-Sokan felkapták a fejüket a közelmúltban arra a hírre, hogy eladta a Budai Egészségközpont tulajdonrészének nagyobbik felét az OTP-s Csányi Sándornak. Akkor azt nyilatkozta a Magyar Időknek, hogy olyan tőkebefektetőt keresett, akivel hosszú távon biztosított az intézmény működőképessége, fejlődése. Jelenti ez a lépés egyúttal azt is, hogy hamarosan kiszáll az üzletből?
– Nem, nem fogok, 40 százalék tulajdonrészt megtartottam. Úgy gondolom, ez fog annyi osztalékot jelenteni a későbbiekben, hogy amikor a munkajövedelmem csökken, a tőkejövedelem azt pótolni lesz képes. A Bonitás cégbirodalom megfelelő hátteret nyújt ahhoz, hogy a Budai Egészségközpont stabil maradhasson hosszú távon, és ne kelljen egyedül hajóznia a magyar gazdaság viharos tengerén.
– A gyógyítástól is visszavonul?
– Hamarosan ez is időszerűvé válik, hiszen nemrég 66 éves lettem. Már évekkel ezelőtt megkezdtem a kivonulást a sebészeti tevékenységből, ma már csak olyan műtétet végzek, amely valamilyen okból különösen érdekes számomra. Tehetem ezt azért is, mert az elmúlt évtizedekben kialakult az intézetben egy rendkívül erős sebészcsoport, amelynek a tagjait már az egyetemről választottam ki. Mára nemzetközileg is elismert főorvosi gárda vezeti az intézet szakmai tevékenységét. Mögöttük az ifjabb nemzedékek hasonlóan erős képzést kapnak, az én személyes jelenlétem nélkül is változatlan színvonalon tudnak majd teljesíteni.
– Ezt értsem úgy, hogy sok nagyágyúval ellentétben nemhogy beengedi a fiatalokat a műtőbe, egyenesen megtanítja nekik a „titkos fogásokat”?
– Titkos fogásokról szó sincs, de nyilván vannak speciális egyéni megoldásokat kívánó műtétek. Ezek főként azok a gerincdaganat-operációk, amelyek intézetünk „védjegyévé” váltak, s amelyek miatt a világ minden tájáról jönnek hozzánk betegek s az eljárásokat megtanulni vágyó orvosok. Szakmánk egyik csúcsprodukciója a daganatsebészet, s büszkék vagyunk arra, hogy nálunk a magyar közfinanszírozott beteg is világszínvonalú ellátást kap. A közelgő visszavonulásom kapcsán a legtöbb pácienssel sikerül megértetnem, hogy az adott műtétben ugyan részt veszek, de azt az általam kijelölt kollégám végzi el, s kezelőorvosként ő fogja követni a következő évtizedben is, ugyanolyan biztonságban lesznek. A munkatársaim számára pedig kétségkívül növeli az ellátás biztonságát az a tudat, hogy kérésük esetén támogatólag változatlanul rendelkezésükre állok. Látom, hogy motiváltak a legbonyolultabb műtétek önálló végzésére, így erős hátszelet adok nekik önbizalmuk erősítésében. Tudni kell, hogy a gerincdaganat-operációkra a világon mindenütt kevesen vállalkoznak, de olyan centrumban, mint a miénk, a vezető főorvosoknak ezeket is biztonsággal kell végezniük. Nem engedhetjük meg, hogy ha én kiszállok a buliból, utánam ezt ne tudja csinálni senki.
– Ez nem szokványos szemlélet, az biztos.
– Öreg sebész barátomtól hallottam egyszer, hogy én nem szeretnék ott ministrálni, ahol egykor én celebráltam a misét. Magyarországon sajnos az az egyik baj, hogy a paraszolvencia miatt egyes főorvosok nem gondoskodnak az utánpótlás-nevelésről. Némelyek igyekeznek tudatlanságban tartani a második vonalat, ezzel erősítve a saját nélkülözhetetlenségüket. Tisztelet a kivételnek, de a frontvonalban sajnos a paraszolvencia határozza meg a műtéti számot és a műtétek szakmai spektrumát. Ez mindenki számára demoralizáló.
– A fiatal orvosok is mondják, nem mindenki a pénz miatt megy külföldre, hanem azért, mert ott biztosítják számukra azt a szakmai előmenetelt, amelyet ön is az intézetében.
