Az utolsó években néha maga is rácsodálkozott, milyen hosszú élet adatott meg neki, szinte a legutolsó balesetig mindvégig egészségesen, kiváló szellemi állapotban. Az öröklött adottságok mellett alighanem a mértékletesség és rendszeresség is hozzájárult ehhez. Személyiségének fontos része volt a visszafogottság. De egyszer mindennek vége szakad. Kilencvenhárom éves korában, április 5-én Sill Aba, Szombathely legendás szerzetes papja is hazatért.
Neve akár egy romantikus regényhősé. Annak a kornak a hazafisággal erősen átitatott világát mutatja, amelyben felvételét kérte a ferencesekhez. 1941-ben jelentkezett, elöljáróitól a latin Paternus nevet kapta, ezt magyarították Abává.
A huszadik század negyvenes éveiben sok fiatal ferences kezdte el szerzetesi életét ilyen különös csengésű névvel: egy-egy ókori szent nevének jelentését próbálták lefordítani, vagy a hangzásának megfelelő magyart találni. Így lett Gereonból Gerő, Concordiusból Csongor, Simeonból Semjén. A negyvenes évek fiataljai a rendszerváltás idején legendás, nagy öregként kezdték újra a szerzetesi életet. Aba atya személyében most az utolsók egyike távozott el.
Sill Abát Ferencnek keresztelték 1925-ben Csallóközcsütörtök gótikus eredetű templomában.
A család tiroli származású volt, onnan telepedtek át a színmagyar Csallóközbe, amely terület azonban születésekor már néhány éve Csehszlovákia része volt. Az általános iskola után a pozsonyi magyar gimnáziumban folytatta tanulmányait.
Az első bécsi döntés előtt már Pozsonyban is feszült volt a hangulat. Sill Aba atya még évtizedekkel később is mosolyogva emlékezett vissza arra az eseményre, amikor 1938-ban valamelyik matematikaórán belépett egy felsős fiú az osztályba, engedélyt kért a tanártól, hogy beszélhessen a tanulókhoz.
Majd rövid szónoklatban felszólította őket: menjenek haza, s tiltakozásul addig ne is jöjjenek iskolába, amíg Pozsony nem tér vissza Magyarországhoz. A tanár dermedten nézte az eseményeket, de megakadályozni nem tudta, hogy az egész osztály nyomban hazaszaladjon.
Sill Ferenc számára ez volt az utolsó tanóra a pozsonyi gimnáziumban, ugyanis az első bécsi döntést követően Csallóközcsütörtök Magyarországhoz került, Pozsony viszont Csehszlovákia része maradt. Rövid kitérő után a dunaszerdahelyi középiskolába kérte a felvételét, és negyedikes gimnazista korában, 16 évesen eldöntötte, hogy ferences lesz.
A mariánus rendtartományba jelentkezett, 1941 augusztusában meg is kezdte az újoncévet a búcsúszentlászlói kolostorban. Itt ismerkedett meg közelebbről a ferences élettel, a regulával; és kiváló latintudásra is ekkor tett szert.
A noviciátus után Sill Aba egyszerű fogadalmas szerzetesként az esztergomi ferences gimnáziumban fejezte be tanulmányait. Ezek már a háború egyre nagyobb áldozatokkal járó évei voltak, gyakoriak lettek a légiriadók; 1944 késő őszén mindenkit hazaküldtek. Vonattal, szekerekre, teherautókra kéredzkedve, gyalogosan igyekeztek hazafelé a ferences diákok, egyszerű fogadalmas szerzetesek.
A sok embertelenség mellett a fiatal ferences számtalan jelét látta a szenvedők iránti részvétnek. Ószőnyben például – emlékezett vissza évtizedekkel később – a menetoszlopban nyugat felé hajtott éhező zsidóknak kenyeret dobtak a házak előtt felsorakozott asszonyok, s a katonák szándékosan félrenéztek. Az utakon harci járművek és katonák vonultak, a vasúti síneket sok helyen lebombázták. Hazaérve megtapasztalhatta az oroszok betörésével járó megpróbáltatásokat, a szabad rablást, az erőszakoskodást.
