Egyre többek számára válik nyilvánvalóvá, hogy a 2011. március 15. óta tartó szíriai események nem pusztán az Aszad-rezsim tekintélyelvű hatalomgyakorlására és az ebből levezethető belső társadalmi elégedetlenségre (arab tavasz) vezethetők vissza. A korábban szebb napokat megélt államban lényegében permanens káosz uralkodik, amiben aktív szerepe van – a társadalmi megmozdulások önsorsrontó jellege mellett – a regionális és globális szereplők hatalmi versenyfutásának is.
A médiában elsősorban a vallási és etnikai ellentétek, valamint a katonai pozícióharc mindennapi veszteségei domborodnak ki. Ehhez kapcsolódóan szólnak a beszámolók a regionális politikai szereplők és a globális hatalmak katonai ellentéteiről, együttműködéseiről és küzdelméről az embertelen radikálisok ellen. Az internetes médiában percről percre követhetjük, hogy éppen hol húzódnak az aktuális frontvonalak, mekkora az Iszlám Állam.
Geopolitikai rivalizálás
Mindezek mellett azonban kevesebb szó esik a Közel-Kelet modern kori történetének egy másik meghatározó aspektusáról, az energiakérdésről: a csöves, gázos, olajos ügyekről, melyek mindig meghatározó elemét adták a térségben zajló hatalmi és katonai játszmák értelmezésének. Bár a szíriai harcok esetében az alkalmi vagy szoros hatalmi koalíciók és ellentétek szoros összefüggést mutatnak az egyes országok energetikai koncepcióival, valamiért Szíria esetében kevésbé vizsgálják ebből a nézőpontból a folyamatokat. Tény ugyan, hogy manapság az olajárak esése csökkentheti az érdeklődést az energiabiztonság témája iránt. Ezt az attitűdöt erősítheti, hogy távolinak tűnhetnek már a térségünket közvetlenül érintő gázellátás-biztonsági válságok, csapelzárási rituálék.
Ezzel párhuzamosan a médianyilvános terekben a korábban vívott nagy gázvezetékviták is elhalkultak. Mindezek ellenére az energiakérdés továbbra is lényeges elemét adja a közel-keleti játszmáknak, így a szíriai válságnak is, és mivel magyarázni talán már nem kell, hogy a térség közelebb van hozzánk, mint korábban gondoltuk, az ottani problémák energiaellátás-biztonsági szempontból is jócskán érintenek bennünket.
Miről is van szó? A 2000-es évek derekától, döntően a 2006-os és a 2009-es orosz–ukrán energiavitáknak köszönhetően felerősödött Európában az energiabiztonság, ellátásbiztonság iránti vágy. Számos szakértő hívta fel a figyelmet arra, hogy a szénhidrogén-behozatalra szoruló országok lehetőség szerint éljenek a fosszilis energiahordozók ún. diverzifikációjával. Ez azt jelentette, hogy jó volna az egyes államok szénhidrogén-függőségét azzal csökkenteni, hogy lehetőség szerint minél több forrásból, minél több útvonalon biztosítsák beszerzéseiket.
Ez Magyarország esetében nem jelentett mást, mint hogy az orosz források mellett más térségek energiahordozóinak elérésére is létesüljenek alternatív szállítási útvonalak. Lényegében az ezzel kapcsolatos vita esszenciálisan jelent meg az orosz ihletésű Kék, majd Déli Áramlat és alternatív vetélytársa, a – főként közel-keleti és Kaszpi-források felé nyitott – Nabucco vezeték közötti, lényegét tekintve geopolitikai rivalizálásban. Ugyan mára mindkét vezeték lekerült a napirendről, azonban a vita mögött meghúzódó dilemma továbbra is meghatározó. Az útvonal- és forrásdiverzifikáció fontossága térségünk számára nem csökkent, annak ellenére sem, hogy az ezzel kapcsolatos gondolatok más nemzetközi témákkal szemben háttérbe szorultak.