– Magyarországon kiváló kollégák dolgoznak, akik a nehéz anyagi helyzet ellenére is képesek az országban tartani saját fiataljaikat. Ők pedig látják, hogy vezetőjük él-hal a munkájáért, s irányítása alatt korszerű ismeretekre tehetnek szert. Ez a szellemiség hajtja őket is, és az ilyen munka- és kutatócsoportok szakmailag remek dolgokat produkálnak. Az intézményvezetőknek vitathatatlanul döntő szerepük van, ők és az orvosszakmai vezetők az egész hazai egészségügyi ellátást felemelhetik vagy romba dönthetik.
– Mégsem jellemző, hogy bárkit is eltávolítanának alkalmatlanság címén.
– Fogalmazzunk úgy, hogy nagyon ritkán kapunk hírt ilyesmiről.
– Talán azért, mert kis ország ez, a politikusoknak is szükségük van az orvosokra, és viszont?
– A politikusok pontosan tudják, hogy az egészségügyi dolgozók jövedelme alacsony, s azt is, hogy állami forrásokból ezt nemzetközi szintre emelni illúzió. Emellett évtizedek óta kéz kezet mos: politikai döntéshozók ki nem mondott előnyöket élveznek az egészségügyi ellátás során. Szerintem ez a két faktor hagyja élni a paraszolvenciát.
– Vajon magunk mögött hagyhatjuk egyszer mindezt?
– A mi társadalmunk ebben szocializálódott. Nem fog egyik napról a másikra megváltozni ez a felállás, politikai akarat nélkül sem fog ez bekövetkezni. Ha a nagypolitika ilyen döntést hoz, nyilvánvalóan előteremti azokat a pénzeket is, amelyek a változások lehetőségét megalapozzák. De szerintem a sok vargabetű ellenére a hazai egészségügy jó irányba tart.
– Meglehetősen optimista.
– Én is tudom listázni a problémákat, és különösen felhergelnek a hibás döntések, de nem látom olyan borúsan a helyzetet, mint sokan.
A feltárt problémák körüli megnyilvánulások néha nemzeti gyász jelleget öltenek, holott ezek nem sorscsapások, hanem megoldandó feladatok.
A legtöbb fővárosi kórházingatlan például tényleg katasztrofális állapotban van, a morál finoman szólva is „inhomogén”. Ugyanakkor amerikai, kanadai vagy brit betegek jönnek hozzánk gerincműtétre, s nem csak daganatok miatt. Kanadában például krónikus degeneratív kórképekben a szakorvosi vizsgálatra is hónapokat kell várni, ha pedig nem sürgős az operáció, három-öt éven belül sorra sem kerülnek a betegek. Ne beszéljen hát nekem senki a magyar egészségügy hanyatlásáról! A magyar egészségügy minden súlyos probléma ellenére virágzik.
– Azért ezzel a kijelentéssel nagyon sokan vitába szállnának.
– Mert ők nem látják, hogy nagyon sok kórházi osztályon folyik nemzetközi szintű ellátás mindenféle show-elemek felvonultatása nélkül. Motivált és öntudatos háziorvos kollégák sora végez a nehézségek ellenére is magas színvonalú népegészségügyi tevékenységet anélkül, hogy bármiféle hangzatos programból finanszíroznák őket. Természetesen szomorú látni a nemzetközi egészségügyi statisztikákat, de vegyük észre azt is, hogy ezek többsége az elégtelen finanszírozás terméke, és azt is, hogy a kedvezőtlen adatokért nem tehető egyedül az egészségügyi ellátórendszer felelőssé. Alapjában az egyén motiváltsága, a társadalmi és gazdasági környezet, valamint az egészségügyi ellátás finanszírozási szintje dönti el, mit tehet az orvos a betegéért. E tényezők mindegyike súlyos puttony a hazai ellátórendszer hátán. Látni kell azonban, hogy mindezek ellenére csoda dolgokat művelnek itthon egyes orvoskollégák csendben, a mindennapi munkájuk részeként.
– Talán be kellene mutatni a laikusoknak ezeket a csoda dolgokat, és akkor legalább valamelyest ellensúlyozni lehetne a sok negatív hírt.
