A szovjet blokk tagállamai 1969-ben azt a feladatot kapták, hogy fejlesszenek ki egy olyan számítógépcsaládot, amelynek tagjai kompatibilisek egymással. Magyarországról a Videoton vett részt a közös projektben, a sorozat legkisebb számítógépét kellett megalkotnia. Remek lehetőség volt, hiszen pénz, paripa, fegyver rendelkezésre állt, és a cégnél kiváló szakemberek dolgoztak.
Hosszú távon külön szerencsének bizonyult, hogy éppen a legkisebb berendezés fejlesztését osztották ránk, hiszen a magyar cégnek mindez jó elmozdulást jelentett a mikroszámítógépek világa felé. A Videoton mérnökei csupán egyetlen feltételt szabtak: csak a legmodernebb nyugati technológiát voltak hajlandóak felhasználni munkájuk közben. Kérésük teljesült, a beszerzések megkönnyítése végett a Videoton külkereskedelmi jogot kapott, és Vidimpex néven külkereskedelmi részleget hozhatott létre.
A Vidimpex kiemelt jelentőségű vállalat volt, hiszen a szovjet blokk számítástechnikai beszerzéseinek nagy részét rajta keresztül szállították a szatellitállamokba, legfőképpen a Szovjet-unióba. Olyan fontos emberek dolgoztak a cégnél, mint például Apró Piroska, aki 1974 és 1980 között volt a Vidimpex vezető beosztású alkalmazottja, először főosztályvezetőként, majd számítástechnikai igazgatóhelyettesként koordinálta az érzékeny technológiák beszállítását.
A hetvenes évek elején a számítógép-fejlesztéshez szükséges alkatrészek beszerzését nem lehetett egy hétköznapi vásárlás keretében elintézni. A Kelet–Nyugat közötti hidegháborús szembenállás ugyan enyhülőben volt, de ezzel párhuzamosan szigorodott a COCOM-listás termékek forgalmazásának az ellenőrzése. A lista az embargó alá helyezett árucikkeket tartalmazta, amelyeknek szállítását megtiltották a vasfüggöny keleti oldalára. A szabályok kijátszására egész üzletág fejlődött, amelyben komoly szerepet játszottak az előző részben emlegetett vegyesvállalatok és az általuk kiépített céghálózat. A Videoton is egy nyugati céget használt fel arra, hogy a fejlesztésekhez szükséges alkatrészeket beszerezze: kooperációban dolgozott egy müncheni vállalkozással, amely a Waltham nevet viselte.
Fazakas Szabolcs, a Horn-kormány egykori minisztere a Külkereskedelmi Minisztérium tisztségviselőjeként „Stefán” fedőnéven adott jelentéseket a Belügyminisztériumnak a hetvenes években, ezekből megismerhetjük a Waltham körüli első botrányokat is. A Videoton 1970. június 10-én kötött általános szállítási megállapodást a Waltham Electronic nevű NSZK céggel televíziók értékesítésére.
Eleinte kooperációként működött a vállalkozás, a Waltham csak képviseleti jogot kapott, hamarosan azonban a Videoton tulajdont szerzett a német cégben. Az eredeti szerződés alapján a gyártó öt százalék forgalmi jutalékot fizetett a Walthamnak, de ezt a kitételt nem jelentették be a devizahatóságként működő Magyar Nemzeti Bankhoz, éppen ezért évekig nem szúrt szemet egyetlen felügyeleti szervnek sem, hogy a Videoton forgalom után járó jutalékot fizet egy olyan cégnek, amelynek hitelben szállít.
Jól értették: a tévéket hitelben, vagyis pénzbeli ellenszolgáltatás nélkül bocsátotta a Videoton a Waltham rendelkezésére, de a szórakoztatóelektronikai termékek leszállításával párhuzamosan egyből készpénzt is bocsátott a forgalmazó rendelkezésére, hiszen a jutalék nem a Waltham által eladott termékek után, hanem a Videoton által leszállított áruk után járt. A Waltham távol-keleti piacokon, elsősorban Kínában értékesítette a televíziókat, de a tartozásait egyáltalán nem törlesztette a Videoton felé.
A Pénzügyminisztérium Bevételi Főigazgatósága 1974–1975 során pénzügyi revíziót tartott a magyar mamutvállalatnál, a hatóság ekkor figyelt fel a Videoton és a Waltham közötti pénzügyi visszaélésekre, de néhány általános érvényű észrevételen kívül komolyabb következménye a vizsgálatnak nem lett, mígnem 1978-ban már a Külkereskedelmi Minisztérium is foglalkozni kezdett az üggyel.
