A kormány kompenzációs díj ellenében visszaszerezte két angol konzorciumtól a Seuso-kincs néven ismert késő római kori kincslelet tizenöt darabját. Két részletben, összesen 33 millió euróért. Ez forintárban 13 milliárd körüli összeg, sok lélegeztetőgépre lenne elég. Ezúttal azonban úgy döntöttek, hogy a „családi ezüst”, ahogy a miniszterelnök fogalmazott, vitán felül áll, mert kulturális örökségünk emblematikus műkincsegyütteséről van szó, amelyet az 1990-es évek eleje óta minden kormány megpróbált visszaszerezni.
A Seuso-kincs egykori miniszteri biztosa, Hajdú Éva szerint a kincset 2006 és 2008 között 10 millió euróért is meg lehetett volna venni, a magyar államnak azonban akkor erre nem volt ennyi pénze. Vagy szándéka. Hajdú Éva évekig tartó miniszteri biztosi megbízatását tárcavezetőként Hiller István szüntette meg. A kormány az angol birtokosok 2006-os eladási ajánlatát visszautasította, a kulturális minisztérium kijelentette: a magyar jogszabályok értelmében a kincs a magyar állam tulajdonát képezi, erre az igényét továbbra is fenntartja, ezzel kapcsolatban minden lehetséges jogi lépést megtesz. Vagyis nem tárgyal. Hajdú Évának és kollégáinak tehát nem sikerült visszaszerezniük a kincset, de a nemzetközi fellépéssel annyit a magyar állam elért, hogy a műkincs „forró áru” lett, tisztázatlan eredete miatt eladhatatlanná vált a műkincspiacon.
Nem ez, vagyis a csempészés az egyetlen kriminalisztikai szál ebben a történetben. A filmrendező Dézsy Zoltán is sokat tett azért, hogy a kincshez tartozó, gyilkosságokkal szegélyezett bűnügyi történet is nyilvánosságot kapjon. A rendőrség nyomozása még ma is tart, pontosabban folytatódik, eredményéről egyszer majd a közvélemény is értesül. És biztos lesz játékfilmes is, aki a történetet vászonra viszi.
Negyvenegy év telt el azóta, hogy Sümegh József amatőr kincskereső Kőszárhegyen kiásta az ezüstkészletet, amelynek jelenleg tizenöt darabja ismert. Tizennégy, 92-98 százalékos tisztaságú ezüstből készült edény, valamint egy rézüst, amelyben azokat elásták. Ezek mindegyike most már Magyarországon van. A The Art Newspaper azonban 2007-ben közzétette Halim Korban libanoni származású bécsi régiségkereskedő levelét (ő árulta a Seuso-kincset hamis libanoni származási papírokkal), amelyben további darabokat is eladásra ajánlott. Egy lehetséges második üst tartalmát, vagyis további kétszázhuszonhét ezüsttárgyat említ: száznyolcvanhét kanalat, öt tálat, a többi ivópohár. Szakmai egyetértés van abban, hogy egy ekkora kincslelethez eredetileg apróbb tárgyak is tartozhattak. Mivel az angol vevő ezeket már nem merte megvenni, sorsukról nem tudunk.
Visy Zsolt régészprofesszor 1998 és 2000 között volt a kulturális minisztérium helyettes államtitkára. Kezdeményezésére tízmilliós jutalmat tűztek ki annak, aki behoz a Seuso-kincshez tartozó darabot, illetve ezzel kapcsolatban vallomást tesz. A felhívás azóta is érvényben van, de érdemleges információval még senki nem jelentkezett. Az inflációkövetés miatt ennek a díjnak ma 40-50 millió forintnak kellene lennie, mondta lapunknak Visy, aki részt vesz a Seuso-kincs 2014-ben hazatért darabjainak feldolgozására indított kutatási projektben is. Az első darabok hazaérkezése után ugyanis az MTA akkori elnökének a felkérésére akadémiai munkabizottság állt fel, hogy művészettörténeti, régészeti, természettudományos módszerekkel feldolgozzák a valóban páratlan műtárgyegyüttest.
A bizottság elnöke, Török László régész-akadémikus azt mondja, fontos számukra, hogy a kutatásuk független legyen, és végeredményben sikerüljön tisztázni a Seuso-kincs legújabb kori történetét is. A kutatómunka 2014 óta nyolc alprojektben zajlik. Az elsőben a legkorszerűbb képalkotó technikákat bevonva a tárgyak mai állapotának fényképes és szöveges dokumentálása történik meg. Ennek során állapítható meg, milyen sérülések, beavatkozások történtek. A második alprojektben a műhely- és mesterkéz-azonosítási kérdéseket tisztázzák, eredménye alapvető a természettudományos és művészettörténeti kutatásokhoz.
