El kellett magyaráznom, hogy nincs műtermi ár. Egy ár van. Aki a műteremből olcsóbban ad, ne gondolja, hogy máshol majd többet fizetnek neki. Nem érdemes trükközni, mert kiderül, és akkor vége – mondja Faur Zsófia. A budapesti Bartók Béla úton található Faur Zsófi Galéria falain mindössze nyolc-kilenc nagyméretű fotó lóg, a tavalyi Capa-nagydíjas Kudász Gábor Arion munkái. A kortárs művészeti galéria ugyanis, szemben azzal, amit évtizedekig tudtunk, nem belépti díjas kiállítóterem, ahol vásárolni is lehet. És nem keverendő össze az aukciósházzal sem, ahol elsősorban nem a minőség számít, hanem hogy a műtárgy elkeljen, és a ház megkapja a jutalékát. A kortárs galéria másként működik: művészeket menedzsel, épít fel, és visz piacra, tudományos munkákkal támasztja meg az életműveket, és nem utolsósorban vállalkozás.
A galérista maga választja meg, kivel dolgozik, és a saját pénzét viszi a vásárra.
Magyarországon tíz-tizenegy galéria foglalkozik kortárs művészettel, mindegyiknek húsz körüli szerződéses művésze van. Ők az elit. A hazai szakmának dicsőségére válhat, hogy a budapesti Falk Miksa utcában található Kálmán Makláry Fine Arts tavaly felkerült az Artnet által összeállított „Európa top 55 galériája, amelyet ismerned kell” listájára. Makláry Kálmán egyike azoknak a magyar galéristáknak, akik június 7-én Londonban a Sotheby’s Contemporary East aukcióján komoly eladási sikert könyvelhettek el. Az ő művésze a Franciaországban élő Reigl Judit, akinek Guano című festményét 115 ezer fontért ütötték le, és ezzel ő lett az aukciósház Közép-Kelet-Európára koncentráló rendezvényének legmagasabban jegyzett kortárs magyar festője.
Fontos hírnek számított még, hogy elkelt több más művész képe is. Ez, ha áttörést nem is, de előrelépést jelent, mivel a Sotheby’s Londonban 2013-ban is próbált kortárs magyar képeket értékesíteni – akkor egyetlen mű sem talált gazdára. S máig heg a kortárs magyar képzőművészeti életen, hogy nem kelt el 2006-ban az egyik legelismertebb hazai festő, Fehér László zsidó kisfiút ábrázoló képe sem, pedig nagy reményekkel és várakozással indították New Yorkban a Sotheby’snél. A fiaskó után rendezett kerekasztal-beszélgetésen Hegyi Lóránd művészettörténész úgy fogalmazott: nem lehet esélye a nemzetközi piacon annak, aki mögött nincs biztos galériás háttér, viszonylag stabil ár- és infrastruktúra.
Talán a Fehér László-kudarc is ébresztő lehetett a szakmának, mindenesetre felnőtt és már eredményeket is produkál az új generáció, amelyik nemcsak a magyar piacot és kínálatot figyeli, nem annak belterjes művészeti élet ízlése szerint válogat, hanem a saját szeme és tapasztalata alapján. Makláry Kálmán úgy lehetett budapesti művészeti látnivaló, hogy kicsit kinn is meg benn is van a magyar szakmában. Amerikában tanult művészettörténetet, és ismerkedett meg a galériák munkájával. Műgyűjtőként kezdte, máig gyűjt. Azt vallja, a galérista nem abból gazdagodik meg, amit elad, hanem abból, amit megtart. Eleinte az első és második párizsi iskolával foglalkozott; 1997 és 2000 között a Párizsi Magyar Intézet munkatársaként dolgozott; nagy hatással voltak rá az ottani magyar művészek, Hantai Simon, Csernus Tibor, Sándorfi István munkái. Nekik szervezett kiállításokat.
Amikor találkozott a Párizsban élő Reigl Judittal, annak szinte az egész életműve egyben volt, mert nem keresték a képeit. A most már a legdrágább magyar festőként számon tartott Reigl vagy a Makláry által képviselt Hantai Simon piaci felépítése példázza talán a legpontosabban, mire lehet képlet a jó galérista. Hantai Simonnak – akinek 2015-ben a Sotheby’s párizsi árverésén az egyik képét több mint 2,5 millió euróért adták el, ami az eddigi legmagasabb ár magyar művész alkotásáért – az a vaskos az életművet áttekintő és értékelő monográfia is megalapozta a piaci értékét, amelyet a Makláry Galéria állított össze és adott ki.