Több tényező is azt mutatja, hogy a probléma nem veszíthet relevanciájából. Az orosz és az ukrán fél közötti kapcsolatok mélypontra jutottak. Ennek következményeként a Gazprom továbbra sem mond le arról, hogy Ukrajnát elkerülő gázvezetéket létesítsen, ez azonban a korábbiakhoz hasonlóan hazánk forrásdiverzifikációján lényegében nem változtat, sőt. Moszkva több ízben is jelezte, hogy 2019-ben, vagyis az oroszok és az ukránok között kötött tranzitszerződés lejárta után akár meg is szüntetheti az Európába tartó gázszállításokat rajta keresztül, ami komoly kihívásként éri hazánkat is.
Lényegében akár az Északi, akár a Déli Áramlat kistestvéreként a Török Áramlat valósul meg, az Magyarország forrásdiverzifikációját nem mozdítja elő. Az ukrán útvonal esetleges kiesésével forrásútvonal-diverzifikációról sem beszélhetünk, legfeljebb útvonalcseréről. A diverzifikációs deficit ellenére a korábbi évekhez képest kevesebb szó esik alternatív energiaforrások kelet-közép-európai becsatornázásáról. A gázmolekulák helyett migránsok érkezéséről hallunk a Közel-Kelet felől. Lényegében így jutunk el a szíriai válságig.
Kié lesz a haszon?
Korábban az útvonal- és forrásdiverzifikációra hivatott Nabucco vezeték legnagyobb akadályai között tartották számon, hogy nem találtak hozzá megfelelő exportpartnert, és ha mégis, akkor sem rendelkezett elegendő mennyiségű szállítható gázmolekulával. Sokáig a Kaszpi-térség államai tűntek a leginkább potens partnernek, végül a beruházás velük sem valósult meg. A Nabucco alternatívájaként az ún. TAP vezeték valósulhat meg, mely tőlünk délre lényegében elkerüli a kelet-közép-európai térséget. A vezetékhez való kapcsolódással és más elképzelésekről nagyjából egy éve uniós bábáskodással a Közép- és Délkelet-európai Gázösszeköttetés csoport foglalkozik, melyben hazánk is aktív szereplő.
A Nabucco fokozatos elhalása közben sok minden megváltozott a Közel-Keleten. Az iráni atomalku folyományaként egy meghatározó szereplő léphet ismét az energetika színpadára: Teherán. A perzsa állam újbóli megjelenése a nemzetközi energiapiacon újabb fordulatot hozott a közel-keleti pókerjátszmában. A kőolaj esetében Irán rendelkezik a konvencionális világkészletek közel tíz százalékával. Több szakértő szerint a korábban embargó sújtotta perzsa állam, a szintén síita többségű Irakkal együttesen, idővel lekörözheti a szunnita Szaúd-Arábiát kőolajtermelésben. Nyilván nem véletlen, hogy Rijád nem fogadta kitörő örömmel Irán nemzetközi rehabilitálását.
Hasonló, ha nem komolyabb vetélytársa lehet a síita Iránnak a szunnita Katar is. A BP statisztikái szerint Irán rendelkezik a világ legnagyobb földgázkészleteivel, a globális készletek több mint 18 százalékát adva, megelőzve ezzel a világkészletek 13 százalékával rendelkező Katart. A helyzet pikantériája, hogy a két ország együtt osztozik a világ legnagyobb gáztartalékát adó, ún. South Pars/North Dome mezőn.
A Nemzetközi Energiaügynökség becslése szerint az említett lelőhely a jelenlegi készlet- és termelési szintek mellett több mint hetven évig tudná ellátni az Európai Unió tagállamait.