A harmadik alprojekt az archeometriai kutatásé, melynek célja a tárgyak anyagtudományi feldolgozása. Így tisztázható, hogy a Seuso-kincs milyen nyersanyagból és milyen összetevőkből készült, és a darabok milyen összefüggésben állnak egymással. Illetve szűkítheti az elsődleges elrejtés lehetséges körzetét. A negyedik alprojektben vizsgálják a régészeti kérdéseket. Az ötödikben a Seuso-kincs társadalmi és történeti kontextusát. Külön tudományos csoport foglalkozik a tárgyak ikonográfiájával, egy másik a művészettörténeti szempontú interpretálásukra fókuszál, a nyolcadik alprojekt pedig a kincs modern kori történetét dolgozza fel.
A kutatócsoport a kincs első felének hazaérkezésekor ötéves tervet dolgozott ki, hogy ezekre a kérdésekre a lehető legpontosabb választ tudja megadni. A most hazaérkezett hét ezüsttárgy újabb munkát ad, de egyben további lehetőséget is a nemzetközi színvonalú tudományos feldolgozásra. Örömteli feladatot. Török László abban reménykedik, megmarad hozzá az anyagi támogatásuk is.
Amikor 2014-ben hazatért a Seuso-kincs első nyolc darabja, a tudósok nagy reményeket fűztek ahhoz, hogy a rajtuk lévő talajmintákból pontosabban meg lehet majd határozni, honnan kerültek elő, melyik területen rejtőztek. Ám a tárgyakat kézbe fogva kiderült, hogy, amint Török László fogalmaz, nem olyan „segítőkészek”, mint remélték. Túlságosan le vannak tisztítva. Az archeometriai vizsgálatokat az MTA Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont Földtani és Geokémiai Intézete koordinálja. Dági Marianna régész, a Szépművészeti Múzeum munkatársa elmondta, hogy a lelőhely pontosabb behatárolására 2014 után több mint 350 talajmintát vettek Kőszárhegy környékéről, ezeket folyamatosan dolgozzák fel. Így feltérképezik a feltételezett lelőhely környékének talaját, és ezzel lehetőség nyílik a tárgyakon maradt talajlerakódásokkal való összehasonlításra. Annyi bizonyos, hogy Kőszárhegyre és környékére többféle talajtípus jellemző.
Balla Márta, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Nukleáris Technikai Intézetének tudományos főmunkatársa 1993-ban már kapott mintát New Yorkban a tárgyakról. Hajdú Éva A Seuso-kincs című könyvében arról beszélt, hogy a tárgyakhoz csak a Sotheby’s munkatársa nyúlhatott, de a forgatásokból, a világításból látszott, hogy mindössze három darabon van vizsgálatra alkalmas anyag. A New York-i Természettudományi Múzeum szakértője tizenkét órát dolgozott, hogy ebből összegyűjtsön néhány száz milligrammnyit. A Meleagrosz-tálon a talajmaradványon kívül még néhány milliméteres elszenesedett fadarabkát és valamiféle szálas anyagot is találtak, amelyet bebábozódott hernyóként azonosítottak. Ez utóbbiakat Amerikában határozták meg: a fát tölgynek, a bábot közönséges, kamrákban, pincékben élő molynak. Dági Marianna azt mondja, megkeresték Balla Mártát, aki nem tudja, hol lehetnek a több mint húszéves anyagminták. Egy részüket bizonyára a vizsgálat során felhasználták. Ugyanakkor az eltelt időben a technika nagyot fejlődött, ezért a most hazatért tárgyakról levehető minták újabb, pontosabb eredményeket hozhatnak.
A helyzetet bonyolítja, hogy a szóba jöhető területen többféle talajféleség, a tárgyakon többféle talajnyom található. Egyrészt az eredeti, a római kori elsődleges elrejtésük helyéről, másrészt onnan, ahová Sümegh József elásta. Meg kell tehát állapítani, hogy melyik rárakódás melyik közegből maradt. A legjobban minderről a rézüst korróziója, illetve a Meleagrosz-tál árulkodhat. A geokémiai vizsgálatokkal megtesznek minden lehetségest, mondja Dági Marianna. Arra azonban nincs reális esély, hogy egyszer megállapíthatók lesznek az elsődleges elrejtési hely pontos GPS-adatai. Csak abban hihetünk, hogy ha többféle irányból a kutatási eredmények ugyanarra mutatnak, akkor nagyobb lesz az elsődleges előkerülési hely behatárolásának valószínűsége.