Makláry Kálmán elsősorban külföldi vagy külföldön élő magyar művészekkel dolgozik, azt mondja, itthon még nem talált olyat, akivel tudna. Nem arról van szó, hogy rossz a magyar kínálat, csak őt nem fogja meg. A figuratív festészetben Csernus és Sándorfi, absztrakban Hantai és Reigl Judit mellé nehezen tud méltót találni. Úgy érzi, a fiatalok egészen más mentalitásúak, mint az öregek. Míg Reigl hálás és nagyvonalú, a fiatalok már az egyetemről kilépve sok pénzt akarnak keresni. A húszas-harmincas években a párizsi magyarok képet adtak egy ebédért, mert nem a milliókon volt a lényeg, hanem hogy legyen gyűjtőjük. Makláry azt mondja, ő soha nem a magyar piacra építkezett. Nyugat-Európában sok vásárlója, gyűjtője van a kortárs műveknek, de Czóbel vagy Vaszary ott eladhatatlan, senki nem ismeri őket. A magyar művészek itthoni és a nyugat-európai kánonja nem fedi feltétlenül egymást. A Franciaországban élő fontos művészeket, Réth Alfrédot vagy Miklós Gusztávot meg itthon nem ismerte senki, míg el nem készültek az életművükről a monográfiák. A szakirodalom megléte a hosszú távú műkereskedelem alapja.
A kortárs galériának el kell vinnie a művészeit a nemzetközi vásárokra, és kockáztatnia kell. Faur Zsófia azt mondja, egy komoly art fair tízmilliós befektetés, ennyi a helybér, a szállítás, az adminisztrációs költség, és benne van, hogy bukás lesz. Ezereurós képekkel kimenni sem éri meg, drágábban meg kint sem adható, hiszen mindenhol a világon egy ár van. A műkereskedelem érzékeny piac, megérzi a válságokat, hiszen luxustermék. Gyakran apróságokon, szerencsétlen egybeeséseken múlhat a siker. A 2014-es koreai art fair időpontjában történt például a kompkatasztrófa, az foglalkoztatta az embereket, alig lézengtek a vásáron. Ugyanígy a párizsi vásáron, mely közvetlen a Charlie Hebdo elleni merénylet utánra esett.
Egészen más a helyzet már, mint tíz éve, a galérista nem ülhet otthon, folyton mozognia kell. A gyűjtők évente egy-két vásárt néznek ki maguknak, ahol jelen van több száz művész, akiket a galérián keresztül a vásár szakmai grémiuma jóváhagyott, a minőség tehát garantált. A Faur Zsófi Galériának húsz szerződött művésze van, most épp többségükben fotósok, mert irántuk mutatkozik komoly kereslet. Fotót közel festményárban lehet eladni, és a magyar fotótörténet nagyjai, Capa vagy Kertész a magyar fotósoknak kiváló referenciát jelentenek. Magyar festőt ellenben külföldön nem tudnak említeni. Faur Zsófia nem foglalkozik kezdőkkel, a magyarországi kiállításokra ugyanis nem járnak mértékadó külföldi kurátorok, akik felfedeznék őket, a galéristától pedig megkérdezik: ki gyűjti a művészét, hol tanult, milyen díjai, jegyzett kiállításai vannak?
Az iskolák itthon ontják a művészeket, akiket az öt év alatt nem tanít meg senki, merre induljanak, hogyan kezdjenek a karrierépítésbe, nem tudják, hogy a művészet nehéz kenyér, veti fel a problémát Faur Zsófia. Az internet felszínre hozza a tehetségeket, de ez magában kevés. A Munkácsy-díjas festőművész, a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának tanszékvezetője, Somody Péter ezt a problémát a saját és a tanítványai szemszögéből is látja. A rendszerváltoztatás előtt a szomszédos szocialista országokban már dolgoztak a művészeik külföldi felépítésén, a lengyelek, a csehek jóval előttünk jártak. A lengyel Tadeusz Kantor a hetvenes évektől jelen volt a németországi piacon.
A magyar művészekre azonban még ma, negyedszázaddal később is az jellemző, hogy nem beszélnek nyelveket (ahogy sok galériás sem), a diákoknak van ugyan nyelvvizsgájuk, de meg sem tudnak szólalni, nemhogy eladni magukat. Ez a magyar művész mentalitásába nem is fér bele, nem beszélő típus, nincs kapcsolattartó képessége. Abban bízik – és ebben részben igaza van –, hogy ez úgysem az ő feladata. Csak várja, hogy felfedezzék. Sőt, ha látja, hogy a másik a siker felé tart, még akár keresztbe is tesz neki. Somody már a kezdettől ismételgeti a tanítványainak, ne higgyék azt, hogy bármi is jár nekik. Azt mondja, az osztályuknak a Mesteriskolában 1992–95-ben szerencséje volt: Keserü Ilona, Konkoly Gyula sok mindent átadtak nekik, menedzselték, vitték őket külföldre.
