A Devecser melletti kistelepülés buszmegállójában népes csapat várta a reggeli járatot. A jármű megérkezett, az emberek felszálltak, de egy idősebb asszony és néhány fiatalabb ember a peronon maradt, zavartan nézték a buszvezetőt. Kovács Sándor kérdően nézett vissza: jönnek, vagy nem? Egyhamar nem jön másik busz. A vezető várt valamennyit, azután becsukta az ajtót. A csoport másnap megint ott várakozott a megállóban, nem szálltak fel, csak nézték a buszvezetőt. Napokon keresztül így zajlott, míg az egyik reggel az asszony fellépett a busz lépcsőjén, és megállt a férfi előtt.
– Azt szeretném kérdezni: maga lett a nevelőszülő? Magukhoz került az unokám? Andráska. Ötéves múlt. Nagyon szőke. De hát tudja. Ugye?
– Miért kérdezi? – nézett vissza rá a férfi.
– Mert küldenék valamit neki. Én neveltem, amíg az apja börtönben volt. És nagyon hiányzik. Mindannyian sokat gondolunk rá. Hallottuk, hogy magukhoz került, csináltunk neki egy csomagot, ha odaadná neki, hogy a nagymama küldi. Meg a többiek.
Az asszony mögött álló csoportból egy fiatalember odanyújtotta a dobozt.
– Oda fogom adni neki – Kovács Sándor elvette a csomagot, letette maga mellé.
Délután elmesélte a feleségének, hogy találkozott a fiú nagymamájával. A dobozt együtt adták oda, nézték, ahogyan a fiú felnyitja, és egyenként szedegeti ki az ajándékokat: süteményt, rajzot, festékes gyerektenyerek lenyomatait. Kovács Sándorné megsimogatta a hirtelenszőke üstököt: látod, ők is sokat gondolnak rád.
Egymás között csak Aranyhajúnak nevezték a fiút, akit néhány héttel korábban a területi gyermekvédelmi szakszolgálat munkatársai vittek el hozzájuk. Az asszony élénken emlékezett rá, amikor a délelőtti órában megszólalt a telefon, és a szolgálat kapcsolattartója azt kérdezte tőle, fogadnának-e még egy gyermeket, egy ötéves kisfiút, akit az édesapja aznap úgy vitt be az óvodába, hogy neki nem kell tovább a gyerek, délután már nem is jön érte. Aki elviszi, mehet hozzá a csomagjáért, összekészítette. Füléhez szorította a telefont, érezte, hogy meglódul a szíve, pedig nem először hallotta már ezt a kérdést, amióta nevelőszülői minőségében a magyarországi gyermekvédelmi hálózat tagja lett. Mint korábban, ezúttal is azt felelte, megbeszéli a férjével, és majd visszaszól. A férfi pedig ugyanazt mondta neki, mint máskor is: ha te akarod, hadd jöjjön!
Néhány órával később a szakszolgálat munkatársai az ajtóban álltak a szőke kisfiúval és a csomagjával. Mielőtt a papírokat aláírták volna, elmondták, hogy Andráskát a nagymama nevelte, majd amikor az apja kitöltötte a büntetését, magához vette a kisfiút. A férfi gyűjtögetésből élt, reggelente, amikor óvodába vitte a gyereket, együtt túrták a kukákat, amitől a fiú betegségeket kapott. A gyermekvédelem már korábban felfigyelt rájuk, de próbáltak még lehetőséget adni az apának, hogy ő nevelhesse tovább a fiút. Csakhogy ő már nem akarta.
Kovács Sándorné megmutatta a fiú szobáját, délután pedig, ahogy a többi gyerek hazaérkezett az iskolából, mindenkinek bemutatta az új családtagot. Andráska a vacsoránál már teljesen feloldódott, amikor felálltak az asztaltól, újdonsült nevelőapjától bizalmaskodva megkérdezte:
– Van magának reze? Mert a rézért most sok pénzt adnak, tudom, hová kell vinni.