A Videoton könyvelése semmiféle jelentős kinnlévőséget nem mutatott, a Waltham tartozásait 1973-tól nem vezették, pedig 1978-ra ez az összeg csillagászati magasságokat ért el: a vizsgálat idején a leányvállalat ki nem egyenlített tartozása 98,6 millió forint volt – mai értéken körülbelül 5,7 milliárd forintra kell gondolnunk. Az ellenőrzés megállapította, hogy mindemellett jelentős kedvezményeket biztosítottak a müncheni közvetítőnek, aki viszont gyakorta jelentős felárral adta tovább a berendezéseket.
Mindezen tények ellenére a Waltham a csőd szélén állt, fizetésképtelenségét közölte a Videotonnal, és az anyavállalat elérte, hogy az MNB egy NSZK bankon keresztül 5,4 millió forintos hitelt nyújtson az állítólag pénzügyi nehézségekkel küzdő vállalkozásnak, amelyre az MNB vállalta a kezességet. Eközben a Videoton továbbra is folyósította az esedékes jutalékot – 10,2 millió forintot – ahelyett, hogy beszámolta volna az összeget a tartozások egy része fejében.
Mégis szakértők érkeztek végre 1978 őszén a Külkereskedelmi Minisztériumból a Videotonhoz a visszásságok felderítésére; meg is állapították a felelősöket, de semmiféle eljárás nem követte a jelentést. Fazakas szerint egyetlen konklúziója lett az ügynek: „A Videoton egy Hargitai nevű személyt kíván kiküldeni, mondván, hogy csak az ő személyében látják biztosítottnak a fenti összeg visszaszerzését. Hargitai 1 éve tért haza Moszkvából tartós kiküldetésből; a német nyelvet nem beszéli; a szórakoztató elektronikához nem ért, ezért [a minisztériumban] nem látják célszerűnek kiküldését, mely ennek ellenére a közeljövőben megtörténik” – olvashatjuk a jelentésben.
A hetvenes évek végén tehát új vezetője lett a Walthamnak Hargitai György személyében, és a hivatalos álláspont szerint tőle várták, hogy a Videotontól elsíbolt összegeket visszaszerezze. Megbízatása azonban ennél sokkal fontosabb, összetettebb és legfőképpen: titkosabb lehetett. Erre egy vizsgálati anyag alapján lehet következtetni, ugyanis a kémelhárítás 1982–83 folyamán nyomozást folytatott a Videoton egyik mérnöke ellen, aki az emigrációval kacérkodott, így nyugati útjáról nem tért időben vissza.
Később meggondolta magát, azonban addigra már felvette vele a kapcsolatot az amerikai titkosszolgálat, így hazaérkezése után mint kémet azonnal letartóztatták és el is ítélték. A nyomozás során feltérképezték, hogy kikkel állhatott kapcsolatban a mérnök, így akadtak egykori főnöke, Hargitai György nyomára. Hargitai 1972 és 1978 között ugyanis Moszkvában teljesített szolgálatot, és ott tartozott a lefülelt mérnök az irányítása alá.
A Videoton külkereskedelmi vállalatának moszkvai központja 1972-ben alakult meg öt alkalmazottal, de rövid időn belül 300 főre duzzadt az ott dolgozók létszáma. Saját kivitelezésű, háromszintes épületet emeltek e célra, ahol számos szovjet állampolgár is részt vett a beszállított termékek beüzemelésében. A Videoton Rt. Moszkvai Műszaki-Kereskedelmi Központja elosztóhelyként működött, ide érkeztek be a legszigorúbb embargó alatt álló berendezések, innen szállították azokat tovább az érzékeny technológiákat alkalmazó szovjet vállalatokhoz.
Hargitai beosztása tehát hírszerzési szempontból kiemelten fontos területet érintett, hiszen szigorúan titkos szovjet objektumokat ismert meg belülről, szerzett tudomást szervezeti felépítésükről, tevékenységükről, gyártási specifikációjukról, és ismernie kellett a szovjet csúcstechnológia igényeit, hiányosságait is, vagyis a szovjet titkosszolgálatok feltétlen bizalmát kellett hogy élvezze. Moszkvából való visszatérése után is bizalmi feladatokat látott el, hiszen a Waltham irányítása mellett a Vidimpexnek is dolgozott. Ez lehetett az oka annak, hogy a kémkedési ügyből felsőbb vezetői döntés alapján kihagyták, neve a peranyagokban már nem szerepelhetett.