Szabadbattyán környékén eddig is folytak ásatások. A késő római kori épületegyüttes feltárását Nádorfi Gabriella, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum régésze vezette. Hatalmas méretei miatt többen feltételezik, hogy talán ez lehetett a kincsnek nevet adó Seuso palotája. Annyi bizonyos, hogy a több mint 13 ezer négyzetméteres épületegyüttes előkelő lakóhely volt, mely a IV. század első felében épült, és a század utolsó negyedében leégett. A Seuso kutatási program régészeti munkáit Mráv Zsolt, a Magyar Nemzeti Múzeum régésze fogja össze.
Azt mondja, a szabadbattyáni épületegyüttes eddigi feltárásának tudományos közlése még nem történt meg, szakmai konszenzus sincs abban, hogy mi volt a rendeltetése. Úgy tűnik, az újonnan visszaszerzett Meleagrosz-tál értékelhető mennyiségű talajmaradványt hordoz, de kérdéses, hogy ezek az elsődleges vagy a másodlagos lelőhelyre fognak adatokat szolgáltatni. Ennek azonosítása mellett a régészeti alprojekt célja olyan, Kőszárhegy környékén és attól távolabb fekvő késő császárkori helyek kutatása is, amelyek közelebb visznek minket ahhoz a késő római nagybirtokos elithez, amelyhez egykor Seuso is tartozott.
A fanyalgók azt sugallják, túl drágán és a tudományos vizsgálatok bizonyítékait meg nem várva, elhamarkodottan vásárolta meg a magyar állam a Seuso-kincset. A perdöntő bizonyítékok hatására a tulajdonosoknak vagy inkább birtoklóknak ingyen vissza kellett volna adniuk. Ha tisztában lennének a jogi helyzettel, nem állítanának ilyet. Baán László, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója, aki mindvégig a magyar fél főtárgyalója volt, soha nem állította, hogy az állam vásárlási árat fizetett, a Seuso-kincs ugyanis jóval többet érne a műkincspiacon.
A magyar és nemzetközi jog szerint a régészeti lelet azé, akinek a földjéből kikerült: idehaza az államot illeti. Magyarországnak 1990 óta meggyőződése, hogy illegális ásatás során nálunk találták meg a kincset, de eddig nem sikerült erre vonatkozó perdöntő bizonyítékot találnunk, felmutatnunk. Márpedig a siker biztos reménye nélkül felesleges lett volna ismét bíróság elé vinni az ügyet, mert a New York-i után egy újabb pervesztés katasztrofális következményekkel járt volna.
A magyar álláspont több kormányzati ciklus óta az, hogy megállapodással kell birtokba kerülnünk. Az állam az eddigi költségeikért (őrzés, restaurálás, kutatás) cserébe fizetett kompenzációs összeget 2014-ben Peter Wilson leszármazottainak, most pedig Lord Northamptonnak, akik a műtárgyakat birtokolták. A nemzetközi szakmai közvélemény a magyar tulajdonjogot tartja az egyedüli reális álláspontnak, és indirekt módon ezt az angol hatóságok is elismerték azzal, hogy a műtárgyak kivitelét engedélyezték Nagy-Britannia területéről Magyarországra. Más erre nem kapott volna exportengedélyt.
Világosan kell látni, hogy a Seuso-kincset ingyen soha nem kaphattuk volna vissza, ugyanis korábbi egyedüli birtokosáról, Lord Northamptonról a New York-i bíróság 1994-ben kimondta, hogy jóhiszeműen birtokolta a kincset. Ebben az esetben pedig a nemzetközi egyezmények szerint – repatriálás esetén – kompenzációs díj illeti meg a tárgyakra fordított költségei ellentételezéseként. Sőt, ez még sokkal több is lehetett volna, mivel van ország, amelyben hasonló esetben a jóhiszemű vásárlónak a teljes árat ki kell fizetni. Fontos azt is tudni, hogy Magyarország mostantól nemcsak tulajdonosa, de végérvényesen birtokosa is a Seuso-kincsnek.