A kisfiú gyorsan beilleszkedett, sokat mesélt a nagymamájáról, aki magához fogadta, amikor apukájának el kellett menni. A nagyszülőknél sokan laktak, a legjobb az volt, amikor nagypapa befogta a szekér elé az Attila szamarat, ők hárman pedig felültek rá, úgy mentek ki az erdőre. Kovácsné maga elé képzelte a nagymamát, azt gondolta, jó embernek kell lennie, talán az egyetlennek, akitől az Aranyhajúnak becézett kisfiú igazi szeretetet kapott. Buszsofőrként dolgozó férje naponta megfordult a faluban, egy ismerősét megkérdezte, milyennek ismeri a nagymamát. A következő napon a nagymama és a népes rokonság a megállóban várt rá, de mivel nem voltak biztosak a dolgukban, sokáig nem szólították meg.
Kovács Sándorné később valóban találkozott az asszonnyal. Úgy zajlott le, ahogyan képzelte: az ötvenes éveiben járó, de többnek kinéző nagymama személyesen is nagyon jó benyomást tett rá. Megígérte neki, hogy megpróbálja elintézni a láthatást. Az eljárás megkezdődött, mielőtt azonban határozat született volna, a nagymama váratlanul meghalt.
Kovácsné maga is nagycsaládban nőtt fel, gyakran gondolt arra, milyen boldog gyermekkora volt. Ő maga azonban csak egy gyermeket szült, majd visszament dolgozni. Ahogy akkor mondták, „fregoli-üzletvezető” volt, vagyis mindig abba a boltba helyezték, ahol éppen helyettesíteni kellett. Később a családi házuk alsó szintjén saját üzletet nyitott, de miután a közelben több multinacionális hálózat is megtelepedett, a boltból elmaradtak a vevők.
Az unokatestvére 1998-ban váratlanul azt kérdezte tőle: nem szeretne egy gyereket magához venni? Pontosabban így tette fel a kérdést: Marika, még mindig szeretnél egy kislányt? Volt szomszédja súlyos alkoholbeteg, tízéves kislányát el fogja venni a gyámhivatal. Az asszony emlékezett a történetre, a megyei napilap is beszámolt a kislány kálváriájáról. A falu papja egy kollégiumban helyezte el, hogy legalább hét közben ne kelljen az alkoholista férfi életmódjához alkalmazkodnia. Még az írás címe is eszébe jutott: Regina nyugalomra vágyik. Délután már ott voltak a faluban, unokatestvére bekísérte őket a korábbi szomszédjához. Azt mondta neki, a rokonai azért jöttek, hogy segítsenek. Kovács Sándorné benyitott a szobába, a kislány az ágyon feküdt betakarózva. Fázott. Az asszony leült mellé, elmondta, hogy ő Laci szomszéd rokona, és már sokat hallott róla. Beszélgetés közben előkerült a sütemény, amelyet kifejezetten neki sütött. Egy idő után feltette a kérdést, amely miatt jöttek.
– Regina, nem akarsz eljönni hozzánk? Úgyis most kezdődik a tavaszi szünet, lenne időnk játszani, jókat beszélgetni.
A kislány igent mondott. Kibújt a takaró alól, összeszedte a ruháit, perceken belül útra kész volt. Kovácsné felfigyelt arra, hogy a gyereknek csak egy szakadt tornacipője van. Az összecsomagolt ruhák is elfértek egy szatyorban. A másik helyiségben az édesapja nem sokáig búcsúzkodott tőlük, csupán hosszan az asszony szemébe nézett, és azt mondta: maguknak adom a gyereket, vigyázzanak rá helyettem!
Hazafelé megbeszélték, mi legyen a vacsora. Regina kedvence a rántott csirke, Kovácsné elkészítette. Másnap azzal kereste meg a gyermekvédelmi szakszolgálatot, hogy szeretné, ha Reginát nála helyeznék el. Elvégezte a negyvenórás nevelőszülői tanfolyamot, később kijárt egy egyéves képzést, melynek a végén OKJ-s vizsgát tett, és hivatásos nevelőszülővé vált. Veszprémi családi házuk 1998 óta 32 gyermeknek jelentett ideiglenes vagy végleges otthont.
