Az volt a benyomásom, hogy ügyes szélhámos, aki mindenkit meg tud fűzni, mondta Zelnik Istvánról kormányzati forrásunk, és talán tényleg csak kis híja, hogy az Aranyember – ahogy a róla szóló életrajzi könyv címe szerénytelenül definiálja – nem jutott a Seuso-kincsek tulajdonába. Megpróbálta ugyanis elérni, hogy Magyarország mondjon le a páratlan leletegyüttes iránt támasztott igényéről.
„Úgy gondoltam, hogy megállapodást kell kötnöm a magyar állammal. Ennek keretében Zelnik István visszavonhatatlanul és végérvényesen kinyilatkoztatná, hogy a kincseket a saját vagyonából megvásárolta, Magyarországra hozza, az Andrássy úti villában Seuso-múzeumot hoz létre, a tárgyakat kiállíthatóvá és kutathatóvá teszi. Mindezt követően a végrendeletében a Seuso-kincset a magyar államra hagyományozza.” Az elmúlt évek eseményeinek fényében azt lehet mondani: szerencsére nem sikerült ezt elérnie.
A kulturális államtitkárság, élén L. Simon Lászlóval nem kötött szerződést a vállalkozóval.
Mindez 2012 augusztusában történt, akkor már egy éve megnyílt – nagy sajtófigyelemtől kísérve – az Andrássy út 110. alatti egykori Rauch-villában a délkelet-ázsiai aranymúzeum. A tárlókban több mint ezer válogatott műtárgy a több tízezres gyűjteményből. Bár ennek számairól utóbb más, nem ellenőrzött és dokumentált adatok is napvilágot láttak. Aztán már sűrűn követték egymást az események.
Pár hónappal a Seuso-kincsek megvásárlásáról, illetve annak szándékáról szóló hírek után, 2013 januárjában a Magyar Bírósági Végrehajtó Kamara árverést hirdetett az aranymúzeum legértékesebb darabjaira. A tulajdonos, a Magyar Indokína Társaság Kft. akkor tagadta, hogy a licitre az adósságaik miatt kerül sor.
Aztán a múzeum 2014-ben végleg bezárt. Előbb azt hirdette a felirat, hogy új kiállítást készítenek, majd kiderült, nem lesz ott semmi. A honlap megszűnt, hírek nem érkeztek a Zelnik-birodalomról. Nem tudni semmit a gyűjtemény helyéről, sorsáról, a múlt év végétől pedig már az épületének is új tulajdonosa van. Csak nehezen sikerült eladni.
Az egykori Rauch-villát a felszámolócég 2016 májusában hirdette meg 2,5 milliárd forintért, de nem érkezett rá ajánlat. Végül tavaly, pályázaton kívül 1,68 milliárd forintot fizetett érte egy hongkongi üzletember magyarországi vállalkozása.
A 27 hitelező ugyan így nem jutott a teljes pénzéhez, de kapott valamit. A legnagyobb követelése a Raiffeisen Banknak van, mivel 850 millió forintos hitelt adott a 2012-ben 1,7 milliárd forintért a Magyar Indokína Társaság által megvásárolt épület vételárához. Terjedelmes adósságlista: a NAV-tól az ELMŰ-n és a vízszolgáltatón át vállalkozásokat és magánszemélyeket is felsorol, hol több tízmillió forintos, hol több százezer dolláros tételekkel. A cég utolsó hozzáférhető mérlege, a 2013-as több százmillió forintos veszteséget mutat.
A Zelnik-birodalom körül már a kezdetektől viták és kétségek voltak. Nem erősítette a bizalmat, amikor az egyik internetes portál munkatársai kiderítették: az aranymúzeum boltjában az ezüstnek mondott és igazolt pénzérmék hamis réztallérok lehetnek. Zelnik erre annyit reagált: „A gyűjtői élményt megadom, a tévedés lehetőségével.”
Nem véletlen, hogy többszöri próbálkozásra sem kapta meg az intézmény a minisztériumtól a múzeum besorolást, csak az alacsonyabb fokozatot jelentő muzeális kiállítóhely státuszt. Voltak, akik még ezt is túlzásnak tartották, a tulajdonos ugyanis nem tudta és nem is nagyon igyekezett igazolni a gyűjteménye, a műtárgyai eredetét, és ezzel magára hívta a művészettörténész-szakma haragját. Eredetpapír (proveniencia) nélküli műtárgyakkal ma már a hivatalos műtárgypiac valóban nem foglalkozik, túl sok volt az elmúlt években a balhé, a háborús övezetekből kicsempészett vagy hamis anyag.