– Néhány éve az egyik portál átvett egy cikket, amely arról szólt, hogy Amerikában milyen szuper gerincdaganat-műtétet hajtottak végre. Szóltak a barátaim, nézzem meg, milyen kommentek érkeznek a hírhez. A többség persze fanyalgott, hogy mi fényévekre vagyunk ettől. Nem szoktam ilyet tenni, de akkor beregisztráltam, és a posztomban leírtam, hogy az amerikai egészségpiacon az ilyen műtéteknek az intézet számára fontos marketingértéke van, ezért ott az ilyen hírek mindennaposak. De fontos megérteni, hogy mértékadó orvos nem a tömegkommunikációban, hanem a szakmai médiában publikál. Hozzátettem azt is, hogy mellesleg azt a műtéti típust, amelynek ott akkora hírértéke volt, én dolgoztam ki és vezettem be évekkel korábban, s a tömegkommunikációban szereplő amerikai sebész az eljárást nálunk sajátította el. Visszanéztem később a portálra, az enyém után nem jött több komment.
– Miért nem tudunk mi erről? A pozitív kommunikáció nálunk miért merül ki abban, hogy unalomig ismételgetik: 500 milliárdot költöttünk a vidéki kórházak megújítására.
– Igaza van. Bűnnek tartom, hogy nincs rendszeres komoly és strukturált kommunikáció a közmédiában a hazai egészségügy sikertörténeteiről. A BBC-nek például van egy nagyon erős, heti 30 perces műsora, amelyik másról sem szól, mint hogy azt demonstrálja, milyen nagyszerű a brit egészségügy.
– Mi a véleménye a magyar orvosokról?
– Nem rosszabbak vagy jobbak az átlagnál. Közöttünk is vannak morálisan elítélendők, ők nem orvosok, hanem „egészségügyi szakiparosok”, akik mégis jól megélnek a mai, gyakran kontrollálatlan viszonyok között. A többség azonban tisztességes, és a betegellátás tölti ki az életét.
A társadalomnak látnia kell, hogy aki ma Magyarországon orvosként dolgozik, az a bőrén érzi a rendszer összes hibáját, az alulfinanszírozottságot, az irányítás melléfogásait. Az az ember betegeket gyógyít, s nem a hálapénzért marad itthon. Nagyon sok patrióta van az orvosok között.
– Nem igaz, hogy már csak azok dolgoznak Magyarországon, akik valamiért nem tudtak külföldre menni, vagy mint ön, itthon is jó színvonalon megélnek?
– Hosszan sorolhatnám olyan orvosok nevét, akiket bárhol a világon azonnal szívesen alkalmaznának, mégis itthon dolgoznak. Említhetnék olyanokat is, akik kimentek és hazajöttek, miután szakmailag és anyagilag is profitáltak a külföldi munkából. De sajnos arra is tudnék példát mondani, hogy csak azért nem jön haza valaki, mert már nincs hová. Mert ahová jönne, oda nem kell, mert már túl jó, jobb a helyi vezetőnél, és akkor visszakanyarodtunk a pozícióféltés problémájához. És szembe kell nézni azzal a ténnyel is, hogy ha valaki eltölt két évet egy olyan munkahelyen, ahol minden hónapban korrekt jövedelem érkezik a bankszámlára, az nehezen alkalmazkodik ismét a hálapénz rendszeréhez.
– A magánegészségügy jövőjét hogyan látja?
– Ha engedi a kormány, ha nem, jelen van, és mi naponta látjuk, hogy egyre nagyobb rá az igény. A magánellátás térnyerésében benne van a bizalomvesztés a közellátással szemben, az egyre nehezebb hozzáférés a megbízható szakértelemhez s végül a hálapénz utálata. Az emberek többsége szereti a tiszta, átlátható viszonyokat szakmai téren ugyanúgy, mint pénzügyileg. Nem is beszélve arról, hogy egyes magánszolgáltatók olyan ellátásokat nyújtanak, amelyek ma a közellátásban nem elérhetőek. A magánegészségügyi ellátás helyzetét azonban szakmailag, jogilag és adózás szempontjából is átfogóan rendezni kell, a transzparens viszonyok megteremtése valamennyiünk érdeke. El kell jutnunk odáig, hogy e kifejezés hallatán ne a lakásrendelők, hanem a szakmailag jól kontrollált, szabályos és átlátható gazdálkodást folytató, magas szintű s a hazai egészségügyi ellátórendszerbe integrált intézmény jusson az emberek eszébe.