Esztergomba 1945 májusában utazhatott vissza, méghozzá egy szerelvény tetejére kapaszkodva. A háború végén hatalmas tömegek keltek útra, a vonatok belseje is zsúfolásig telt, a legkitartóbbaknak csak a veszélyes tető maradt. Befejezte a gimnáziumot, érettségi vizsgát tett, majd 1946-ban Szombathelyre helyezték, ahol a ferencesek hittudományi főiskoláján teológiai tanulmányokat folytatott. Ez a rendház is komoly megpróbáltatásokon esett át, a kolostor épületrészei megmenekültek, de az ablakok csaknem mindenütt kitörtek.
1945-ben az egész országban hatalmas üveghiány volt a háborús károk miatt, ezért ideiglenesen zsírpapírral fedték be a nyílászárókat. Így kezdődtek Sill Aba szombathelyi főiskolai évei, azonban ezek sem voltak zavartalanok: 1950. június 10-re virradó hajnalban az ÁVH irányításával a jugoszláv határ közelében lévő házakból vitték el a szerzeteseket.
Erről még aznap hírt kaptak Szombathelyen. Összeült a rendi tanács, és úgy döntöttek, hazaküldik a fiatalságot, hogy megmentsék őket az elhurcolástól. Következő nap útiköltséget adtak a növendékeknek, akik három kivételtől eltekintve elutaztak. A szentelés előtt állók megkezdték a lelkigyakorlatot. Sill Aba zalaudvarnoki plébános rokonához utazott, és végül június 18-án Szombathelyen szentelte Kovács Sándor megyés püspök az egyházmegye többi kispapjával együtt. Aba atya megkezdhette papi életét a szombathelyi egyházmegyében.
Első állomáshelye Körmend volt, ahol a káplánkodás mellett elkészítette doktori dolgozatát a katolikus házasságjog témakörében. Ám ez az időszak sem a tudományos munkának, sem az ifjúsági pasztorációnak nem kedvezett. Negyven ministránsfiúval foglalkozott, ami a hatalomnak is szemet szúrt; 1953 karácsonyán a pártvezetés különleges „ajándékkal” kedveskedett: a helyi lapban újságcikk jelent meg A körmendi lélekkufár címmel.
A provokatív írás lényege, hogy Sill Aba a gyerekeket a szülők ellen lázítja, arra biztatván őket, hanyagolják el az iskolai tanulást. Azonnal Pestre rendelték, az ÁVH-nál Győri ezredes hallgatta ki. A meglehetős szegénységben élő fiatal káplánt előbb anyagi előnyök megszerzésének lehetőségével igyekeztek megtörni, és a papi békemozgalom tagjává tenni, majd fenyegetés és fizikai inzultus is történt. „Idefigyeljen – kiáltott rá Győri ezredes –, innen nem szoktak ám az emberek gyalog kimenni, úgy válaszoljon!”
Nem sikerült megtörni. Megfigyelték szinte minden lépését, és elkezdődött a helyezések sora. Körmendről Egervárba, majd Nagypáliba helyezték, később Szombathely és Táplánszentkereszt következett. Eközben azonban fontos feladatokat kapott az egyházmegyében. Volt esperes, főiskolai tanár, szentszéki jegyző és az Egyházmegyei Könyvtár igazgatója. Tudományos munkát is végzett, kiváló latintudásával rengeteg középkori és kora újkori forrást dolgozott fel és fordított le.
Ezerkilencszáznyolcanhéttől ’89-ig a szombathelyi székesegyház plébánosa, majd a rendszerváltás után megkezdődhetett második szerzetesi élete: ekkor lett a visszakapott ferences kolostor házfőnöke, s hamarosan a templom plébánosa. A rendszerváltás után őt választották a Szűz Máriáról Nevezett Ferences Rendtartomány főnökévé.
Ezt a feladatot 1990-től 1993-ig látta el, de később vikáriusként és rendi tanácsosként segítette az újjáéledő szerzetesi közösséget. Oroszlánrésze volt a szombathelyi kolostor és templom renoválásában és megszépülésében.
Kétezertizenegyben a Vas Megyéért Egyesület őt választotta az év vasi emberének. Szelíd, derűs, megfontolt, tudós alkat volt. Örökre hiányozni fog a városból.