Az egyes tételekhez ma már mellékelni kell a beszerzés körülményei és a tárgy pontos leírását, az eredetét, valamint hiteles szakvéleményt. Zelnik ilyennel sok tárgy esetében nem rendelkezett. Azt mondta, azokat diplomáciai munkája során ellenőrizetlenül hozhatta ki az országokból. Hiteles iratok helyett az élettörténetével próbálta legalizálni a gyűjteményét.
Állítása szerint a műgyűjtést tizennégy évesen a bizományi áruházban kezdte. Mivel a moszkvai diplomataképző egyetemen, az IMO-n vietnami szakra járt, 1975-től hét évig a hanoi magyar követségen szolgált. Ekkor került fizikai közelségbe a keleti műtárgyakkal, és ekkor fordult komolyra a gyűjtőszenvedélye. A nyolcvanas évek elején a külügy belga referatúráján dolgozott, majd a rendszerváltásig a brüsszeli magyar követségen Magyarország európai kapcsolatainak fejlesztésével, a majdani integráció előkészítésével foglalkozott.
Ezt követően Kovács László akkori külügyminiszter-helyettes tanácsadója lett. Részt vett a külügy európai integrációs főosztálya irányításában, majd rábízták az Európa Tanács magyar missziójának létrehozását Strasbourgban. 1992-ben tanácsadó céget alapított, mely segítette vállalkozások uniós beilleszkedését.
Elmondása szerint beutazta a világot délkelet-ázsiai műtárgyak után kutatva. Bolhapiacokon, kis és nagyobb gyűjtőktől, leszármazottaiktól, műkereskedőktől és közvetlenül az érintett államoktól vásárolt, illetve cserélte a tárgyakat. Gyűjteményének értékét 300 milliárd forintra becsülte.
Zelnik 2012 augusztusában tartozásai és a Seuso-kincs tervezett megszerzése kapcsán nyilatkozatot adott ki: „Úgy hozta a sors, hogy a világ három legnagyobb délkelet-ázsiai magángyűjteménye közül számosságában a legnagyobbal rendelkezem. Magánvagyonom, műkincs gyűjteményem lehetővé tenné számomra, és utódaim számára is, hogy a magyar valóságtól távoli, gondtalan életet éljek. Azonban úgy tartottam helyesnek, hogy tudásommal, vagyonommal és lehetőségeimmel Magyarország javát szolgáljam.
Számos külföldi megkeresés ellenére idehaza kívántam létrehozni a világ egyetlen délkelet-ázsiai Aranymúzeumát, Budapesthez kívántam kötni a térséggel kapcsolatos tudományos munkát, ezért elindítottam a Magyar Délkelet-ázsiai Kutatóintézetet. Magyar szakembereket segítettem hozzá, hogy kambodzsai kutatásokat végezzenek. Megvásároltam egy Stradivari hegedűt, amit egy tehetséges magyar művésznek adtam öt évre használatra. Könyvkiadásokat, ösztöndíjakat finanszírozok, valamint egy minor szakot az ELTE-n.
Mégis néhányan el kívánnak számoltatni a magyar valóságban, saját forrásaimból megvalósított eredményeimmel és azok értékével, mintha legalábbis közpénzeket áldoztam volna céljaimra. Nagyívű terveket szövök, amelyeket legjobb tudásom és lehetőségeim szerint próbálok véghezvinni, bevonva a legjobb hazai és külföldi szakembereket…
Néha nem a megfelelő emberekkel hoz össze a sors, utunk nem egy irányba halad tovább. Amikor nem tudunk tovább együtt dolgozni, akkor a továbblépés anyagi és szakmai sérelmekkel is járhat számukra, amiknek egyesek a nyilvánosságon keresztül kívánnak hangot adni. A Magyar Indokína Társaság túlvállalta magát az Aranymúzeum létrehozásával és az Andrássy úti palota megvásárlásával. Minden erőmmel azon vagyok, hogy a társaság még fennálló, a vállalkozás nagyságához képest kismértékű tartozásait a következő időszakban a törvény által meghatározott keretek között rendezzem.”
Nem sikerült, a történet tehát a Rauch-villa eladásával ért véget. Ki-ki döntse el, hogy a nagy terveket szövögető, a nyilvános szereplést kedvelő, de mindenhol csak adósságot maga mögött hagyó Zelnik István bűnös-e vagy áldozat. A múzeumi tárgyak egy részét, értesült a napi.hu, a felszámoló megpróbálta értékesíteni – kevés sikerrel. Zelnik könyvgyűjteménye 2,2 millió forintért nem kellett senkinek, a régiségekből, porcelánedényekből és ásványokból, valamint Zsolnay kerámiákból álló csomagra július végéig lehet ajánlatot tenni. Nem tudni, mi lett az Aranymúzeum legértékesebb kollekciójával, az aranymaszkgyűjteménnyel. Sorsáról nincs hír.