Beteges kisgyerek volt Balaton Zoltán, óvodába se járt, mert ha elment, másnaptól heteket hiányzott. Nyaranta a Gugger-hegy lábánál egy néni vigyázott rá, az ottani erdő jelentette az első természetközeli élményt. Ahogy a hetvenes években minden gyerek, ő is beatzenekart akart alapítani, meg gokartot építeni. Egyikből se lett semmi, mert egy alkalommal a bátyja magával vitte a közeli könyvtárba, ahonnan A Himalája tigrisei című könyvvel tért haza. Ez a kötet nem vérmes ragadozókról, hanem azon serpák kalandjairól szólt, akik hegymászókat kísérnek fel nyolcezres csúcsokra. Ekkor, 14 évesen dőlt el a sorsa. Nem akart már gokartot építeni, és a rock is kikerült a jövőbeni pályák közül: expedíciókat akart szervezni.
– Ma sem vagyok egy dalia, de akkor különösen kicsi és nyeszlett gyerek voltam. Az első mászások alatt reszkettem, mint a nyárfalevél. Az első mászás emlékezetesre sikerült. Könnyű terepet választottak neki, lankásabb részt, csak arra nem számítottak, hogy a vékony sportember két részletben összesen húsz métert zuhan, majd a vele együtt aláhulló szikla egy darabja eltöri az állkapcsát. Az általános iskola utolsó napjait és a nyarat összedrótozott állkapoccsal ágyban töltötte, és közben tápszert szürcsölgetett. Ez a malőr nem törte meg lelkesedését. Először a Pilis szikláit mászta, majd Erdély és a Magas-Tátra következett, időnként az Alpokba is elkalandozott. Kétszer a Kaukázusban járt – az Elbrusz mindkét csúcsán állt –, a Pamírban leküzdötte a 7495 méter magas Kommunizmus-csúcsot, ahogy akkor a Szovjetunió legmagasabb pontját nevezték. (Ma Tádzsikisztán területére esik, és Iszmoilí Szomoní-csúcsként emlegetik.) Ez az út két okból is nevezetes. Felfelé menet egy amerikai mászót mentettek – aki később tüdővizenyőben meghalt –, a csúcsról lefelé haladva pedig egy híres cseh mászót hoztak le – utóbbi életben maradt. Balaton Zoltán kétszer járt az Andokban, Afrikában a Kilimandzsáróra olyan jégfalon jutott fel, amellyel korábban senki sem próbálkozott. Magyarként ő és barátai álltak először a Kenya-hegy tetején. 1987-ben szervezték meg az első magyar nyolcezres expedíciót. A Sisapangma nevű hegy 8012 méteres Central Peak nevű csúcsát hódította meg hat mászó (Nagy Sándor, Ozsváth Attila, Balaton Zoltán, Csíkos József, Várkonyi László, Vörös László). Gál József és Fa Nándor abban az évben kerülte meg a földet a Szent Jupáttal. A két csapat együtt vette át a Sportérdemérem arany fokozatát – a díjjal járó pénzből megebédelt a családdal, másra nem telt.
Miből volt pénze a Szegeden gépész-üzemmérnöki diplomát szerző fiatalembernek ilyen kalandokra? Az egyesülete ipari alpinista munkát vállalt – toronyházakat szigeteltek, vaskéményeket szórtak homokkal, majd festettek le egészségre veszélyes anyagokkal. Ezzel jól lehetett keresni. Amikor ez sem volt elég, kölcsönkérte édesanyja megtakarítását. Olyan mértékben eladósodott, hogy úgy döntött, így nem mehet tovább. Ipari alpinista munkákra saját vállalkozást alapított, felhagyott a mászással, visszaadta tartozásait, élte a vállalkozók idegőrlő életét – egy magánvállalkozást ugyanis nem lehet tessék-lássék módon csinálni. Napi 16-18 órákat dolgozott.
