A váci Eötvös utcában a házak többsége földszintes, s közöttük jó néhány megőrizte XVIII–XIX. századi jellegét. A saroktól második épület a többi ház homlokzatától 15-20 méterrel beljebb áll: egy különleges, romantikus, latin stílusban épített zsinagóga. A fehér vakolatú épület ma már részben ismét helyreállítva fogadja a betérőket. Megmaradását a rendszerváltás után újjáéledő Váci Zsidó Hitközség erejének, de leginkább a hitközségi elnök, Turai János munkájának köszönheti.
A váci zsidóság helyi jelenlétére vonatkozó adatok az Árpád-korból éppúgy vannak, mint a XV. századból, de csak a XIX. század közepére lett a városnak számottevő izraelita közössége. Az 1820-as kimutatás szerint Vác 1119 lakosából csak kilenc volt zsidó, húsz évvel később már 280-an, a szabadságharc évében pedig 316-an voltak. Ez a gyarapodás összefüggésben állt a város iparosodásával, a kereskedelem és a közlekedés fejlődésével. 1841-ben megalakult a neológ hitközség, 1864-ben zsinagógát is építtettek Alois Cacciari olasz építőmester tervei alapján, méghozzá – ahogyan Tragor Ignác fogalmazott egyik munkájában – tüneményes gyorsasággal.
A közösség első rabbinak Neumann Adolfot választotta, s néhány évvel később már elemi népiskolát is építettek, amelyben két pedagógus tanított. A zsinagógával átellenben álló emeletes épület pedig az 1922-ben indult polgári leányiskola, amelyet hatvan növendék látogatott. A gyorsan gyarapodó közösséget szép terveivel együtt szétzúzta a zsidóüldözés. A megpróbáltatás idejéről, majd az újrakezdésről már a Regionális Holokauszt Oktatási, Kutatási és Zsidó Turisztikai Központban beszélgetünk Turai Jánossal. A hosszú nevű intézmény otthona valójában a szépen helyreállított régi zsidó temető mellett álló kis épület. Valaha talán ravatalozó lehetett. 2014-ben a miniszterelnökség pályázatán nyertek pénzt a temető felújítására, amire már nagy szükség volt, hiszen az elhanyagolt terület sírköveit egy több főből álló, jól szervezett rablóbanda kezdte elhordani. Maga a központ sem túl régi, 2015-ben alakították ki, szintén állami támogatásból.
Mielőtt leülünk, a hitközségi elnök kicsit összerendezgeti a meglehetős kuszaságban maradt székeket, asztalokat. Érkezésünk előtt éppen iskolai csoportnak tartottak foglalkozást. – A gyerekek hancúroznak, azt csinálnak, ami éppen jólesik. Szeretem őket – mondja keresetlen egyszerűséggel. A Duna–Ipoly–Galga Regionális Holokauszt Oktató-Kutató Központot Turai Valéria, az elnök felesége vezeti. A régió huszonkét középiskolájával állnak kapcsolatban. A diákok, tanáraik vezetésével, saját településük, lakóhelyük 1944–45-ös történelmét kutatják. Az oktatóközpont eddig öt tanulmánykötetet készített.
Turai János saját gyerekkora már kevésbé volt felhőtlen. – Családom erdélyi – meséli. – Legtöbb rokonom temesvári és észak-erdélyi. Édesapám nagyon fiatalon cionista lett. Romániában részben ezért, részben magyarsága miatt is üldözték. Több évvel Izrael megalakulása előtt segítette kelet-európai zsidók kiutazását az akkor brit domínium alatt álló Palesztinába. Az első kibucokba kertészeket kísért. Tevékenysége odahaza sem maradhatott titokban, körözni kezdték. Ez a fordulat családunk életében is változást hozott: édesanyámat és engem egy Békés megyei településre, Újkígyósra kísért, ő pedig átszökött a szovjet csapatokhoz. Újkígyós 1944-ben még falu volt, általános iskoláját egy tanítással is foglalkozó apácarend nővérei tartották fenn. Bár idegenek voltunk, mégis befogadtak minket. Édesanyámat fölvették a konyhára szakácsnőnek, én pedig meghúzhattam magam a zárdában. Bujkálnunk kellett, hiszen kerestek minden zsidót, és a befogadóink is az életükkel játszottak.
Nem volt üres fenyegetés, azt a faluból elhurcoltak tragikus sorsa mutatja. Kálló Ferenc káplánt, aki titokban a nemzeti ellenállási mozgalom tagja volt, a nyilasok lőtték agyon Budapesten 1944 októberében. Az apácák a razziák során a hatóságoknak mindig azt mondták, hogy az asszony és gyermeke szegény erdélyi menekültek. De arra is volt gondjuk, hogy a hat-hét éves kisgyereknek megmagyarázzák: nem járhat a szája, hiszen egyetlen rossz szó gyanússá tette volna őket. Turai János szeretettel emlékezik a nővérekre, ma is ápolja a sírjukat, sőt részt vesz abban a programban, amelynek célja a zárda felújítása. Innen indult a pályája. Vallása és származása ellenére előbb tanulta meg a ministrálás szabályait katolikus misén, mint a zsidó vallási szokásokat.
Az 1998-ban visszavásárolt imaházat kívül-belül felújították
1944 októberében édesanyjával végre elhagyhatták a zárdát. A gimnáziumot Békéscsabán, az egyetemet Szegeden végezte el. Végül a bölcsészet helyett mégis inkább a rendőrtiszti pályát választotta. Több állomáshely után Vácra került. Mint mondja, sohasem tagadta meg zsidóságát, de hogy a helyi közösségért érdemben tenni tudjon, ahhoz az 1990-es változásra, személyes életében pedig a nyugdíjas évekre volt szükség.
