A 84 éves anyukám egy nap azt kérdezte Bandi nővértől a kórházban: – Az az öreg rocker a folyosón ugye a…? – és mondja a nevét. A férfi ápoló meglepetésében majdnem nekiesett az infúziós állványnak. – Honnan tetszik tudni?
– Nagy rajongója vagyok! – válaszolta anyukám csillogó szemmel, akinek nagyon jó az arcmemóriája, nem úgy, mint nekem.
Hosszú ideig hetente összefutottam, sőt beszélgettem az uszoda szaunájában egy majdnem kétméteres, egykori vízilabdás férfival. Egyszer a napközi előtt üldögéltem, a fiamra vártam, amikor rám köszönt: Szia! – Öö…, jó… nap, szia – dadogtam. – Sanyi vagyok. – Jaa! Így felöltözve nem ismerlek meg – kiáltottam fel. Annyi elismerő pillantást soha semmilyen önkéntes tevékenységemért nem kaptam a szülői munkaközösség női tagjaitól.
A rossz arcmemóriám miatt rendszeresen keveredem hasonló helyzetekbe. Képes vagyok hosszan beszélgetni valakivel, akiről fogalmam sincs, hogy kicsoda. Régebben – magam se tudom, hogy miért – ilyenkor kétségbeesésemben mindig ugyanazt kérdeztem: – Te még ott dolgozol a Malévnál?
– Nem, Era, én a Fradi kapusa vagyok. – Nem, tíz éve a bankban dolgozom. – Soha. A lányaink ugyanott táncoltak. – A fiaink együtt jártak focizni.
Na, innen szép győzni. De innen nem lehet. Ilyenkor mindenki ugyanazt kérdezi: „Fogalmad sincs, hogy ki vagyok, mi?” És tényleg nincs. Ha a tanárnővel nem az iskolában találkozom, hanem az utcán, ha a közértes néni nem a pult mögött áll, hanem a buszmegállóban, akkor az órákat vesz el az életemből, míg rájövök, hogy kicsoda. Amikor az osztálytalálkozókon a többiek régi történeteket elevenítenek fel, rendszeresen megkérdezem: – Én ott voltam? – Ilyenkor mindenki kéjes örömmel ugrik nekem: – Nem emlékszel, egysejtű, te voltál, aki így meg úgy csinált.
Én már arra is büszke vagyok, ha őket, akik ott vannak, megismerem. Na nem mindet.
– Nincs neked prosopagnosiád? – kérdezte egyszer valaki. – Hogy mim?! – Arcvakság. Nézz utána a neten! Ott tesztelni is tudod magad.
Kiderül, hogy ez egy neuropszichológiai zavar. A prosopagnosiások nem vagy csak nehezen képesek felismerni az ismerős arcokat. Száz emberből legalább kettő – valamilyen szinten – érintett. A prosopagnosia kifejezést (prosopon, ’arc’ és agnosia, ’tudás nélküli’) Joachim Bodamer német neurológus használta először 1947-ben, aki második világháborús sérülteknél észlelte a zavart. Bodamer egyik betege az agyába fúródott lövedék miatt se a családtagjait, se a barátait nem ismerte fel.
Legyünk résen, mert a prosopagnosia velünk született vagy örökölhető is lehet. Sok kínos helyzetet okozhat. Sértődöttséghez, konfliktushoz is vezethet. Például ha valaki az utcán elsétál a főnöke/anyósa/szerelme mellett, és nem köszön, mert nem ismeri fel. A prosopagnosiának vannak fokozatai.
Súlyosabb esetben a szülők, gyermekek felismerését is lehetetlenné teszi. A legextrémebb változatban viszont az illető önmagát sem ismeri fel a tükörben. Ha valakinek nem jó az arcmemóriája, az nem jelenti azt, hogy arcvak. (Ez vagyok én?) Viszont a súlyosabb esetek közül többen azért nem fordulnak orvoshoz, mert azt hiszik, hogy csak rossz az arcmemóriájuk. (Vagy ez?)
Éppen a számítógépet verem, amikor anyukám benyit a szobámba. – Tomikám, gyere vacsorázni – mondja. Fölkapom a fejem.
– Anya, én nem a fiad, hanem a lányod vagyok!
Anyukámnak kezdődő prosopagnosiája van?