Bántalmazott gyerekeket, értelmi fogyatékkal született gyerekeket egyaránt befogadtak. Voltak, akik visszakerültek a vér szerinti szülőkhöz, voltak, akiket más házaspárok fogadtak örökbe, három középsúlyos értelmi fogyatékos gyermeket tőle vittek külföldre, ott kerültek véglegesen családba. A többieket ő nevelte fel. 2016 decemberében, a fogyatékkal élők világnapján a Nemzeti Színházban tartott ünnepségen KézenFogva nevelőszülői díjjal tüntették ki. Jelenleg tizenegy gyermeket nevel.
*
A nevelőszülői hálózat a gyermekvédelmi szakellátásba került – ideiglenes hatállyal elhelyezett, nevelésbe vett vagy utógondozói ellátásban részesülő – gyerekeknek és fiataloknak ad „otthont nyújtó teljes körű ellátást”. Ezt azt jelenti, hogy a nevelőszülők saját háztartásukban gondoskodnak a hozzájuk kihelyezett gyerekekről. Gyakorlatilag sajátjaként neveli a nála elhelyezett gyermekeket, gondoskodik testi-lelki szükségleteikről, szereti őket, megtanítja őket más emberekhez kötődni. A nevelőszülőnél elhelyezett gyermek azonban nem marad nála örökre, amikor a gyerek érdekei úgy kívánják, a nevelőszülőnek el kell őt engednie. Nevelőszülő az lehet, aki betöltötte a 24. évét, büntetlen, a gondozott gyermeknél legalább 18, legfeljebb ötven évvel idősebb, személyisége, egészségi állapota és környezete alkalmas a gyermeknevelésre, és elvégezte a kötelező nevelőszülői tanfolyamot. A nevelőszülő munkájáért díjazásban részesül.
Nevelőszülői hálózatok minden megyében működnek, az egyik legnagyobb a Pest megyei, ahol 350 nevelőszülő több mint 800 gyermekről gondoskodik, de a növekvő feladatokra jelenleg is új nevelőszülőket keresnek.
*
A kislány súlyos szívbetegséggel, fejlődési rendellenességekkel jött világra 2016 februárjában. Orvosai szerint már az is csoda, hogy a szülést túlélte. A budapesti szívklinikán, ahol egy inkubátorban elhelyezték, általános volt a vélekedés, hogy legfeljebb néhány napja lehet hátra. Julcsi baba azonban túlélte a februárt, átvészelte a márciust, és még mindig ott feküdt a klinikán, hangosan levegő után kapkodva, néha vékony hangon nyöszörögve, felsírva, amitől kicsi arca ráncos lett. Ha valaki érdeklődött utána, hogy befogadható, örökbe adható-e a baba, a kórházi személyzet felhívta a figyelmet arra, hogy nem lenne szerencsés nagyon megszeretni őt, mert bármelyik pillanatban meghalhat. Julcsi baba ezek után ott maradt a klinikán – mígnem egy kőbányai nevelőszülő be nem adta a kérelmét, és 2016 áprilisában haza nem vitte őt a Weeber családba tizedik gyermeknek.
Miért? Weeber Tiborné válasza szerint azért, mert a kisbaba nem tehet arról, hogy ilyennek született. Az ő idejét talán nem években, hanem hónapokban mérik, és aki hazaviszi, azt kockáztatja, hogy ő fogja elveszíteni. De akkor a felnőttek gyávasága miatt töltse egész életét kórházi szobában, üveglapok mögött? Ne legyen senki, aki kiemeli a kiságyból, magához öleli és megszereti?
