– Hivatásos táncosként kezdte Egerben a pedagógia–népművelés szakot, majd a Magyar Táncművészeti Főiskolán koreográfusként diplomázott. Már fiatalon is vezető szerepre készült?
– Ha bekerültem egy közösségbe, rengeteg ötletem támadt, hogy mit, hogyan csináljunk, és vállaltam is a képviseletét annak a kis csoportnak, ahol éppen dolgoztam. Később ezek a kis közösségek egyre nagyobbak lettek. Még a pályám legelején, a Magyar Állami Népi Együttes fiatal táncosaként létrehoztam barátaimmal a Párhuzam Stúdiót, kamaraegyüttesemet, szabadidőmben pedig másik két amatőr csoporttal foglalkoztam. Több helyen dolgoztam táncosként, kore-
ográfusként, tánckarvezetőként. Menedzserként gyakran olyan helyeken is képviselnem kell a magyar néptánc ügyét, ahol fontos kérdések dőlnek el. Amikor próbát vezetek, vagy egyszerre sok embert irányítok, akkor van egy sajátságos alkotói attitűdöm, kiabálok, dicsérem, leszúrom, „összetöröm” a táncosokat, de ezt mindig zárt ajtók mögött teszem. Itthon és külföldön is nagyon szeretem a tánctanítást. Mivel a „táncházmozgalom gyermeke” vagyok, természetes számomra, hogy továbbadom a tudásom. Timár Sándor mellett, aki tanárom volt a balettintézetben, évekig asszisztensként dolgoztam. Címzetes tanárként nem tanítok napi rendszerességgel a Magyar Táncművészeti Egyetemen, viszont szakemberként a mai pedagógusokat jómagam is oktattam.
– Mindenki tudja, hogy a magyar néptánc szerelmese. Hogyan jutott el először a határon túlra?
– Két éve jártam a balettintézetbe, amikor 1973-ban ellátogatott az iskolába Kallós Zoltán népzenegyűjtő, és azt mondta: „Srácok, gyertek el hozzám!” Én komolyan vettem a meghívást. Mivel édesapám nem adott pénzt az útra, el kellett mennem kőművesekhez dolgozni. Kolozsvárott bekopogtattam Kallós Zoltánhoz, aki nem volt otthon, elment a gyimesi búcsúba. Miután eljutottam Székre, amely a hetvenes években maga a csoda volt, elindultam Zoli bácsi után. Gyimesben a tömegben észrevettem egy embert, aki fotózott. Odamentem, és megveregettem a vállát: „Csókolom, Zoli bácsi, itt vagyok.” Mondta, jó, hogy jöttem, mert este megyünk be Moldvába. Óriási élmény volt az első utam. Később vittem a barátaimat is, életformánkká vált Erdélybe járni. Mentünk gyűjteni, felvételeket készíteni, találkozókra, keresztelőkre, lakodalmakra. A kemény Ceaușescu-időszakban, amikor nem lehetett ott aludni a vendéglátónál, újságokat, könyveket, fotókat, filmeket csempésztünk át. Állandóan zaklattak minket a rendőrök, előfordult, hogy a feleségemre és rám géppisztolyos katonák fegyvert fogtak, vagy a sárba taposták az útlevelünket. Csúnya korszak volt, az embernek mindig összeszorult a gyomra a határon. 1989-ben, amikor Lilla lányom született, sírva mentem be a kórházba, hogy Ceaușescunak vége! MDF-es teherautókkal vittük át a szállítmányokat Erdélybe, és azt hittük, hogy minden megváltozik. Sok minden változott, de minden nem.
– Akkoriban kezdődött a gyűjtőszenvedélye?