A kérdés mindvégig az volt, hogy lehet-e, és ha igen, ki lehet a mező haszonélvezője. Az Iránt sújtó nemzetközi embargó alatt nem lehetett kérdés, hogy a perzsa állam nemigen rúghat labdába Európában. Ráadásul Katar a 2000-es években tárgyalásokba kezdett a szintén szunnita Törökországgal egy főként európai tranzitra szánt vezeték létesítéséről. Tervek szerint az 1500 kilométeres csőkígyó szunnita többségű államokon, Szaúd-Arábián, Szírián és Törökországon keresztül érheti el az európai piacokat.
Ezzel párhuzamosan az iráni atomalku előrehaladásával Iránban is okkal merülhetett fel a lehetőség, hogy egy esetleges egyezség után, a szankciók eltörlésével és az energiatermelése felfuttatásával ő is elérheti szoros stratégiai szövetségese, Szíria segítségével az európai piacokat. Ezzel el is jutunk a szír válság külpolitikai aspektusához.
Talán nem véletlen, hogy a katari–szaúdi–török elképzelés megvalósításába és a tervezett vezeték útvonalába éket vert a szír rezsim, Bassár el-Aszad vezetésével. Az alavita hatalom, mely Iránhoz hasonlóan az iszlám vallás síita ágához sorolható, lényegében elvágta a Közel-Kelet déli, szunnita olajállamait attól, hogy forrásaikat vezetékes úton, így jó áron juttassák el az európai piacokra, egyben megakadályozta, hogy Ankara meghatározó tranzitpozíciót szerezzen a Perzsa-öböl térségéből érkező szénhidrogének nyugati továbbításáért.
Migránsok és gázmolekulák
Ez a Magyarországon csak ritkán vázolt energetikai ellentét lényegében tovább mélyítette a már meglévő vallási alapú közel-keleti törésvonalakat. Egyik oldalon találjuk a szénhidrogénekben gazdag, síita Iránt és a tranzitban érintett, síita vezetésű Szíriát. A másikon a szénhidrogénekben gazdag, szunnita olajállamokat és a szunnita többségű, tranzitban érdekelt Törökországot. És láss csodát: a szíriai válságban az Iszlám Állammal folytatott csaták hátterében szintén ez a két blokk vív egymással ádáz küzdelmet.
Ennek az ellentétnek ad újabb meghatározó árnyalatot a nagyhatalmak, elsősorban Oroszország és az Egyesült Államok. És talán nem okoz túl nagy meglepetést, ha ez esetben is fellelünk energetikai érdekeket.
Putyin nem pusztán a két szép szeméért támogatja Aszadot. Tény, hogy Iránon kívül egyedül Szíria számít Moszkva szövetségesének a régióban, és azt is megállapítható, hogy a szíriai tartuszi kikötő az egyedüli orosz támaszpont a FÁK-térségen kívül, ráadásul a közel-keleti instabilitás érzékenyen hathat a Kaukázus biztonságára, ami szintén nemzetbiztonsági kockázatokat okozhat Moszkvának.
Hiba lenne azonban, ha Moszkva nem mérlegelne energetikai szempontokat is. Az oroszok törekednek európai pozícióik megőrzésére, nem érdekeltek sem szunnita, sem síita közel-keleti gázmolekulák térnyerésében az öreg kontinensen. És akkor talán nem spekulatív a magyar mondás szerinti szomszéd tehenekről szóló gondolaton elmerengeni a szír–orosz viszony esetében.
És ha már a szomszéd tehenek és az energetika viszonyait bolygatjuk: vajon az USA az iráni atomalku esetében minden akadályt fel akart volna számolni a Teherán–Damaszkusz-tengely előtt? Vajon Amerika érdeke, hogy Irán komoly szeletet hasítson ki az európai energiatortából szunnita szövetségeseivel szemben? Vajon csak Aszad tud és akar éket verni a Közel-Keleten? Lehetséges, hogy az Iszlám Állam és a kurd autonómiatörekvések „csupán” a jelen és a jövő energiacsatáinak kockázatai és mellékhatásai? És ami minket illet: érkeznek-e a migránsok után gázmolekulák is Magyarországra a Közel-Keletről?