Simonyi Imre költő emlékezete szerint három igaz ember élt a két világháború közötti Gyulán: Apor báró (a szegények plébánosa), Blanár doktor (a szegények orvosa) és Erdődi Lajos (a szegények ügyvédje). Utóbbit családja, a Körös-vidék – ahogy Féja Géza elkeresztelte, a Viharsarok – szegényparasztjainak élete fordította a közéleti kérdések felé.
1933. március 12-én a Békés Megyei Hírlap és az országos napilapok arról tudósítottak, hogy a politikai rendőrség őrizetbe vette Erdődi Lajos ügyvédet, a szociáldemokrata párt egyik gyulai vezetőjét, aki jelentős szerepet játszott a város politikai életében. A „nép ügyvédje” valószínűleg legsötétebb álmában sem gondolta, hogy meghurcoltatása és félreállítása a háború után folytatódik, de 1947-ben ismét letartóztatták, és csak tíz év után tért haza a Szovjetunió kényszermunkatáboraiból.
Kálváriája még ekkor sem ért véget, hiszen családjával együtt megbélyegzett emberként kellett élnie, barátaival nem találkozhatott, és hivatásának megfelelő munkát sem vállalhatott. Majd 1960-ban ismét eljárás indult ellene izgatás vádjával, bár baloldali múltjára tekintettel felajánlották neki, hogy amennyiben hajlandó a besúgói nyilatkozatot aláírni, ügye kedvező elbírálás alá kerül, és anyagi, erkölcsi rehabilitációra is számíthat. Mivel Erdődi ezt nem vállalta, végül két év után, hatvanévesen szabadult a Markó utcai börtönből.
A hetvenéves kort már nem érte meg, és amilyen küzdelmes volt az élete, olyan nehézségek közepette történt meg a rehabilitációja is. A Fővárosi Bíróság csak 1994-ben közölte, hogy az 1961-ben hozott ítéletet semmisnek kell tekinteni, Jelcin aláírásával pedig törvény született a Szovjet-unióba hurcolt politikai foglyok rehabilitációjáról, de a sok millió külföldi elítélt – köztük Erdődi – adatainak feldolgozása egyelőre lehetetlen.
Családi vállalkozásban viszont megjelent Erdődi Rudolf könyve a nép ügyvédjéről, mely nem mentegeti a keresztapát, inkább a személyes sorson keresztül bemutatja, hogy Erdődi Lajos generációjához tartozni már önmagában viszontagságos életutat jelentett. Az a nemzedék, amely a boldog békeidő reményteljes világába született, de fiatalsága már az első világháború árnyékában zajlott, az ország feldarabolása után gazdasági válságban, majd hamarosan újabb háborúban találta magát, és a szovjet megszállást követően diktatúrában fejezte be az életét.
Szekér Nóra történész a kötet utószavában úgy véli, Erdődi Lajos életútjának bemutatása éppen azért hordoz érvényes üzenetet az olvasó számára, mert kilép abból a megszokásból, amely politikai és ideológiai kategóriákba igyekszik beleszorítani kényszeredetten minden történést és minden szereplőt az utólagos elemzésekben.
„Ez könnyen egy olyan zsákutcába vezeti a történetírást és a múltértelmezést, hogy már nem a történtek tükrében születnek és értelmeződnek a fogalmak, hanem fordítva, a fogalmak írják a történelmet.”
A szerző viszont inkább azt mutatja meg, milyen barátokat és kapcsolatrendszert (József Attila, Illyés Gyula, Kodolányi János, Szabó Dezső, Féja Géza társaságát), milyen szellemi életet és közösségi tevékenységet (Bartha Miklós Társaság, Magyar Testvéri Közösség) jelentett a két világháború közötti „harmadikutas” szociális érzékenység, és milyen megpróbáltatásokkal járt az elvhűség.
A háború után a magát baloldalinak valló rezsim persze Erdődi tevékenységét jobboldalivá minősítette, de ez nem a vádlott meggyőződésének szilárdságát kérdőjelezi meg. A nép ügyvédje politikai pályára készült, és bár újra és újra félreállították, a társadalmi problémák iránti érzékenység és tenni akarás alapvető jellemvonása maradt. Tehetsége, szorgalma és jellemszilárdsága bizonyára alkalmassá tette volna a közéleti pályára, csak sajnos ez a kossuthi értelemben vett politikai eszmény határozta meg legkevésbé a XX. századot.
(Erdődi Rudolf: Dr. Erdődi Lajos, a „nép ügyvédje” [1902–1970]. Kiadja és forgalmazza: Erdődi Levente, Budapest, 2017, 240 oldal. Ármegjelölés nélkül)