Weeber Tibornét kislányként még Kaszap Sarolta néven ismerték. A debreceni gimnáziumot az első évben otthagyta, és 16 évesen már bölcsődében dolgozott. Tizenöt éves volt, amikor a férjét megismerte, 18, amikor összeházasodtak, és húsz, amikor az első gyerekét megszülte. Hat év alatt öt gyermekük született, valamivel később még kettő. Munka mellett egészségügyi szakképesítést szerzett, később gyermekgondozói diplomát, és esélyegyenlőségi referens is lett, majd Down-szindrómás gyermeket nevelő szülőket látogató „Down-dada”. Emlékei szerint a legboldogabb évek azok voltak, amíg mindenhol gyerekek nyüzsögtek körülöttük, de azért egymásra is maradt idejük, például akkor, amikor a templomi közösség tagjai hetente egy estére felmentek hozzájuk a gyerekekre vigyázni. Ahogy cseperedtek a gyerekek, megfordult a fejükben, hogy nevelőszülőként magukhoz vehetnének még egyet-kettőt. Arra azonban, hogy Down-szindrómás babákat fogadjanak be, akkor még egyikük sem gondolt.
– Egy baráti családdal közös nyaralásra készültünk, miközben itthon tettem-vettem, a számítógépen írogattunk egymásnak a másik anyukával, hogy miből mennyit viszünk, hogyan készülünk – meséli. – A törölközőkről és a konzervekről folytatott eszmecsere közepén egyszer csak azt kérdezte: kell egy downos baba? Tudtam róluk, hogy egy alapítványon keresztül krízishelyzetbe került családoknak segítenek, de ezt a kérdést nem tudtam hová tenni. Várj, mindjárt hívunk, írta. A készülődés közben futott be a hír hozzá, hogy egy fiatal pár első gyermekének kell gyorsan családot találni. A szívhangvizsgálat rendellenességet mutatott, kiderült, hogy a baba Down-szindrómás lesz, műtét vár rá, nem biztos, hogy túléli, de ha igen, nagy valószínűséggel ágyhoz kötött roncs marad. Ezt nem tudták feldolgozni, összeomlottak. Az egyik lehetőség az volt, hogy a műtőasztalon „megoldják a problémát”, a másik, hogy találnak valakit, aki vállalja a gyermeket a kilátásaival együtt. Megbeszéltük itthon a gyerekekkel, hogy lehet, érkezik még egy kicsi, szívbeteg testvérük, hiszen nem szabadna azért elvenni egy kisbaba életét, mert fogyatékkal érkezik. Meghívtuk magunkhoz a párt, megnyugtattuk őket, hogy ha ők nem akarják, jöhet hozzánk a baba, de a szülésig van még két hónap. Gondolják meg, egy fogyatékkal élő gyerek is rengeteg örömöt képes adni. Nem gondolták meg magukat. De a pesszimista előrejelzések sem váltak be, mert a fiúcskából azóta csodaszép fiatalember lett.
A második Down-szindrómás baba Nyíregyházáról került hozzájuk. Weeber Tiborné egy nevelőszülőket segítő civil szervezet munkájába bekapcsolódva hallott arról, hogy a nyíregyházi kórházban hosszú ideje fekszik egy Down-szindrómás baba, a kortársait már rég hazavitték, őt azonban mindig ott látja a szervezet egyik képviselője. Kiderült, hogy a család egy kicsi faluban él, ahol a fogyatékossággal született gyermek ápolásához semmilyen feltétel nem adott. Az alapítvány segítséget ígért a gyermek elhelyezéséhez. Miközben az esetről beszélgettek, a szervezet vezetője egyszer csak Weebernéhez fordult: tényleg, Saci, nektek nem kell egy kislány? Miután otthon megbeszélték, abban maradtak, hogy kell.
Évekkel később, amikor már két Down-szindrómás gyermek is cseperedni kezdett, és az asszony azt számolgatta, hogy több mint harminc éve van otthon gyesen, Down-dadaként tevékenykedő sógornője azzal hívta fel, hogy a budapesti szívklinikán fekszik egy kisbaba nagyon rossz kilátásokkal, ezért senki nem meri hazavinni. A telefon hosszú volt, a kiszűrődő szavakból az egyik gyerek összerakta, miről beszélhetnek. Amikor letették, azt kérdezte: anyu, miért nem hozzuk haza?
A család még aznap igent mondott. A papírokra egy hónapot kellett várni, végül Julcsi babát is hazavihették. Azután, ha Weebernétől megkérdezték, most akkor hány gyerekük is van, azt felelte: hét vér szerinti és három édes.