Tizenöt éve, 2001. szeptember 9-én tört ki a második világháború, melynek mostanra, 2016 szeptemberére, mire a győztesek 150 ezer körüli veszteséget okoztak, nagyjából vége is van. Nem, nincs elírás, a hadüzenet nélküli, Pearl Harbor-szerű támadás kora őszi napja óta, melyen szövetségeseinket, az Amerikai Egyesült Államokat érte, eltelt véres másfél évtized. Ekkor már 56 éve honolt béke Európában, az Atlanti-óceán innenső partján.
Törékeny béke volt ez, eleinte hideg idők, olykor langyosabb esztendők, máskor hetekig tartó véres küzdelmek jellemezték, de globálisan és messziről nézvést a hatalmi viszonyokat átrajzoló megrázkódtatás nem érte a kontinenst. Szűk nyolcvan évvel, egy-két generációval korábban zajlott az 1914 és 1945 közötti, XX. századi „harmincéves háború”: innen ered a nyitó mondatban szereplő kettes sorszám. Sokadik vagyok és egyike a legkisebbeknek, akik az 1918 és 1938 közötti relatív fegyvernyugvást – amelyről az íreknek és a lengyeleknek szinte egyszerre, a finneknek és a spanyoloknak később, de véresen indokolt különvéleményük van – csak intermezzónak tekintik. Ha ki is hagyjuk a kínaiakat, a japánokat és Afrika, Mexikó háborúit e korból, a több kontinenst érintő világháború definíciója akkor sem légből kapott.
Ez a mostani, a nem alaptalanul másodiknak tartott világégés tizenöt évig tartott, és mostanra nagyjából be is fejeződött. Igaz, elég furán. Ahogy az USA-ra mért első csapást sem jelentették be előre az igazhitű agresszorok, úgy sikeredett a hadműveletek befejezése is informálisra. A támadók mára elérték stratégiai céljukat, elfoglalták Nyugat-Európa számukra kulcsfontosságú területeit, minek hadakoznának tovább? Helyzetük stabil – sőt, napról napra erősödik. Utánpótlási vonalaik nyitva vannak: de ha sikerülne is elvágni – új garnizonjaikban immáron önfenntartóak. Az elfoglalt területek biztonságosan és folyamatosan látják el a győzteseket a létbiztonság mindmegannyi faktorával: élelemmel, lakással, még szórakoztatásukról is gondoskodnak.
Amit a németeknek nem sikerült elérni 1941 és 1944 között Franciaországban, az most olajozottan működik mindkét országban és környékükön. A lakosság széles tömegei lelkesen asszisztálnak a győzőknek: a fogadtatás (sajnálatos kilengésektől eltekintve) meleg, a médiumok barátságosak: a diadal teljes. Nem kellett ehhez nagy vérengzés: Madrid, London, Párizs, több csapás Isztambulra, Brüsszel, hogy csak a nagyobbakat említsük, de a veszteséglista fájdalmasan sokkal hosszabb. Világháborúhoz képest azonban takarékosan szűk.
Az erőszak okos: mértékét az elért eredményhez igazítja, a célhoz szabja, másként ki tartja el a győzőket? Az eddig Németországban munkába állt kevesebb mint hatvan migráns aligha fogja eltartani másfél milliónyi hitsorsosát. Van, hogy történelmi léptékkel mérve kisebb vérengzés is elég. Éppen egy terrornyi mennyiség – ha volna ilyen.
Minden háború lényege, célja az, hogy a győző érvényesítse akaratát: mivel másként nem megy, hát erővel. Lehet a definíciót finomítani, bővíteni, színezni (kell is, másképp miből lesz a tudomány?), de a lényeg mégiscsak ez. Az akarat irányulhat anyagi javakra (földterület, természeti forrás: olaj, víz) és/vagy szellemi tartalmakra, mint amilyen a hit és/vagy az ideológia. A háború végén a területeket vagy átcsatolják, vagy a lakosságot mozgatják, esetleg a kettő kombinációja zajlik. Lényeg az adott terület elfoglalása, benépesítése.