– Engem a tárgyi néprajz mindig is érdekelt. Gyerekkoromban a környékünkön összeszedtem a köcsögöket, fokosokat, rokkákat. Én azt mondom, hogy mentem ezeket a tárgyakat. A feleségem pedig azt kéri, hogy most már ne mentsek semmit… De ne hozzam el a hollóházi vagy erdélyi tányérokat, a faragott csontnyelű késeket? Erdélyben alapvetően népzenét és táncot kezdtünk el gyűjteni, de közben ott is mindig vettem egy-egy szép tárgyat: kályhacsempét, szerszámot, viseletet. A tánchagyományok megismerésének, feltárásának és rendszerezésének alapjait Andrásfalvy Bertalan, Martin György és a Pesovár testvérek rakták le, csodákat rögzítettek. Néprajzi kutatásaikat és gyűjtéseiket mi egészítettük ki. A táncgyűjtés bonyolult dolog, ki kell választani a jó táncosokat, kiudvarolni, hogy a megbeszélt helyen és időben ott legyenek, megszervezni a zenészeket, odavinni az adatközlőket. Mi még olyan gyimesi zenészekkel találkoztunk, mint Zerkula János és felesége, Regina, Pulika Péter vagy a széki prímás, Ilka Gyuri.
– A gyűjtés során használták a táncjelírást, a kinetográfiát?
– Molnár István nagyon sokat filmezett a negyvenes években a Kárpát-medencében, az ő tanítványa, követője – és az én mesterem – volt Martin György, aki tudományos szintre emelte a magyar néptánckutatást. Fontosnak tartotta, hogy a filmfelvétel mellett kinetográfiával, kottaszerűen is rögzítsék a táncokat, így még pontosabban fel lehet idézni a mozdulatokat, az irányokat, a mélységeket és a magasságokat. Sokat segít a visszatanulásban. A magyar szabad táncot, a páros vagy eszközös táncokat nagyon nehéz leírni, a balkáni kör- vagy lánctáncot jóval könnyebb. Az Utolsó Óra programot – a XX. század legnagyobb értékmentő hangszeres népzenei gyűjtését – Kelemen László szervezte meg a Fonó Budai Zeneházban a kilencvenes évek végétől. Én is részt vettem a programban, 44 erdélyi falu anyagát kérdeztük ki, én voltam a tánckérdező. Kényelmes volt, hogy egy kis busszal idehozták az adatközlőket és a zenészeket, és kellemes környezetben dolgozhattunk két-három napig. Ez már messze volt a hőskortól, amikor Erdélyben mi mentünk utánuk, és kerestük őket mindenfelé, és ha betegség volt, vagy nem volt kedv, akkor nem volt táncalkalom se.
– Vannak vissza-visszatérő művek, amelyek elkísérik pályáján. Ilyen Szörényi–Bródy műve, az István, a király vagy az Egy mondat…
– Mint hivatásos táncos én is jelentkeztem a Királydombon 1983-ban. Szabadúszóvá váltam, mert eljöttem a Magyar Állami Népi Együttestől. Az a munka nagy élmény volt a táncosoknak, a stábnak, az egész nemzetnek. A 25. évfordulóra a Szikora János által rendezett darabot én koreografálhattam, a harmincadikra pedig fölkért Rosta Mária producer, hogy a határon túli előadást rendezzem meg. Akkoriban Alföldi Róbert rendezésétől volt hangos az ország, de én tudtam, ha az én rendezésemet viszik ki Kolozsvárra, az lelkileg nagyon jót tesz mindenkinek. Tizenötezer emberre számítottunk, végül az előadás napján a Fő téren – ahol nagyon sok román is volt – 55 ezer ember előtt énekeltük el a Himnuszt. Utoljára Horthy bevonulásán voltak ennyien a téren.
– Hogyan kezdett el versekre táncolni?
– Még a Királydombon hívtak föl, hogy Szigeti Károly rendező mellett lenne-e kedvem Kecskeméten a Háry Jánost koreografálni. Nagy megtiszteltetés volt a felkérés. Jancsó Miklósék is ott dolgoztak, és egy nap Miki bácsi megkérdezte: „Zsura, rendezünk egy zárt körű Illyés-estet. Táncolnál az Egy mondat a zsarnokságról című versre?” Találkoztam Martin Györggyel, a mesteremmel, aki az előadással kapcsolatban két tanácsot adott. Ne néptáncot táncoljak, és vigyázzak a karrieremre. ’83-ban járunk… Ezért csak Szigetivel közösen vállaltam el, hogy elkészítjük a koreográfiát a versre, amelyet egy bottal táncoltam végig. Később született egy másik műsor, ahol Nagy László, Ady, Pilinszky, József Attila, majd Vörösmarty A vén cigány című versére táncolok, készítek koreográfiákat. Annak az előadásnak Még egy mondat… a címe.