Egy alkalommal az egyik megrendelője, barátja azzal büszkélkedett, hogy nem élet, ha az ember folyton gürizik, kell valami kikapcsolódás. Szerinte a vitorlázás fantasztikus dolog – vesz egy hajót, és az Adrián öbölről öbölre vitorlázik a feleségével. Az ötletelő nem vett semmit. Balaton Zoltán viszont kapcsolatba lépett egy hajóépítővel, aki rávette, előbb menjen el egy tanfolyamra, hogy tudja, miféle dolog a hajózás. Szót fogadott, letette a vizsgákat, majd vett egy hajót a Balatonra, amelyet a következő évben levontattak az Adriára. 1996 körül kezdődtek a kalandok az eredetileg a Balatonra szánt (tavi) vitorlással, amely a maga nyolcméteres hosszával tengeri mértékben nagyon kicsi. Ezzel is egyre messzebb merészkedett a folyamatosan gyarapodó család – 1996-ban Csenge, 2009-ben Kristóf született meg.
– Montenegró, Olaszország középső része, majd Szicília. Máltára kettesben vitorláztunk el. Kilencéves voltam – sorolta a helyszíneket Csenge, a húszéves egyetemista, aki szerint a több hónapos kalandozás szinte minden évben belenyúlt az iskolai kezdésbe. „Mindennap naplót kellett írnom – kezdetben rajzolnom. Édesapa állandóan ehhez hasonló feladatokkal nyúzott: ha egy delfin naponta három halat eszik, és két gyerek is van a családban, akkor hány halat eszik meg naponta a delfincsalád?” Ezek után könnyen pótolta azokat a heteket, és amíg tudott, a tanárok sem emeltek kifogást az életre szóló kalandok ellen. Ő is letette a vizsgákat, kapitányi papírja van Horvátországból, bárhol és bármikor átveheti a kormányt.
A 2012-es év meghatározó eseményeként a nyolcméteres vitorlást 11 méteresre cserélték. Ez se nagy, de a családfő ismerőse példáján megtanulta, hogy nem csak megvenni kell a hajót, fenn is kell tartani. Ahogy nő a méret, hatványozottan nőnek a költségek. A Maia névre keresztelt öreg, de kipróbált hajóra Angliában bukkantak – éppen megfelelt az igényeiknek. Csenge születésnapján vették meg, és rögtön azon törték a fejüket, hogy merre menjenek. A Zöld-foki-szigetekre gondoltak, majd az Atlanti-óceán átszelése után a Karib-tenger szigetvilágát akarták felfedezni, esetleg átkelni a Panama-csatornán. Ebből semmi sem lett, mert a családfő észak felé kormányozta a vitorlást.
– Édesapám nagyon szereti a vulkánokat, és abból Izlandon sok van – emlékezett Csenge, aki szerint a család egyik alapelve: azért vannak a tervek, hogy aztán megváltoztassák őket. Az első évben egy rövid izlandi kitérő után vissza akartak hajózni Norvégiába, majd Hollandiába. Mikor megérkeztek a varázslatos Izlandra, már tudták, ez a terv múlté. Izlandon maradtak, végighajózták a sziget északi partjait. Azon a télen ott is hagyták a hajót.
Izland után Grönland következett azzal a tervvel, hogy onnan Dél-Kanada felé veszik az irányt. Ehelyett tavaly első magyarként a Balaton család – Illencz Orsolya (anya), Balaton Zoltán (apa, kapitány), Balaton Csenge és az akkor hatéves Balaton Kristóf – Maia nevű vitorlásukon átkelt a nevezetes északnyugati átjárón. Az Észak-Amerikát északról és nyugatról megkerülő, azaz Ázsia felé vezető útvonalat a XV. század végétől az angolok, a hollandok és a franciák is keresték. Az egyik legismertebb kutatóexpedíciót a híres felfedező, Sir John Franklin vezette 1845-ben. Az úton a 160 fős legénység minden tagja odaveszett. Pedig a kor két legmodernebb hajója indult el, mindennel ellátva, még hordozható zongorát is vittek, hogy a matrózok ne unatkozzanak a téli estéken. Az északnyugati átjárón a Déli-sark későbbi meghódítója, Roald Amundsen expedíciója hajózott át elsőként 1906-ban.
