Bár 102 éves vagyok, még ma is vezetek kocsit! – árulja el vitéz békei Koós Ottó. – Igaz, nyári péntekeken nem szeretem a forgalmat, mert megbolondulnak az emberek, de ettől a naptól eltekintve én vezetem az autót, ha a Balatonra megyünk.
De Koós Ottó nem csak ezért különleges ember. Életútja azt bizonyítja, hogy bátorsága, hite, állhatatossága miatt a mai és az utána következő nemzedék számára is méltó példakép. 1915-ben született Bécsben. Katonacsalád sarja. Édesapja, nagyapja és fiútestvére is katona volt. Apja több városban is szolgált, ezért a család sokat utazott.
A kis Ottó szinte a kaszárnyában nőtt fel. Hatévesen már lovat csutakolt, és vágyakozva nézegette a díszszemléket, katonai bemutatókat. Édesapja mégsem katonának szánta. Ottó azonban nem tágított, sorsa a Zrínyi Miklós-főreáliskola után a Ludovika-akadémiára vezette. A két világháború között az intézmény megtartotta azokat a célkitűzéseket, amelyekért alapították. Koós Ottó itt megismerhette a legfontosabb emberi értékeket. A Ludovikán tanítók mindegyike harcolt a nagy háborúban. De nem csak a katonaságra nevelés folyt itt. Fontosak voltak az elméleti tárgyak és a sportszeretet is. A legnagyobb barátságok pedig az iskolapadban születtek.

Futóverseny a Ludovika épülete körül, 1937. Minden tanár harcolt a nagy háborúban
Koós Ottót 1938-ban hadnaggyá avatták, öröme mégsem volt felhőtlen. Édesapja az avatás előtt egy hónappal meghalt. A fiatalember ekkor lépett át a felnőttkorba. A katonai pálya iráni vonzalma nem gyengült. Még ugyanebben az évben részt vett a felvidéki bevonulásban. Élete egyik legnagyszerűbb élménye volt ez. A felvidéki magyarok húsz évet vártak erre az eseményre. Előkerültek az eldugott magyar zászlók, a hangulat frenetikus volt, a hadnagy lépten-nyomon síró vagy nevető embereket látott maga körül.
Később részt vett a kárpátaljai hadműveletben, és ott volt 1940-ben Észak-Erdélyben is. Főhadnagy lett, egy évre rá már a fronton volt. Kassa bombázása után hazánk hadat üzent a Szovjetuniónak, Koós Ottót pedig a harctérre küldték. 1941-ben egységével a brjanszki erdőnél harcolt, ahol azt a parancsot kapta, hogy biztosítsák a vasútvonalakat. Itt sebesült meg. Egy ideig Magyarországon szolgált, majd 1942-ben már századparancsnok. A háború közben teljes intenzitással dúlt. Édesanyja lakását lebombázták, ezért szabadságot kapott, hogy hazalátogathasson. Nem gondolt arra, hogy utoljára látják egymást…
Későbbi feleségével 1943-ban ismerkedett meg. Disznótoros vacsorán találkoztak, majd egyre rokonszenvesebbek lettek egymásnak. Nem túlzás azt mondani, hogy a XX. századi magyar történelem egyik legmegindítóbb kapcsolata az övék. Hajnalkát eljegyezte 1944-ben, de miután újra a frontra ment, majd fogságba esett, a fiatalok nem látták egymást 12 éven keresztül. 4363 nap – egész pontosan ennyi idő telt el, hogy csak leveleket küldhettek egymásnak. Időközben Koós Ottót 1944 őszén Ungváron fogságba vetették, majd orosz táborba küldték.
Elkezdődött kálváriája. 1944 és 1950 között Oroszország Urálon inneni táboraiban élt, 1950-ben 25 évre ítélték, és Szibériába száműzték. Koholt vádak alapján, rendes tárgyalás nélkül a gulágon találta magát. Ezekben az években csak menyasszonya tartotta benne a lelket. Mielőtt elbúcsúztak volna, a katonaember azt mondta Hajnalkának, hogy ha elveszíti kezét vagy lábát, illetve tartós fogságba kerül, akkor esküjük semmis. Hajnalka ne várjon rá, keressen magának új társat. 1950-ben meg is írta ezt neki, ám az asszony hajthatatlan volt.
– Én mindig hittem abban, hogy vissza fog jönni – mondja az asszony. – Bár sokan megpróbáltak lebeszélni arról, hogy várjak, én megvártam őt. Ketten is udvaroltak, ám a szívem Ottóé maradt.
Közben Koós Ottó már a legrosszabbra gondolt. 1953-ban végezni akart magával. Azt nézte, hogy hová álljon a kerítésnél, hogy lelőjék, hogy már vége legyen a pokolnak. Ám ekkor mindig arra gondolt: és akkor mi lesz? Hogy fog kiderülni az igazság? Olyan nincs, hogy évtizedekre titok maradjon a szörnyű sorsuk. Ilyenkor mindig erőt kapott.
Bár az orosz törvények meghatározták, hogy a táborokban milyen ellátás illeti meg a rabokat, ez legtöbbször csak leírt szó maradt. A valóságban csak levesre emlékeztető löttyöt és kevés kenyéradagot kaptak. Így szinte mindent megettek. Volt, aki a patkány májától várta, hogy erőre kapjon, volt, aki füveket, növényeket „legelt”. A rabok nagy találékonyságra tettek szert. Hasmenés ellen faszenet ettek.
