És főzzenek nemcsak maguknak, hanem vendégeknek, amerikaiaknak és magyaroknak is – de szigorúan amerikai stílusban.
– Rendőrként hat évig Las Vegas problémás negyedeiben jártam az utcákat a kollégáimmal.
A város Budapesthez hasonló méretű, de nincsenek olyan lakótelepek, mint itt, nálunk több a családi házas környék. Tizenhárom évvel ezelőtt voltam először Magyarországon; akkor 14 hónapot mormon misszionáriusként dolgoztam. Miután visszatelepültem, kint ismertem meg a mostani feleségemet, Évát, aki bébiszitterként dolgozott.
Négy éve telepedtünk le Budapesten. Sokkal közvetlenebbnek, emberközelibbnek érzem az itteni életet az otthoninál – mondja a családjával Budán élő, sportosan öltöző fiatalember, mégpedig szinte tökéletes magyarsággal. Ritkán hallani ilyet: általában még a nyelvünket magas szinten elsajátított honfitársainak a beszédét is áthatja az erőteljes akcentus. – Az elején rettenetesen nehéz volt a nyelv, sokat szenvedtem. És nem értettem, miért nem tudom megtanulni, noha nagyon igyekeztem. Aztán valahogy elkezdett egyszer csak jobban menni, már kint, Amerikában. A legelején azért is örültem, hogy megismerhettem Évát, gondoltam, vele a magyart is tudom gyakorolni.
Először a számokat („hogy át ne verjenek”) és az ételek nevét tanulta meg. Ma már vegyesen, magyarul és angolul beszélnek otthon a gyerekekkel; előfordul, hogy az apanyelvükön indul egy mondat, de az anyanyelvükön végződik. A testvérek magyar és amerikai keresztnevet is kaptak.
Douglas most a főztjét próbálja kamatoztatni nálunk: Kőbányán nyitotta meg második éttermét. Nem a sztárséfeknek fenntartott Michelin-csillagokra tör, hanem a vidéki Amerika ízeit hozza közelebb hozzánk a diner típusú – hétköznapi ételeket átlagembereknek átlagáron kínáló – vendéglátóhelyen. Ottjártunkkor kentuckyi barbecue oldalassal kínált pikáns vagy édeskés szósszal, de burgereket, grillezett szendvicseket is készít, ahogyan karolinai kukoricalevest vagy philadelphiai banánsplitet is szívesen összedob, ha van rá igény.
– Otthon mi is ezeket ettük. Heten éltünk együtt, szeretjük a hasunkat, rajtam meg is látszik – mondja kissé szabadkozva. Szeretnek a jó levegőn lenni, sütögetni, kerti partikat rendezni, csak úgy egymás között lenni. Szerinte számos ételt öt perc alatt bárki könnyen elkészíthet, ha tudja, hogyan csinálja. Bár malacsütést Budapesten is szerveztek… Az evésről vallott filozófiája az, hogy aki szeret enni, nem a gyomrát akarja csak megtömni, az előbb-utóbb felfedezheti magában a készséget, hogy főzésre áll a keze. Kíváncsi arra is, melyik fűszer passzol jobban az adott ételhez, hogyan lehet, mondjuk, egy szószon javítani.
Az elején megdöbbentőnek találta Magyarországon, hogy a húsok szabadon lógnak kint a piacon, mintha valami nem lenne rendben a higiéniával. Ahol ő nőtt fel, máshogy forgalmazzák a húsokat. De aztán megszokta ezt is. A sertéskörömmel is nehezen barátkozott meg: otthon, Amerikában a körömpörkölt elképzelhetetlen lenne. A halászlé is idegen volt számára. Ma már csak egy ételünk van, amelyikkel sehogyan sem sikerült Douglas Skiftonnak barátságba kerülnie – mégpedig a kocsonya.
– Remeg és áttetsző, mint nálunk a Jell-O, de hát nem édes, és nem is gyümölcsízű… A méretekben is adódnak különbségek. Otthon nem is szendvicset, hanem „manwichet” eszünk, vagyis egy egész ember kell hozzá. Itt a kisebbel is beérjük. Bár az is igaz, valóban nem kell annyit enni – figyelmeztet.
Számos honfitársunk bizonyára szívesen felcserélné a Liget téri piac környékét a nevadai kaszinóvárossal. Ráadásul – ahogy az amerikai mondás tartja –: „ami Vegasban történik, az ott is marad”, vagyis nyugodtan lehet élvezni az életet, mégsem megy híre a világban az ottani kalandnak. Ugyanígy nem minden amerikainak a leghőbb vágya mostanában, hogy Magyarországra települjön; az amerikai sajtó sem kelti a legjobb hírünket.
Douglas Skiftont mindez a legkevésbé sem zavarja. Mint mondja, a legjobban az otthoni rokonait nélkülözi nálunk, az ottani közéletet a legkevésbé sem.
– „Lightos” republikánus vagyok. Remélem, változások történnek majd az amerikai politikában, ezért is tetszett Donald Trump vagy akár a demokrata párti oldalon Bernie Sanders szenátor szereplése – ismerjük meg politikai krédóját, amikor az elnökválasztási kampány kerül szóba.
Magyarországot ellenben – úgy látja – a megfelelő irányban vezetik most. Tetszik neki, ahogy a kormány próbál rendet teremteni a bevándorlási káoszban. Ő is azon a véleményen van, hogy jöhetnek a külföldiek, de nem árkon-bokron át, illegálisan. Amerika sajnos ma túl liberális ahhoz, hogy gátat vessen az ilyesminek. Mint nagycsaládos férfi az itteni támogatással is elégedett. Úgy látja, a pótlékkal, az adó- és utazási kedvezményekkel arra ösztönzik az embereket, hogy ne tartsanak a gyermekvállalástól.
Járja az országot, részben üzleti ügyekben, részben pedig csak úgy, jobban megismerni a magyar vidéket. Megtapasztalta, hogy Magyarországon se nehezebb vállalkozni, mint másutt. Mindenütt nehéz ugyanis. Rengeteg munkát igényel, sokakkal kell tudni együttműködni. Miskolctapolcát, Hévízt, az Alföldet is felkereste, de a „hírös várost” külön is kiemeli.
– A kecskemétieknél kedvesebb emberekkel még sehol sem találkoztam. Amerre csak jártam, rögtön útbaigazítottak, kitérőt is téve a kedvemért, noha nem ugyanabba az irányba tartottak. A jalapeñót, azaz a csilipaprikát is ott veszem, Kecskeméten, Magdi néninél – avat be szakmai titkokba, a tijuanai burger összetevőjére utalva.
– De a tojáslabda azért csak hiányzik… – vetem fel, hátha egy igazi Nevada Wolf Pack-szurkolóval van dolgunk.
– Áh, inkább az európai foci! Az amerikai futballban fél perc játékot három perc szünet követ. Ha már amerikai sportok, akkor jégkorong, abban legalább folyamatos a játék. Csak be kell kapcsolni a tévét: mindjárt éppen a Magyarország–Egyesült Államok-meccs megy a szentpétervári világbajnokságon.