A népesség átmozgatása ideálisan tömbökben történik, ha valamiért nem megy, megteszi a foltművészeti (patchwork) ihletésű beillesztés is. Legfeljebb „no-go area”-k jönnek létre, melyek tényét természetesen letagadjuk, és igazunk is van. Már hogy lenne tilos bemenni egy szabad országba (ahol csak a burka, csador, halal kötelező az arra érzékenyeknek), pusztán a kijövetel bizonytalan, mint Rejtő Jenő kikötői kocsmáiban. Lezajlott hát a második világháború – az más kérdés, hogy nemigen beszélünk róla. A verduni, majd huescai „nem törnek át” (no pasaran) kiáltás „meg tudjuk tenni”-vé simult.
Az USA az ellene elkövetett gaztettekre gyorsan és keményen reagált a Közel-Keleten, Afganisztánban és másutt. Megőrizte erejét, megvédte területét és érdekeit. A britek követték, a franciák, ha nagyon kellett (Mali, Dzsibuti), a többi NATO-beli nagy szövetséges ímmel-ámmal, a kicsik pedig (mi is), ahogy erejük engedte, vagy még azon felül járultak hozzá a küzdelemhez. Közép-Európa, ez az 1910-es években született geopolitikai fogalom sokak számára meglepően életképesnek bizonyult, és most szokatlanul keveset szenvedett.
A történelem torz fintora, hogy az USA és a Szovjetunió a kettészelt Európában épp azon ügyeskedett, hogy írmagját is kiirtsa a koncepciónak. Mitteleuropán a XXI. századi ostromlók csak átrohantak. A Pireneusok és az Odera közötti területet gyötrő görcshöz képest a régiónké egy múló diaré volt. A Balti-tengertől az Adriáig húzódó Szűcs Jenő-i terület megőrizte integritását, hitét és a hitetlenséghez való jogát, hellén, római provinciális, keresztény, zsidó örökségen nyugvó jelenét. Késznek tűnik az újonnan elfoglalt területekről kiszoruló egykori őshonos lakosság egy részének befogadására is.
Abból a szempontból biztató a helyzet, hogy Magyarország végre nem a vesztesek szomorú sorában áll hátul, leszegett fejjel. Igaz, a győztesekhez sem sorolhatjuk magunkat, ami most talán nem is olyan nagy baj. Megnyugtató ellenben, hogy a szomorkás, savanyúan rossz humorú „mi, belgák hova álljunk?” kérdést sem kell feltenni: kimaradtunk és kész. A belgaságnak amúgy is fura akusztikát kölcsönöz a flamand–vallon koprodukciós államforma jelenleg erősen bizonytalan helyzete. Itt állunk a tizenöt évnyi világháború végeztével, a csatatér közepén Brüsszel, megint: a XXI. századi Waterloo.
A távoli epicentrum szép szimbóluma a pucér kisfiú, kezében a jövője! Az immár beköszöntött békével az esztendő bikinilógiai polémiája is megoldódott. Felőlünk ugyan prémes télikabátot is húzhat bárki a burkini fölé a fürdőkádjában vagy Marseille-nél, a tengeren (ami néha már ugyanaz), ha úgy szereti – számunkra ez nem állásfoglalást igénylő kérdés. Magunk is a háborítatlan fürdőzés hívei vagyunk. Mindazonáltal megnyugtató, hogy az új világrend kezdetét inkább egy ilyen, Allahnak feltehetően tetsző csobbanás jelzi, semmint a véres konfliktusokat eddig szokás szerint lezáró békeszerződések.
Ezt a háborút, a XXI. századi, 15 éves világméretű szörnyű küzdelmet nem így, hanem csendes belenyugvással fejezték be a meghódítottak. Legjobbjaik, kiválasztottjaik még örülnek is.
Lelkük rajta. Mi nézzünk körül. Hová tovább?