Somody Péter épp Németországból tartott hazafelé telefonbeszélgetésünk során, ahol évekig élt, és ahol többször volt már kiállítása. Azt mondja, egy művésznek mennie, utaznia, látni kellene, amire a magyaroknak nincs pénzük, a galériák pedig nem jótékonysági intézmények. Kiviszik a műveket, de ha nincs eladás, lecserélik a művészt. A festőművész szerint elég nagy különbség van aközött, hogy itthon és kint mit tartanak jónak. Itthon istállók vannak, és erős ízlésmeghatározottság. Kint sokkal nyitottabb az ízlés, a jó művészet kategóriájába több minden belefér. Ha egy fiatal művész kijut a nemzetközi piacra, talán itthon majd nem kell egyetlen feneket sem kinyalnia. Azért azzal is tisztában kell lenni, hogy mindig lesznek olyan remekművek, amelyeknek az üzlethez és eladhatósághoz semmi közük nem lesz, mégis mindenki magasra fogja tartani őket! A művészet és a műkereskedelem nem ugyanaz, csak együtt élnek.
Faur Zsófia is megerősíti, hogy a magyar kurátorok és kritikusok ízlése nem találkozik a nemzetközi piac ízlésével. Ő például nem foglalkozik konceptuális művészettel, mert az installációkat a magánembereknek nem lehet eladni, és a raktározásuk is bonyolult. Makláry Kálmánnak is konzervatív az ízlése, neki a műtárgy az olaj, vászon, akril vagy szobor, mondja, a konceptuális művészet hidegen hagyja. Szeretné, ha lenne néhány magyar művésze, de négy éve a galériája elsősorban koreai művészekkel foglalkozik. Kettővel exkluzív szerződése van, ötöt képvisel. Makláry azt mondja, ő csak olyan művésszel dolgozik, akit ő maga is gyűjt, tehát akiben hisz, és neki Hur Kyung-Ae tetszik, aki hasonló felfogással dolgozik, mint Hantai vagy Reigl Judit. A koreai képek most nagyon mennek a nyugati piacon, rengeteg a megrendelés, a vevői 95 százaléka külföldi. Ezért fontos a megbízhatóság, ha kér tíz képet hat hét múlvára, az Koreából biztosan megérkezik.
Az aktuális irányzatokat ismerni kell, de nem utánozni, mondja Faur Zsófia, mert mi azzal tudunk kitűnni, ha nem állunk be a sorba. A nemzetközi vásáron, ahol ott van ezer alkotás, csak arra emlékeznek a látogatók, ami egyedi és jó. Somody Péter szerint a kortárs művészeti piac el is van bizonytalanodva, nyolc-tíz százalékos a visszaesés, mert relativizálódott a művészeti érték, így nem biztos a befektetés. Kevésbé evidens, mi a jó, mert az eredeti gyökerektől a XXI. századra messze kerültünk, megbízható ítélőképességük pedig csak keveseknek van. Vagyis a medve le van fogyva, de azért még él. Faur Zsófi úgy látja, hogy Magyarországon kevés a vevő, mert hiányzik az erős középosztály, amelyik megengedhetné magának, hogy kétezer-nyolcezer eurós műalkotásokat vásároljon. Akiknek van pénzük, nem a kultúrára költik, mert nem része az életüknek. Nincsenek intézmények sem, amelyek rendszeresen vásárolnának a kortárs művészeti alkotásokból, márpedig tekintélyes közgyűjteményben szerepelni komoly nemzetközi referencia. Ausztria 13 kiemelt múzeumának például évente meghatározott összeget kell kortárs műalkotásokra költenie. Nyugaton a gyerekeket is rendszeresen járatják múzeumba, ahol művészetpedagógiai foglalkozásokat kapnak. A gyerek a legjobb alany, nyitott, és látja még, amit a felnőttnek el kell magyarázni. Belőle lesz a kulturált néző.
A művészetre nevelés, valamint a kortárs művészek nemzetközi piacra segítése nem csak a magánszféra feladata lenne, véli Faur, hiszen a galériás nem tud kockáztatni, nincs akkora tőkéje. Szükség lenne nálunk is állami szponzorációra. Az osztrák, német, lengyel művészek komoly támogatásokat kapnak, mert az állam tisztában van azzal, hogy a kortárs képzőművészet az országimázs részévé tehető. Kapcsolatokat lehet általa építeni, fontos embereket elérni. Nem sokfelé kellene tehát elosztani a pénzt, amely így senkit nem segít, hanem azokat kellene támogatni, akik átugorják a lécet. Németországban vagy Ausztriában a támogatott művésznek öt év után kiállításon kell beszámolnia arról, mit végzett, és az kap további támogatást, aki átmegy ezen a szűrőn. Csupán a művészek négy százaléka. Nálunk sem lenne több.