Tisztelt lakók! A következő két hétben felújítási munkálatok zajlanak az udvarban, ezért a kocsibeállót nem lehet majd használni, a kukákat pedig az épületet megkerülve az utcáról tudják majd elérni. Megértésüket köszönjük.
A fenti figyelmeztetés fogadta házunk lakóit augusztus elején. Egy idő után aztán suttyomban leszedték a kiírásokat, miután egy dühös lakó szeptember közepén nagy, piros betűkkel felvéste az egyik, központi helyre tűzött papírra, hogy botrány. Sok kis piros felkiáltójellel. A munkálatok még most, október végén is zajlanak, bár a tervek szerint a héten már be lehet állni a kocsikkal az udvarba. Nem történik sok minden, néha halk kapirgálást hallani lentről. Tájékoztatás nincs, csak hosszú körök szemeteszsákokkal megpakolva az utcán.
Amikor elmesélem a sztorit, tíz emberből tíz vállat von, sőt még egy horkantás kíséretében vissza is kérdez: hát alap; ez mindig ilyen – mégis mit vártál? Jó kérdés, hiszen egy barátomék négy hónapot húztak le kisbabával meleg víz nélkül frissen felújított lakásukban, mert a szakiknál „nem jött ki a lépés”, egy másik pár pedig majdnem fél évig dobta ki a százezreket albérletre, mert elhúzódott a pár hétre tervezett munka. A hármas metró alagútját sem kell újrafúrni, mégis bő egy évet szántak első szakaszának felújítására. Aztán idén októberben jelezték: nyilván nem lesz kész a beütemezett decemberre, hanem majd csak 2019 első negyedévének végére.
Vajon létezik olyan algoritmus, amellyel kiszámítható a felújítási/építési/bármilyen munkák ígért időtartama és a valós befejezés közti arányszám? A megbízhatóság sírját pedig vajon a kapitalizmus és azon belül is a mobil- és internetkorszak ásta meg? Amióta oda lehet szólni, hogy bocs, késni fogok, sőt: ne várjatok rám, majd legközelebb bepótoljuk. Hogy jó volt tegnap, de bocs, nem érdekelsz komolyan. Csúszik egy hónappal a számlázás, bocs, majd csak jövő év elejétől jár a bónusz a tavaly óta végzett pluszmunkáért.
Néhány másodperc alatt bepötyöghető, apró szöveges üzenet, és még konfrontálódni sem kell. Régen a telefonos szakítás is borzasztóan kínosnak számított, ma már a leginkább bevett módszer a magyarázat nélkül való felszívódás. Ezer csatornán folyik az információ, így aki el akar sunnyogni, legyen az férfi, nő, barát, barátnő, kolléga, cég, vállalkozó vagy akár párt, az ezer kiskaput talál, amíg mi máshová figyelünk.
Alap, hogy az augusztus közepére tervezett átadásból október vége lesz, ahogyan az is, hogy egy szolgáltatás vagy drága és elfogadható minőségű, vagy elfogadható árú, de cserébe pocsék. Alap, hogy rettegünk minden ház körüli zűrtől, amely szakembert kíván, mivel alap, hogy a munkák zömét hamarosan úgyis újra kell csinálni, mert nem tart ki sokáig. Alap, hogy a szakik, a vendéglátásban dolgozók, taxisok… sokasága át akar vágni.
Alap, hogy nem javítunk meg semmit, ami elromlott, legyen szó egy lámpáról vagy párkapcsolatról, hiszen már nem tudjuk, hogyan kell. Alap, hogy az öreg, beteg kutyánkat elaltatjuk, ha már túl sok a gond vele – ha lenne rá lehetőség, a gyerekeinket is néha leselejteznénk problémamentesebbre. Hogy mindenki a pillanatnyi érdekeinek és vágyainak megfelelőt hazudik, hogy társat kényelmi szempontok szerint választunk, barátokat pedig a magány elleni tűzoltásra tartunk. Alap, hogyha megbeszélünk találkozót a barátainkkal, akkor öt emberből kettő késni fog, egy a megbeszélt időpont előtt fél órával, egy pedig utólag mondja le.
Alap, hogy a „holnap majd beszélünk” még közeli barátok között sem számít ígéretnek, hogy folyamatosan résen kell lenni, nehogy átverjenek, és hogy mindeközben pöcegödörnek használjuk a természetet.
A megértést mindenesetre köszönjük.