a sziget költségvetésére. De ne feledkezzünk el a kedvező jelekről sem: 1997-től 2008-ig a fejlődés évente 3,3 százalékos volt! A nemzetközi gazdasági válság következtében ez a szám egy százalékkal visszaesett, de ez volt az egyetlen régió, amely nem mutatott recessziót. Ennek oka, hogy a korzikai gazdaság kevéssé van kitéve a világkereskedelem változásának, főleg a sziget piacára termel. Korzikán fokozatosan erősödik a turizmus, majd harmadát adja az éves összbevételnek. Ez azonban igencsak kevés ahhoz, hogy egy ország a saját lábára álljon. A korzikaiak zöme 250 év múltával ma már nem akarja levetni franciaságát, inkább otthon akarja érezni magát a szigeten történelmi, nyelvi és kulturális hagyományaival együtt. Gilles Simeoni, a realistább nemzeti csupán nagyobb autonómiát kér. A franciák makacskodása, hogy „a köztársaság egy és oszthatatlan”, már eddig sem volt igaz. Ezt tükrözi a megállapodás a csendes-óceáni Új-Kaledóniával, ugyanis a kanakok társult államként annak minden előnyével csatlakoztak a Francia Köztársasághoz. Ezek szerint, ha Párizs mégis végveszélyben látja a francia állam befolyását, akkor talán lehet másféle együttműködést kicsikarni belőle. Korzikán is a belső autonómiát kellene érintenie, de – egyelőre – a francia főváros ebben sem akar engedni, mert gyanúja szerint a követelések itt nem állnának meg, és eljutnának a függetlenség kikiáltásáig.
„Az állam Korzikán nem fog meghátrálni” – jelentette ki a közelmúltban Manuel Valls kormányfő. Ezzel szemben a Le Figarónak nyilatkozó Jean-Paul Brighelli történész azt állítja, hogy „Valéry Giscard d’Estaing-től, a nyolcvanas évek végének elnökétől kezdve a francia kormányok más se csinálnak, mint meghátrálnak”. Engedményeket adnak, hogy így vásárolják meg a társadalmi békét. Nem törődnek a korzikai társadalom és a gazdaság modernizálásának szükségszerűségével, hanem céltalanul szórják a pénzt, a különböző szubvenciókat, amivel meg akarják venni a korzikai nép jóindulatát” – vélte a történész. Jelenleg mindkét fél, a párizsi kormány és a korzikai nacionalisták további – egyelőre csak szóbeli – ütközetre készül. De ez a Földközi-tenger negyedik legnagyobb szigetén, mint arra nem egy esetben volt példa, könnyen átfordulhat erőszakos cselekedetekbe. Egyes jóslatok szerint, ha a központi állam továbbra sem akar engedményeket tenni, ha nem alakul át föderalista szerkezetűvé, akkor előbb vagy utóbb Skócia, Katalónia és Korzika is független lesz.
Tántoríthatatlanul
Magyarország is sokszor volt megszállva, de annyiszor, mint Korzika, biztosan nem. A szigetre szinte mindenkinek fájt a foga, aki arra járt. Az etruszkok igázták le legelőször. Őket követték a karthágóiak, a rómaiak, a vandálok, a bizánciak, a lombardok, a mórok, a pisaiak, a genovaiak. Majd 1768-ban a genovaiaktól a franciák megvásárolták az „örökös jogot” a szigetre, amit véres hódító háborúval pecsételtek meg. Az egész szigeten a megszállók sohasem tudták érvényesíteni akaratukat, jobbára megelégedtek a partvidékek, kikötők ellenőrzésével. A lakosság zöme – visszahúzódva a szinte megközelíthetetlen hegyekbe – folytatta a megszállók zaklatását, nem egy felkelést kirobbantva. Ez formálta a korzikai tudatot, amely tántoríthatatlanul ragaszkodik a függetlenség eszméjéhez. 1755-ben jött el a pillanat a nemzet ébredésére: Pascal Paoli, akit Korzika tábornokának választottak meg, megfogalmazott egy alkotmánytervezetet, amely a világon az első modern alaptörvény volt, és kikiáltotta a Korzikai Köztársaságot. Az alkotmány tartalmazta a hatalmi ágak megosztását, és szavazati jogot biztosított a nőknek. A felvilágosodás korának nagy gondolkodói, mint Jean-Jacques Rousseau és Voltaire, csak az elismerés hangján tudtak szólni a tervezetről. 1789-ben a párizsi nemzetgyűlés Korzikát Franciaország integráns részének mondotta ki. Számtalan viszontagság után, miközben száműzték, majd a „haza atyjának” nevezték ki, Paolit az itáliai hadjáratából hazatérő Napóleon ismét eltávolította a szigetről. A „kis korzikai”, aki a történelem egyik legnagyobb hadvezére lett, mindig kettős érzelmekkel tekintett szülőhelyére: a kitartást és büszkeséget innen hozta magával, de szégyellte is, hogy birodalma ezen elmaradott szegletéből származik. A napóleoni háborúkból a korzikaiak kivették a részüket, tízezrével álltak be a császári seregbe, ahol megízlelhették a francia dicsőséget. A második világháború hajnalán az olasz Mussolini részéről nagy volt a csábítás, hogy a maga oldalára állítsa a szigetlakókat, de ők kitartottak, és Franciaország mellett kötelezték el magukat. Az olaszok meg is szállták Korzikát, majd Hitler visszaadta a szigetet a Vichy-kormánynak. 1962-ben a „feketelábúak”, az Algéria függetlensége után Korzikára betelepült francia telepesek ellen törtek ki lázongások. Ennyi viszontagság után ez a nép, a korzikai még ma is létezik, és egyre erőteljesebben hallatja hangját.