– Integrációról beszél, noha ma a két rendszer elvileg teljesen külön működik, miközben teljes az összefonódás: aki délelőtt kórházban műt, délután magánklinikán rendel; a lakásrendelőből a közellátásba küldik laborba a pácienseket; a professzor magánbetege bent fekszik a klinika egyágyas kórtermében, de ebből csak az orvos profitál.
– Azokban az országokban, ahol komoly állami vagy tb-ellátást működtetnek, már réges-régen egyetlen nagy ellátórendszert alkot a köz- és a magánegészségügy. Németországban vagy Angliában pontosan kijelölték, hogy mettől meddig terjed a közellátás, hol, milyen feltételekkel és mit lehet igénybe venni a magánban. Világosan látszik, hogy nálunk sem vállalhat mindent magára az állami egészségügy, elég csak arra gondolni, milyen forradalmi technológiai változások zajlanak az egyes orvosszakmákban. Ezt ma nem lehet az alapszintű közellátásban finanszírozni.
– Amit ön vizionál, ahhoz a biztosítási rendszerhez is hozzá kellene nyúlni, ez pedig politikailag rendkívül kényes dolog. A magánbiztosítókat egyszer már kiutálta a konzervatív oldal az egészségügyből, olyan komoly politikai tőkét kovácsolva a dologból, amellyel választást tudott nyerni.
– Miért kellenének ide magánbiztosítók? Reális jövőkép lehet a jelenlegi egészségbiztosítóra épített kiegészítő egészségbiztosítások rendszere. Mivel ez az állam kezében lenne, talán biztosabban irányítható a folyamat egésze.
Aki Magyarországon orvosként dolgozik, a bőrén érzi a rendszer összes hibáját
– Ahhoz, hogy kiegészítő biztosítások jöhessenek létre, először is meg kellene határozni egy ellátási alapcsomagot, amely mindenkinek jár, és amely felett lehet megvásárolni egyéb egészségügyi szolgáltatásokat. Erre viszont még egyetlen kormány sem mert vállalkozni.
– Ezt a kérdést szerintem másképp is meg lehet közelíteni. A mai kockázatközösség lényegé-ben a teljes lakosságot lefedi, ebből jól definiálható ellátásokat és csoportokat kellene kiemelni. Ilyen ellátás például a krónikus betegek ápolási igénye: miért ne köthetnék én arra kiegészítő biztosítást, ha egyszer hosszan tartó ápolásra lenne szükségem, azt ebből finanszírozni tudjam? A sport pedig jó példa arra, amikor a kockázatközösségen belül van egy magas rizikófaktorú tevékenységet végző csoport. A sportsérülések kockázata jelentős: miért ne lehetne erre kötni egy, az alapbiztosítást kiegészítő sportegészségügyi biztosítást, amelyben jól definiálják az ennek keretében járó szolgáltatásokat? Ezekkel a biztosítási formákkal friss forrásokat lehetne bevonni, és valódi szektorsemlegességet lehetne megvalósítani a minőségi szolgáltatókat preferálva.
– Azért most igencsak hazabeszél, hiszen a Budai Egészségközpontban a sportegészségügy az egyik fő ellátási terület, évek óta szerződéses partnerei a Magyar Labdarúgó-szövetségnek, de magánbetegként minden sportoló igénybe veheti a szolgáltatásaikat, amelyekről el is mondta, hogy jelentősen bővíteni tervezik.
– Igen, ezek azok a személyes tapasztalataim, amelyek alapján indokoltnak látnám a kiegészítő sportolói egészségbiztosítás bevezetését. Jelenleg a sportoló saját zsebből fizeti az ellátásokat, elenyésző hányaduk rendelkezik valamilyen, általában külföldön kötött, kiegészítő biztosítással. Egyre többen igénylik azonban a soronkívüliséget, a minőségi környezetet, az átláthatóságot. Emiatt minket jelenleg valóban privilegizálnak az élsportolók, de egy kiegészítő biztosító országos lefedettséggel sok más szolgáltatóval is ellátási szerződést köthetne, ami bizonyosan magával hozná másutt is a szakmai színvonal emelkedését.