– Ha elromlik valami, nekünk kell megjavítani. Ha találunk egy deszkát, nem dobjuk ki, mert valamire biztosan jó lesz. Tavaly nyáron éppen az északnyugati átjáróban, egy jégmező közepén tört el a kormány. Akkor jó hasznát vettük egy ilyen deszkának és egy görbe vasnak.
A következő ezer tengeri mérföldet így hajóztuk le – emlékezett Csenge, aki szerint a találékony Balaton család eddig minden helyzetből kivágta magát. Édesanyja is beleszokott ebbe az életformába, de nem tartja magát hajósnak. Kristóf születése óta vitorlázik, neki ez a természetes.
– Az északnyugati átjáróba mindenki sok tartalék üzemanyaggal indul, mert ha nincs szél, akkor is haladni kell, ilyenkor a dízelmotor viszi előre a csapatot. Akkor is jól jön a motor, ha jégtáblák között kell navigálni. Tavaly szerencsénk volt, jó szelet kaptunk, nagyot sokat vitorlázhattunk az átjáróban – mondta az édesapa.
Egy-egy út bőséggel hoz nem várt helyzeteket. Hiába horgonyoztak le egy biztonságos izlandi kikötőben, olyan hatalmas vihar támadt, hogy félő volt, a Maia összetörik a mólón. Minden erejükre és ügyességükre szükség volt, mire rögzíteni tudták a hajót. Tavaly a Baffin-öböl közepén négy-ötszáz tonnás jéghegynek ütköztek, de szerencsére a hajófal nem szakadt be. Amit egyébként nem lehet kizárni. Ezért tartozék a mentőtutaj, a mentőmellény és minden más életmentő eszköz. A hónapokig tartó vitorlázás logisztikai szempontból is jelentős kihívás.
A legnagyobb élmény természetesen a természeti környezet. A sziklafalak, a hasadó jéghegyek, a jégtáblán heverésző jegesmedve – Kristóf reakciója: milyen jó, hogy láttam, mielőtt kihal! –, de az oroszlánfókák, a rozmárok és a pézsmatulok látványa sem utolsó. Felejthetetlen élmény, amikor a hajónál kétszer hosszabb bálna úszik el a közelben. Az időjárás sem elviselhetetlen, hiszen ott is nyár van, olykor húsz Celsius-fokot is mérnek, de inkább 5-10 fokra számítanak.
Meghatározó élmény az északiak vendégszeretete. Grönlandon az egyik helybéli az unokái játékait hozta a hajóra, így kedveskedett Kristófnak. Alaszkában felajánlották, hogy a 180 mérföldre lévő városba ingyen elviszik őket. Magától értetődő részükről a segítség, az őszinte érdeklődés. Nem turistának nézik őket, akikről a hetedik bőrt is lehúzhatják, hanem utazóknak, akikkel jó elbeszélgetni, akikkel jó éveken át levelezni. Olyanokkal, akik olyan különös országból jöttek, ahol se tenger, se magas hegy.
Amikor idén szeptemberben elhagyták a hajót, listákat állítottak össze, hogy mit kell kijavítani, felújítani a következő út előtt: rendbe hozni az elgörbült korlátot, hazavinni az elromlott automata kormányt, átprogramoztatni a rádiót, beszerezni, ami elveszett az idei kalandozás során. A jövő évi út január közepén kezd formát ölteni. Február környékén megveszik a repülőjegyet, de csak oda. Azt ugyanis maguk sem tudják, hogy hol fejeződik be a kaland. Az tűnik biztosnak, hogy jövőre a rengeteg vulkánból álló Aleut-szigeteket járják végig. A kaland éppúgy végződhet a Kamcsatka félszigeten, mint Kanadában.