Itt van, kérem, a háromlábú csirke! – mondotta kalauzunk és csodálkozó szemekkel bámultunk az üvegszekrényekben levő állati szörnyekre. Ahol pedig ezek a szavak elhangzottak, nem egy városligeti mutatványosbódé volt, hanem a fővárosnak egyik múzeuma, amelyről azonban a nagyközönség legnagyobb része azt sem tudja, hogy létezik. Ha Németországban vagy Franciaországban lenne ez a múzeum, minden külföldön járó magyar ember megtekintené, így azonban csak akkor van látogatója a múzeumnak, ha az Állatorvosi Főiskola tanulói szemlélik meg, vagy egy-egy természetrajz tanár viszi el a növendékeit a múzeumban összegyűjtött látnivalók megtekintésére.
Kint a Soroksári úti marhavágóhídon van ez az alig ismert múzeum. Pedig érdekes és komoly munkát végeznek a múzeumban és a laboratóriumában, amely munka a legszorosabb összefüggésben áll a mindennapi élettel. Nem egyébről van ugyanis szó, mint hogy a vágóhídon minden levágásra kerülő állatot előbb megvizsgálnak, a levágás után ugyancsak orvosi vizsgálat alá vetik és amennyiben rendellenességeket, kóros elváltozásokat tapasztalnak, a múzeum laboratóriuma állapítja meg, hogy az állat húsa alkalmas-e közfogyasztás céljára? Ilyen vizsgálat alkalmával azután a beteg állati szerveket preparálják, spirituszos és formalinos üvegekbe teszik és megőrzik a múzeumban.
Nagyon beteg az állatvilág. Ezt igazában csak akkor lehet látni, ha a múzeum termeit járjuk végig, ahol üvegszekrényekben a beteg állati testrészeket őrzik. Különösen a tuberkulózis pusztít az állatok között.
A betegségek közül a legérdekesebbek azok, amelyek szervezeti rendellenességeket idéztek elő. Az egyik formalinos üvegben egy kis fehér bőrű malac van, melynek a szája helyén van a szeme. Egy másik malacnak olyan ormánya van, mint egy elefántnak, viszont hiányzik a két szeme és az ormánya alatt egyetlen egy kicsi szem bújik meg. Van azután a múzeumban hermafrodita sertés, vízfejű állatok, kétfejű kacsa, háromlábú csirke. Az egyik kis borjúnak a szíve nem a mellkasában fejlődött ki, hanem a nyakán. Egy szarvasmarhának olyan lába van, mint a lónak, tehát nem hasított, hanem egyetlen egy patából áll.
Vannak állatbetegségek – mondja informátorunk – amelyeket az állaton csak élő állapotban lehet megismerni. Így például a tetanust. Éppen ezért, amikor a vágóhídra bekerülnek az állatok, állatorvosi vizsgálat alá kerülnek. A levágás után ismét minden állat minden egyes szervét megvizsgáljuk, a mennyiben az állatok teljesen egészségesek, lebélyegezve kivihetők a vágóhídról. A beteg állatokat vizsgálat alá vetjük, s ha az állat betegsége olyan, hogy az emberre nem veszélyes, akkor még itt kifőzik a húsát, amely azután a hatósági hússzékbe kerül. Az emberre nézve legveszedelmesebb betegségeket a borsókák okozzák. Ha a sertéshúsban csak egyetlen egy borsókát találunk, az a sertés már nem kerülhet fogyasztásra.
(Az Est, 1928. április 5.)
Annyira benne vagyunk a múzeumalapításban, hogy már vágóhídi múzeum is létesül. Mit nevet? Ne nevessen… Ez nem vicc, hanem véres valóság. A főváros közgyűlése nemrégiben 25.000 pengőt meg is szavazott a közvágóhídi múzeum céljára.
Méteres sonkákat, ínycsiklandozó oldalasokat, vagy mázsás tokaszalonnákat fognak itt üveg alá helyezni, hogy mindazok, akiknek az ilyen finom falatokra már régen nem telik, ide járjanak nagyokat nyeldesni és a látottakkal jóllakni? […] Emitt híres mészárosok még híresebb kései, amott ama következetes ökrök fotográfiái, amelyek nem hagyták magukat levágni, mivel nekik még kötelességeik vannak az életben. Itt egy vágóhíd belső berendezése a legmodernebb guillotinok miniatűr modelljével és finom selyemzsinórokkal, továbbá gőzdarukkal, elevátorokkal, hogy a modern technika eszközei mindenkiben leküzdhetetlen vágyat ébresszenek a vágóhíd kellemetlenségei iránt.
Igazán ízléses tabló. (Majdnem azt mondtam: tagló.) Valamivel arrébb lesz az a híres lélekátalakító gép, melybe fent bedobják az élő marhát és lent kijön a kész virsli! Vágóhídi legények vérrel áztatott kötényei, ökörnyál fátylak, birkatürelmek, aranyborjúk, hatökrök s igen stílusosan, nyakatekert jelmondatok egészítik majd ki a múzeumot. Külön szobában biztosan borjúvesék, fényezett borjúszegyek, marhatokányok, és sertéstokányok fognak sorakozni, annak igazolására, hogy a vágóhíd mily hasznos intézmény az emberiség szolgálatában.
A virágos tarják, a széles lapockák és a rózsás fartők gyűjteményét azonban még ki kellene egészíteni valamivel. Valamivel, ami nélkül nem lehet teljes a vágóhídi múzeum. Egy elvérzett adóalannyal.
(Ujság, 1929. március 13. Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár)
