Nálunk a lakásban – egyetlen különös portrétól eltekintve – nincsenek vallásos képek. Vallásos mondatok sem hangzanak el, noha a feleségem is, jómagam is megingathatatlanul protestánsnak tartjuk magunkat. Én rendszeresebb templomjáró vagyok, mint ő – „pogány kutya”, mondom én vasárnap reggel, „menj csak, rád fér”, mondja erre ő, „vasalok inget”.
Az egyetlen „vallásosnak mondható” kép a falon egy arckép, azaz inkább egy halott arcának többedik másolata: a turini lepelről, a turini lepelből való, valami régi kiadványból nagyította ki nekem (a kérésemre) sok évvel ezelőtt kedves jó barátom, Czakó Sándor. Aki természetesen – író öccséhez hasonlóan – erős katolikusként élte le életét. Soha nem izgattak a turini lepel hitelességének kérdései, bár mindent igyekszem elolvasni róla, amihez hozzáférek. Számomra és alighanem a feleségem számára is ez az arc az Üdvözítő arca.
Lehetne más is, két évezred történetében megszámlálhatatlan a kínálat a jézusi arcról. Ez az arc a mi arcunk – megnyugtató, hogy állandóan minket néz, jó érzés, hogy állandóan a szeme előtt vagyunk, noha ez a szem csukva van. Némileg úgy vagyok vele, mint azzal a nagy talánnyal, amelyről hajdan kis könyvfélét is írtam: hogyan lehet az, hogy Jézus, azaz Jézus arca az evangéliumi leírásokban soha nem mosolyog, és mégis, ha az emberekre néz, a betegekre, a gyermekekre, a megtisztulást vágyó bűnösökre, minden mozdulata és szava földön túli derűt sugároz. Amelynek megnyilvánulásához talán a mosoly sem elégséges…
Végtelen nagyképűség és megbocsáthatatlanul profán gesztus volna, ha az ember dicsérni merészelné a Teremtés művét, azaz magának a Teremtőnek az alkotását, mégse állom meg, hogy most, karácsony közeledtével a magam gyarló magánbeszédében hangot ne adjak elképedésemnek, amellyel évtizedek óta együtt élek, amely napi élmény a számomra: a láthatatlan és elgondolhatatlan, magában a teremtésben, a teremtett ember hitében, a spiritualitás végső valóságában megnyilatkozó és megmutatkozó Úristen még abban is a segítségünkre volt, hogy egy közbenjárót helyezett önmaga és miközénk.
És rábólintott arra, hogy az isteni hatalom sugárzásában egy emberi alak formálódjék ki. Hogy a megváltás művét közülünk való emberalak tettének hihessük. Az élő Jézusnak volt arca, hiszen volt teste (követhető és megölhető), látvány volt az őt ismerőknek, és végeérhetetlen képzelgés tárgya azoknak, akik akkor jöttek a világra, amikor ő már eltávozott az emberek köréből. De a tudomásunkra hozta, hogy azért valahonnan továbbra is néz minket. És nem tiltja, hogy egy kép a szobánk falán rá emlékeztessen, rá, a minket számontartó Üdvözítőre.
Az Úristen az Ótestamentum prófétáit csak szavaival és indulatainak jeleivel tudósította önmagáról, az evangéliumok hírhozói a Megváltónak csak a szavait és a gesztusait hagyták ránk, testi valójának jeleit nem tartották fontosnak, illendőnek, helyénvalónak megőrzésre ajánlani. Undorító ripőkségnek ítélek minden kísérletet, amellyel az evangéliumok tanúságtételét tárgyi valóságként próbálják bevonni a profán mindennapokba.
A törvényszéki antropológiát (a „tűkomputeres tomográfiát”…) hívják segítségül, hogy az apostolok csöndjét utólag megtörjék, hogy az apostoli elbeszélések szűkszavúságában a leleplezendő elhallgatást és ne az áhítatos visszafogottságot lássák. S két évezredes „sémita átlaggal” próbálják leváltani azt, akinél „személyesebb” létezőt még vizionálni is képtelenség.
Albrecht Dürer: Jézus születése (részlet)
Mészöly Miklós Saulusának a legnagyszerűbb jelenete az, amikor a hitnyomozó Saul beles a kárpitok résén, hogy az „áruló rabbi” kihallgatásának tanúja legyen. Az utolsó pillanatban az utolsó kérdésre – „Valóban Isten fia vagy? – adott válasz két szava: „Ani hu.” Az vagyok. Mondja az, aki a főtanács előtt áll. Háttal. Szakadt ruhában. Arca csak a vele szembeni gyűlölet lángolásában rajzolódhat ki – a képzeletben. Vagy az üdvtörténetben?