A rühességet kénnel kevert gépzsírral kezelték. De sokan meghaltak. Mai ismereteink szerint több mint félmillió magyar (hat-nyolcszázezer ember) került orosz hadifogolytáborokba. Közöttük sok egykori katona, illetve katonatiszt volt, de még több az úgynevezett málenkij robotra elhurcolt civil.

Koós Ottó
Koós Ottó sok rémséget látott a táborokban. Sokan haltak meg a maláriától, tífusztól, kolerától. Ő is tífuszos lett, csak a szerencsének köszönheti életét. Mai napig keresi a választ a kérdésre, hogyan élte túl a poklot. A fizikai megterhelésen túl a lelki megrázkódtatás is sokat kivett a rabokból. 1952 után csak nevettek az orosz tisztek azon, amikor megkérdezték a magyarok, hogy mikor engedik ki őket. Nemsokára Magyarország úgyis a Szovjetunió egyik állama lesz, felesleges ezen gondolkodni. Ez lesz nemsokára a hazátok – mondták.
Az is nyilvánvaló volt, hogy Magyarországról sem érkezik segítség. A táborokban még 1955-ben is maradtak emberek. Reményt az adott, amikor Adenauer ebben az évben Moszkvába látogatott. Igaz, orosz vezetők szájából akkor is elhangzott, hogy foglyok nincsenek már, csak köztörvényes bűnözők vagy emberbőrbe bújt állatok, értük azonban nem kár.
Adenauer azonban kijárta, hogy a németeket és velük együtt a magyarokat, baltikumiakat és ki tudja, még milyen nemzetiségűeket is elengedjék az oroszok. Merthogy nemzetközi táborok voltak ezek! Koós Ottó meséli, hogy az egyik gulágtáborban a falon még spanyolul felírt mondatokat is talált. 1936-ban, a spanyol polgárháború idején ugyanis idehozták a spanyol katonákat kiképzésre. Akik valami „furcsa” ok folytán Szibériában maradtak az ötvenes évek elejéig.
Koós Ottó 1955-ben váratlanul szabadult. Nagy volt az öröm! Társaival együtt nyílt vagonokban szállították Magyarország felé őket. A csapi határon leszálltak, megcsókolták az anyaföldet, de hirtelen megjelentek az ávósok, és rájuk üvöltöttek. Visszaszállni, fasiszta banda! Koós Ottó először a jászberényi börtönbe került, majd Budapesten a gyűjtőfogdába. Itt talán még rosszabb volt a helyzet, mint az oroszoknál. Odakint legalább havonta-kéthavonta levelet tudott írni Hajnalkának, és kapott is tőle sorokat. Igaz, volt, hogy csak oroszul írhatta le, hogy „még élek”, ám ez reményt nyújtott mindkettőjük számára éveken keresztül.
Magyarországon azonban hónapokig nem jutott eszébe senkinek, hogy levelezőlapot adjon a kezébe. Ezért egyik alkalommal arra kérte börtönőrét, hogy engedjék vissza a Szovjetunióba! Ott emberségesebben bántak vele. Lehet, hogy ezért, lehet, hogy más miatt, néhány nap múlva már írhatta sorait menyasszonyának. 1956 októberében szabadult. Nagyon félt, hogyan fogadják majd. 12 évvel korábban elindult a harctérre egy fiatalember, most pedig ősz hajjal fogják őt viszontlátni.
Hajnalka rögtön elvitte szüleihez, ahol Ottó kapott egy kis pálinkát, és csirkepaprikást ehetett. 12 év után.
Szörnyű éjszakája volt… Ekkor tudta meg, hogy pontosan mi történt édesanyjával és nagyanyjával. Sejtette ugyan, hogy nem élnek, hiszen nem kapott tőlük postát éveken keresztül, ám a részletek most derültek ki. Mindkét asszonyt kényszermunkára vitték, de nem bírták a gyalogmenetet, ezért az árokparton agyonlőtték őket az orosz katonák.
A civil életbe való beilleszkedése nehezen ment. Csak segédmunkásként kapott állást. Ládákat pakolt, bányában dolgozott. 15 négyzetméteren éltek hármasban feleségével és fiával. Húsz éven keresztül. Csak 1990 után kerültek helyükre a dolgok. Elindulhatott a rehabilitáció. Ottó bácsi ma alezredes, a Vitézi Rend főszéktartója. Még mindig megindultan beszél, amikor visszalátogatunk egykori iskolájába, a Ludovika-akadémiára. Az 1938-ban végzett osztály minden valószínűség szerint legutolsó életben lévő diákja. Életéről filmet készítettek. Nagy ajándék, hogy ebben én is részt vehettem. Mint ahogy az is, hogy kézbe vehettem azt a levelezést, amelyet Hajnalka néni és Ottó bácsi folytatott egymással éveken keresztül.
Rövid részlet az egyik levélből:
„Egyetlen Hajnikám!
Reménykedem a közeli viszontlátásban. A jó isten segítségével. Semmi bűnöm nincs, amiért visszatartottak. Ne félj!!!! Egészséges vagyok. Csókollak sok szeretettel, Brudid 1947. 09. 25.”
A szerző az MTVA vezető szerkesztője