A váci zsidóság tragédiáját túlélők elbeszéléseiből, kutatások segítségével ismerte meg. 1944 májusában elrendelték a gettók felállítását. Vác utcáin munkaszolgálatosok jelentek meg, akik más településekről érkeztek. Május 20-án behívóval Vácra rendelték Radnóti Miklóst, majd Sződligetre vitték a többi munkaszolgálatossal együtt. Utána ismét Vác, és Szerbia, a bori tábor következett. De munkaszolgálatosként Vácon dolgozott egy ideig Lantos Tamás is, akit a világ Tom Lantosként ismert meg. Végül 1669 zsidót hurcoltak el a városból. A munkaszolgálatosokkal szétverették és elégettették a zsinagóga berendezését, gondolván, erre már senkinek sem lesz szüksége. A váci gettó lakosait Monorra szállították, és 1944. június 6-án marhavagonokban az elosztóállomásról hurcolták tovább őket a haláltáborokba. A város zsidóságának 95 százaléka, összesen 1550 ember pusztult el.
Vácon, közvetlenül a zsinagóga szomszédságában működött az a legendás otthon, amelyet id. Antall József menekültügyi kormánybiztos Henryk Sławikkal közösen hozott létre. A Lengyel Tiszti Árvák Otthona intézménynév a hatóságok megtévesztését szolgálta, az épületben közel száz árva lengyel zsidó gyermeket láttak el. A magyar szabályok szerint ugyanis minden lengyel menekültet automatikusan katolikusnak tekintettek, s a gyerekmentő konspirációban komoly egyházi segítséget kaptak: hogy működésének valódi célja ne tűnhessen fel senkinek, Angelo Rotta pápai nuncius többször is meglátogatta az otthont.
A munkák befejezéséhez már „csak” négyszázmillió forint hiányzik
A háború után nehezen indult újra az élet. Az 1950-es politikai hatalomátvétel nyomán a hivatalos dogmává emelt ateizmus sem kedvezett a váci hitközség felemelkedésének. Nemcsak a váci zsidóság identitása gyengült meg, hanem az egész térség izraelita lakosságáé is. Vác ugyanis a háború előtt hitéleti, kulturális, karitatív központja volt a térség zsidóságának: Aszód, Gödöllő, Szob, Vámosmikola, Göd, Dunakeszi mellett komoly nagyságú felvidéki terület zsidósága tekintette központjának Vácot. A zsinagóga 1962-es eladása még nem a szekularizáció, inkább a váci tanács parancsának volt következménye: szemet vetettek a jó fekvésű telekre. Néhány évig raktárnak használták a patinás épületet, majd a még hasznosítható építőanyagot apránként elszállították. A zsinagóga állapota folyamatosan romlott, teteje beszakadt, a falak omladozni kezdtek, s a nyolcvanas évek végén a teljes megsemmisülés fenyegette. Turai János szerint ez is volt a cél: nem az épületre volt szükség, a területet akarták megszerezni, hogy ide építhessék a váci pártházat.
– Lebontását azonban megakadályoztam – büszkélkedik a Váci Zsidó Hitközséget immár húsz éve vezető Turai János. – 1998-ban sikerült az épületet visszavásárolni, és harminchat évvel az eladás után ismét a hitközség tulajdonába került. A műemlék épület felújítása mellett hozzáfogtam a helyi és az egész térség zsidó közösségének az újjáépítéséhez is. Első lépésben a polgármesterekkel vettem föl a kapcsolatot. A váci zsinagóga százötven éves évfordulójára meghívtam minden olyan település vezetőjét, ahol valaha zsidók éltek. Napi kapcsolatban állok a térség polgármestereivel Aszódtól Gödöllőig, Váctól Komáromig. Fölmérjük a már elhagyott zsidó temetőket, kegyhelyeket, műemlékeket, és pályázati úton próbálunk meg támogatást szerezni. Foglalkoztat minket Aszód városában egy holokauszt-emlékpark létrehozásának terve. Különös figyelmet fordítunk a holokauszttúlélők és egyenes ági leszármazottaik sorsára.
És bár a váci zsinagóga 2004 és 2008 között hatalmas átalakuláson ment keresztül, s ebben a felújítási időszakban megmenekült a pusztulástól, ez csak tűzoltó munka volt, pénz híján egyelőre leállt az építkezés. Elmaradt a falak szigetelése, az ideiglenesen beállított nyílászárók cseréje, a tetőzet szarufáinak, gerendáinak cseréje, sőt még a csapadékvíz megfelelő elvezetése is – sorolja a hitközségi elnök a tennivalókat. – Ha teljes szépségében akarjuk látni az épületet, még meg kell oldanunk a falak szikkasztását, a mennyezet szigetelését, a freskók helyreállítását, a teljes festést-mázolást, nem is beszélve az épületgépészeti megoldásokról. A munkák befejezéséhez már „csak” négyszázmillió forint hiányzik.
Turai János
A temesvári gyártelepi zsinagóga építtetőjének dédunokája mindig is arra vágyott, hogy maga is zsinagógaépítő lehessen. Persze nagyobb feladat a történelmi megpróbáltatások miatt szétesett közösség újbóli összekovácsolása. A hitélet még csak éledezőben van, de a zsidó kulturális rendezvényeken már alig lehet beférni a zsinagógába. Turai János Kárpátaljára, Erdélybe is gyűjtést szervezett; több alkalommal élelmiszert és gyógyszert szállított a rászorulóknak. – Az eredmények már látszanak, de azt még korai lenne kimondani: sikerült. De nem hagytam letörölni a térképről a váci zsidóságot – mondja búcsúzóul a hitközség elnöke.