A Waltham további pénzügyeiről nem található állambiztonsági feljegyzés, nyilván Hargitainak egyik legfontosabb feladata az volt, hogy a visszaéléseket, amelyek hátterében minden bizonnyal titkosszolgálati érdek húzódott meg, fedésben tudja tartani. A müncheni cég részben valutakitermelést végezhetett, de egészen bizonyos, hogy az eltűnt összegek meghatározó hányadát számítástechnikai berendezések megvásárlására fordították. 1983-ban például az amerikai és a nyugatnémet titkosszolgálatok közös akciójának köszönhetően a német parti őrség lecsapott egy csempészáruval megrakott hajóra, és elkobozta annak 3,8 millió USD értékű szállítmányát.
A hajó a Szovjetunióba készült, és 64 láda számítógép-alkatrészt szállított, amely az USA szakértői szerint egyértelműen hadicélokat szolgált volna. A rakományt a Waltham finanszírozta. Feltehetően a CIA-nak az egyik legnagyobb fogása volt ez, és a nyugati sajtó szerint egy magyar maffiaként számontartott hálózat állt az üzlet mögött, amelynek irányításával egy Richard Müller nevű nyugatnémet kereskedőt gyanúsítottak. A magyar kémelhárítás szerint Müller a KGB embere volt.
Ezt megerősíti az a tény, hogy a lebukás után Müller először Magyarországra menekült, majd Moszkvába ment, ahol hozzásegítették, hogy az NDK-ba áthelyezve székhelyét folytathassa tevékenységét. Érdekes adalék, hogy 1989 nyarán feladta magát a nyugatnémet hatóságoknak, eljárást kezdeményeztek ellene, és felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték a külkereskedelmi törvény sorozatos megsértése miatt. A Waltham szerencsésen került ki a Müller lebukását követő kutyaszorítóból, hiszen számítani lehetett arra, hogy az egész hálózat kártyavárként omlik majd össze, de nem ez történt. A Videoton müncheni cégének részvételére nem derült fény, így folytathatta titkos üzleteit, ráadásul a szovjetek kifizették az elkobzott rakomány értékét is.
A Videoton gazdaságtalanul működött egészen a privatizálásáig, egyes újsághírek szerint a nyolcvanas évek végén már havi 500 millió forintos veszteséget termelt, pedig világszínvonalú elektronikai berendezéseket gyártott, amelyekre piacokat is talált, sokszor kihasználva a regionális konfliktusokat. Iránnak például rádiólokációs rendszert fejlesztett, Iraknak pedig eladta ugyanezen rendszer zavaróállomásait a két ország között zajló pusztító háború során, de Kadhafit is a megrendelői között tudhatta a cég. Azt jelenleg még nem tudjuk megmondani, hogy a vállalat veszteségeiért mekkora felelősség terheli a Walthamot, de a leányvállalat által már a hetvenes években felhalmozott százmillió forintos adósság minden bizonnyal tovább nőtt.
A rendszerváltás után Hargitai felvásárolta az irányítása alatt működő vállalkozást, és az oknyomozó újságírók egyik kedvenc figurájává vált, hiszen a világ legkülönbözőbb részein kezdett kétes vállalkozásokba, például a szerencsejátékot tiltó Kaliforniában nyitott kaszinót indián részvétellel, ugyanis a jogszabályok súlyos adódollárokat hagytak azon vállalkozóknál, akik őslakosokat foglalkoztattak.
A beruházásainak finanszírozása azonban a régi reflexek szerint működhetett, és az MNB bécsi fiókbankjának, a CW Banknak a bedőlésekor kiderült: a bank egyik legnagyobb kinnlévősége éppen a Waltham 800 millió schillingre rúgó adóssága volt. Hargitai György pártállamban gyökerező beágyazottsága átívelt a rendszerváltáson, és még a kétezres években is élvezte a kapcsolatrendszere nyújtotta előnyöket.
(Folytatjuk)
..
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (1.) – Hírszerzők versenye
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (2.) – „Alkotmányos költségek”
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (3.) – Az offshore kezdetei