– Már neves táncos, pedagógus volt, amikor elkezdődött a Fölszállott a páva népzenei és néptánc-tehetségkutató verseny. Hogyan került a zsűribe?
– Nagyon szerettem volna ott lenni, mert fontos számomra minden olyan néptáncos esemény, amelyet sokan láthatnak. A szakmában abszolút számon tartanak, évi 100-120 műsora van az együttesemnek, főleg vidéken, mivel még nincs színháztermünk, de a tévé nyilvánossága az igazi. Folyamatosan mutatjuk be nagy történelmi táncjátékainkat: a Dózsa, A Tenkes kapitánya, a Monarchia, a Napszédítő, a Sírnak a harangok, a Táncrapszódia mind sikeresek. Vidnyánszky Attilával, a Nemzeti Színház igazgatójával új stílust kezdünk kialakítani. Az eddig elkészült két közös darabunk a Körhinta – melynek feleségem, Vincze Zsuzsa a dramaturgja, én pedig a koreográfusa és a társrendezője –, illetve a márciusban bemutatott Csíksomlyói passió.
– Mindezek ellenére zsűritagként népszerűbb ember lett, mint a pályán eltöltött negyven év után?
– Sokkal. Nem azt mondom, hogy vágytam erre az ismertségre, de ha valaki itt-ott táncol, azt elismerik mint jó táncost, viszont aki a tévében szerepel, az a szakember, tehát jobb, ha az ember ott van a zsűriben.
– A Fölszállott a páva hatott a fiatalokra, sokan jelentkeztek táncolni?
– A gyerek és a felnőtt „Páva” is nagyon sikeres. Most végre kiderült, hogy micsoda kincse van a mozgalomnak! Nagy dicséret illeti a Duna Tv-t,
hogy vállalta a műsort, megnyitotta ezt a csapot, hogy megmutathatta magát a határon túli magyarság is. Ugyanilyen vetélkedőt lehetne rendezni a színháznak és a versmondásnak is. De ahhoz szükség van a tévére. Én nem azt mondom, hogy mindenkinek táncosnak kell lennie, de legyen egy korszaka, amikor ebbe is belekóstol, meg mer mozdulni, megtanul pár ugrós lépést. Szép része lesz az életének.
– Továbbadta a stafétabotot a családjában?
– Feleségemmel – aki harminc éve a párom, alkotótársam, és az utóbbi évek nagy darabjait mind ő írta nekem – négy gyerekünk van. A nagy fiunk Zoltán, 33 éves, a Magyar Állami Népi Együttesben táncol, a másik fiunk, Marci is táncolt, ő most érettségizik. A kisebbik lányunk, Lilla kulturális antropológia szakon végzett, ő tanított táncot, a nagy lányunk, Fekete Zsuzsanna pedig a Benyovszky táncjáték szólistája. Férjével, Eredics Benjaminnal, a Söndörgő együttes tagjával megajándékoztak minket két unokával. Mióta nagyszülők lettünk, a gyerekek mindig kérdezik: „Apu, miért nem álltok már le egy kicsit, miért nyomjátok ennyire?” Leállni? Itt van mögöttem negyven fiatal táncos, állandóan új ötleteim vannak, tagja vagyok az MMA-nak és az NKA Táncművészeti Kollégiumának, áprilisban a Budapesti Tavaszi Fesztiválon mutattuk be nagy sikerrel a Kiegyezés/150 című darabunkat, a Nemzeti Színházban a Csíksomlyói passióra nem lehet jegyet kapni. Én nem tudom, mi az, hogy leállni.