Az uruguayi születésű költő és novellista, Jules Supervielle egyik írásában – címe: A jászol szamara meg az ökre – az ökör olyan szelíd, hogy megesik rajta az olvasó szíve. Óvatosan topog a jászol körül, nehogy kárt tegyen valakiben, szinte levegőt sem vesz, nehogy valami galibát csináljon, mondjuk véletlenül beszippantson egy vigyázatlan angyalt.
Aztán jönnek a látogatók, a háromkirályok, később az összes állat, az elefánt, a skorpió, a vipera is, meg a „szomorú tekintetű” oroszlán, akinek a szaga áthatol mirhán és tömjénen, és Mária nem aggódik, mert tudja, hogy a kisded biztonságban van. Tigris, zsiráf, kenguru – minden állat tiszteleg a kisded előtt –, olyanok is, akik még ismeretlenek az ember előtt, ezért nevük sincsen.
Azt mondják, a kereszténység ma is terjed. Nem Európában, hanem Indiában, Indonéziában, Afrikában. Tulajdonképpen az ellenkezőjén csodálkoznék.
Hiszen Allah elérhetetlen, Jahvénak még a neve is kimondhatatlan, ezzel szemben Jézus nagyon szép emberi történetben érkezik közénk: szegény mesterember a papája, édesanyja egy szerethető, kedves nő, olyan asszony, amilyenre a legtöbbünk vágyik, a díszletek is mesések: fényes csillag, békés csacsik, meghatott pásztorok és bölcsek, illatozó szénával teli jászol (Heródest most hagyjuk). Aztán ezt a kedves, szerethető istent mi kinyírjuk.
Nem tudom, létezik-e másik nagy vallás, melynek legfontosabb eseménye az Isten elítélése, megalázása, megkínzása és megölése lenne.
Azt hiszem, a hitetlen, de hinni vágyó emberek azért követték az élő Jézust, mert csodákat tett.
Az egyház alapköve, Péter például a már nem remélt halászzsákmány miatt hitte el, hogy Istennel van dolga. Vad dolgokat jövendölt, hogy a gyűlölt vámszedők és a romlott prostituáltak is hamarabb jutnak be a mennyország kapuján, mint mondjuk a papok. Meg hogy a szegények a boldogok. Övék a jövő. Erre megfeszítették. Bocsánat, mi tettük. Megfeszítettük. Azt a lassú és kínos halálnemet mértük saját istenünkre, amely a lázadó rabszolgák, a martalócok „jutalma” volt.
Akárhogy vizslatom, akárhogy forgatom, ez hihetetlen. Az Isten elnézi, dehogy, megtervezi és végrehajtja, végrehajtatja velünk önnön megalázását, meggyalázását.
A kereszthalál két okból megdöbbentő. Két okból hihetetlen és elképzelhetetlen. Azért, mert valami olyan történik, ami velünk soha nem történhet meg. Mindig csak mással. Mi nem őrülünk meg, nem gázol halálra a vonat, nem végez velünk értelmetlenül valami pszichopata állat, nem csap belénk a villám, nem leszünk leprásak. Mindez csak másokkal történhet meg. A másik pedig az a felemelő, diadalmas tény, hogy ez az ocsmány és igazán emberi borzalom magával az Istennel történik meg.
Azt hiszem, ez az egyik legnagyobb ereje a kereszténységnek. Zulukaffer törzsfők, pápua emberevők, indiai maharadzsák pityerednek el, amikor a hittérítők Jézus emberi születéséről és emberi kínhaláláról mesélnek. Próbálják meg átültetni ugyanezt a történetet más környezetbe. Próbálják meg elképzelni, amint Zeuszt korbácsolják, Ámon tenyerébe vasszeget vernek.
Aztán jön a dicsőséges feltámadás. A nagypénteki borzalom után egy kis „hatásszünet”, majd a húsvétvasárnapi elsöprő győzelem.
A jeruzsálemi Szent Sír-bazilika a megfeszítés helyén épült. Húsvétkor a világosság sötétség felett aratott győzelmét ünnepli itt az ember. Feltámadunk, fény gyúl, erőre kapunk az átvirrasztott, fagyos és sötét tél után.
Próbáljuk meg úgy elképzelni a szenvedéstörténetet, mint aki először hallja! Mint egy buddhista ember vagy egy indián. Képzeljünk el egy olvasni tudó pogányt, aki a lakatlan szigeten egyedül marad a Bibliával. Inkább csak az Újszövetséggel.
Nincs papság, nincs egyház, hierarchia, nincsenek magyarázatok. Csak a mese létezik. Az írott szó. Jézus, jászol, a szelíd ökör, a vezérlő csillag, a tanítás és a csodák. A vízen járás, a kenyérszaporítás, a bűnös Mária oltalmazása, Lázár feltámasztása. Végül a Getsemáne-kert éjszakai, lidérces félelme. Ahol és amikor az Isten retteg. Aztán a legfontosabb, a leghihetetlenebb: Isten kivégzése. A kínhalál.
Nem tudom elképzelni. Kétezer év tudása nehezedik rám. Nem tudom elképzelni, hogyan olvasnám az Indiai-óceán vagy a Korall-tenger valamelyik szigetén ezt a történetet. A betlehemi Jézusét, a szenvedő Krisztusét, az ítélkezőét, az Isten jobbján ülőét.
Nem tudom, hogy hatna rám az Isten emberi születésének, csodatételeinek, megalázásának és megkínzásának, megöletésének meséje. Nem hatásvadász állítás ez: valóban nem tudom. Ebből következően az sem biztos, hogy igaz, amit most írok: azt gondolom, hatna rám. Azt gondolom, szeretni tudnám.
Jules Supervielle novellájában a jászol barma, a gyöngéd és érzelmes ökör annyira tiszteli, annyira félti és szereti a körülötte létező világot, hogy abba hal bele. Mielőtt József és Mária – a kereszthalálra szánt kisdeddel, a „felkenttel” együtt – elhagyja őt, arra gondol, hogy nagyon is szép volt ez a történet, nem tarthatott soká. „S amíg a jászol szamara átváltozik lassanként az Egyiptomi Menekülés szamarává, az ökör az istállóban marad, és csak nézi a szalmát, amin az előbb a Kisded nyugodott. Jól tudja, hogy sose nyúl már hozzá…”