– Meglátjuk, mennyire tartják mindezt jó ötletnek a döntéshozók. Nem titok, hogy a régiek és a jelenlegiek közül is sokakkal jóban volt, jóban van. Kikérik a véleményét?
– Mindig a politikusok jöttek hozzám, és egyik sem akart tőlem mást, mint hogy gyógyítsam meg őt, én sem akartam több lenni sosem, mint az orvosuk. Mindig nagy megtiszteltetésnek éreztem, ha kikérték a véleményemet, de én nem szeretnék felelős lenni azért, hogy az ötleteimből mit valósítanak meg.
– Mivel üti el majd az időt nyugdíjas éveiben?
– Ma még ugyan a nap 36 órájából 24-ben dolgozom, de az életem nem csak a munkából áll. Van hat gyermekem, hat unokám. A gyermekek számát nem tervezem növelni, de remélem, unokám lesz még több. A családi életem ily módon gazdag és mozgalmas, de emellett számtalan hobbim is van. Ebben a pillanatban a gyógynövénytermesztés érdekel a legjobban. Magyarországnak hihetetlen gyógynövénykultúrája van, a Kárpát-medencei gyógynövénykincs fantasztikus. Valószínűleg be fogok indítani egy olyan nem sebészi gyógyító osztályt, ahol csak természetes alapanyagokból készült hatóanyagokat fogunk használni. Emellett gyermekkorom óta nagyon sokat olvasok, az éjjeliszekrényemen mindig van 30-40 könyv. Számomra nagy dolog, hogy már angolul is tudok verset olvasni, köszönhetően a két, Amerikában élő gyerekemnek, akik verseket írnak, s közelebb hozzák számomra a kortárs angol nyelvű költészetet is.
– Van orvos a gyerekei között?
– Nincs, egyik sem választotta ezt a hivatást. Arra neveltük őket, hogy a saját útjukat, saját boldogulásukat keressék. Büszkék arra, amit csinálok, nekem ez éppen elég.
– Nemcsak a hat gyereke, de az is ritkaságszámba megy, hogy máig sikerült egyben tartani a házasságát. Ilyen pozícióban, ismertséggel ez ritka…
– A házasságot alapintézménynek tartom, olyan dolognak, amely ha jól működik, segíti a feleket a kiteljesedésben. A jó feleség pedig a jóisten ajándéka. Ha nem ilyen a feleségem, az én életem sem alakult volna úgy, ahogy. Egyikünk sem gondolja, hogy a miénk a tökéletes házasság, de nyílt, őszinte, nem vermeljük el a problémákat. Azt hiszem, egy házasságban annál többet nem érhet el az ember, mint amikor a fiai azt mondják, hogy olyan feleségre vágynak, mint az édesanyjuk, a lányaink pedig, hogy olyan férjre, mint az édesapjuk.
– Vallásos?
– Nevezzünk inkább istenhívőnek. Hányatott gyerekkorom volt, de egyúttal szerencsés is, mert anyai nagyanyám, aki az ötvenes években erős befolyással volt a a nevelésemre, kemény evangélikus asszony volt. Egészen kicsi gyermekkoromtól arra tanított, hogy minden feladatot a legjobb tudásom szerint végezzek el, a többit bízzam a jóistenre. Ennek köszönhetem, hogy én sohasem problémákat látok magam körül, hanem megoldandó feladatokat. Valószínűleg a sebészetet is azért a speciális élethelyzetért választottam, ahol onnantól, hogy az ember felnyitja a bőrt, minden annak van alárendelve, hogy egyszer úgy zárja be, hogy ott minden a legjobban legyen elvégezve. Mindig megnyugtatott a tudat, hogy a jóisten segítségébe vetett hitem erőt ad ahhoz, hogy az adott pillanatban a legtöbbet hozzam ki magamból. Gyakran észlelem, hogy a kollégáim és a betegeim is értékelik higgadtságomat és nyugalmamat, amely ebből a hétköznapinak is nevezhető istenhitből fakad. Irigylem azokat a barátaimat, akik nagyon szépen, emelkedetten tudnak beszélni istenhitükről, erre én sajnos soha nem voltam képes. Nekem a jóisten jelenléte a mindennapjaim természetes részévé vált.