Mert úgy is gondolhatjuk, főleg a Nagy Történetet évenként újrakezdő adventben, hogy ő, Saulus talán mindannyiunk megváltást kereső régi énje, éppen azért nem láthatta meg az élő emberi arcot, hogy majd találkozzék azzal, immár Pál apostolként, akinek üldözőjéből örökös foglyává kell válnia, aki meghalva és feltámadva arcot cserél: a valódi arcot az örökkévalóra. Aki mindenkinek a szívében más és más vonásokat keres magának.
Jézusnak annyi arca van, ahányan elhisszük, hogy a tekintete mindig rajtunk nyugszik. És azt is, hogy ez a figyelem, amellyel a dolgainkat számontartja, egyben a közvetítésnek és a közbenjárásnak a biztosítéka: ha netán időlegesen egyedül kell is lenned, akkor sem vagy magányos.
Most, karácsony előtt a keresztények-keresztyének közül is sokan olvassák újra az ószövetségi zsidó kispróféta, Mikeás könyvének azt a versét, amelyet a Bibliában pár oldallal – és pár száz évvel – később Máté evangélista majd szinte szóról szóra megismétel: „De te, Efratának Betleheme, bár kicsiny vagy a Juda ezrei között, belőled származik nékem, aki uralkodó az Izráelen, akinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van.”
Pironkodva tolakodom megint ide: akkor is Jézus arcát láttam magam előtt, amikor az első könyvemnek azt a címet adtam, amelyet a reformátusok a 90. zsoltárban is énekelnek: „eleitől fogva”. S az időnek ez a meghatározása, lapozzuk csak fel a Prédikátor könyvét, olyan „időre” utal, amely öröktől van, és addig lesz, amíg a visszatérő Jézust színről színre láthatjuk: „Ami most történik, régen megvan, és ami következik, immár megvolt, és az Isten visszahozza, ami elmúlt.”
Amikor Betlehemben, a jeruzsálemi út betonakadályait kikerülgetve, majd a bazári arab nyüzsgést hátrahagyva betértünk a Születés bazilikájába, és alászálltunk abba a barlangba, ahol Jézus született, talán olyan csecsemő arcát láttuk magunk előtt a feleségemmel, akinek arca akár a mi gyermekeinkére is hasonlíthatott, ahogy a mi gyerekeinket is születésük pillanatában csak a betlehemi gyermekhez tudtuk hasonlítani, hiszen az újszülött még annak a világnak az üzenetét hozza, ahonnan jövünk, és ahova majd megtérünk.
„Nem messiás-é minden újszülött?” – siet segítségünkre Madách Imre. Betlehem… vajon hogyan „áll egybe” ugyanabban a pillanatban a Dél olajfás forrósága és a mi északi karácsonyunk fenyőfás misztériuma?…, Názáretben a Mária kútja…, itt, a polcomon egy soha fel nem bontható palack a kánai menyegző helyéről…, a „színeváltozás” Tábor hegyén, a Megváltó alakja („És elváltozék előttök, és az ő orcája ragyog vala, mint a nap”, de erről az is értesül, aki nincs ott: „A nép, amely sötétségben ül vala, láta nagy világosságot”)…, Beteszda kövei…, a kafernaumi kenyérszaporítás kulisszái, Péter „napa” hajléka…, az utolsó vacsora terme…, a Getsemáne-kert olajfái…, aztán a bevégződés és újrakezdés jeruzsálemi díszletei…
A jézusi arc formálódik felejthetetlenné, ugyanakkor emberi szóval elmondhatatlanná, emberi kézzel ábrázolhatatlanná minden szentföldi stációnál, ahova eljuthatunk akár a bibliát olvasva, akár kései és méltatlan zarándokként. És be lehet-e számolni azoknak az arcáról, akik a szemed előtt merítkeznek meg a Jordán vizében, hogy utánozzák azt, aki a megszentelődött vízzel elmossa az emberi bűnt? Hát arról az éjszakai óráról, amikor megállsz a Genezáreti-tó partján, és a holdfényben hallgatod, hogy mit mond és látni próbálod, hogy mi mindent fest eléd a néma és moccanatlan víztükör?
Miközben ezekkel az adventi mondatokkal birkózom, a szemem oda-odatéved az asztalomon két lapos kőre, amelyeket a Szentföldről hoztam évekkel ezelőtt. Szép lapos, csillogó, barnásszürke kavicsok, egy-egy hal alakja van rájuk vésve, egyikük jobbra néz, a másikuk vele szemben. Úgy vannak az asztalon, hogy egymás felé forduljanak. Köztük ott a „rés”, amelybe minden kép és mondat „belefér”, ha hallod azt a hangot, és látod azt az arcot, amely feléd fordul, ha megszólít, és rajtad tartja a tekintetét, ha te megszólítod.
