Mindenekelőtt a magyarokról. Magyarországot – nem fogják elhinni – magyarok lakják. Hogy mi a magyar? Sokszor visszatérünk még erre. Hajaj! A végén unni fogják. Könyörögnek majd, hogy beszéljek másról. Mondjuk a trogloditákról vagy az ovagongolákról.
De most beszéljünk a magyarokról!
Magyarországon magyarok élnek, de magyarok nem csak Magyarországon élnek, ugyanis a magyarok országával szomszédos országokban is nagy számban élnek magyarok.
Azon egyszerű oknál fogva, hogy a nagyképűen első világháborúnak nevezett világméretű elmeháborodás után a szomszédos országok hatalmas területeket kaptak a magyarok akkoriban már ezer éve létező országából. A nagyhatalmaknak mondott országok ilyen-olyan okokból olyan területeket ajándékoztak a magyar néppel szomszédságban élő ilyen-olyan népeknek, amelyek annak előtte több mint ezer éven át Magyarországhoz tartoztak, és amelyeken sok-sok magyar élt. Olyan városokat is elvettek a magyaroktól, és más népeknek ajándékoztak, amelyekben a magyaron kívül semmilyen más nép gyermekei nem éltek.
Ilyen jóságos az ember.
Hogy miért adtak Szlovákiának magyarlakta városokat és falvakat?
Ki tudja. Talán mert adni nagyobb öröm, mint kapni.
Hogy miért adtak Romániának olyan városokat és falvakat, melyeket magyarok alapítottak, és ezer éven át magyarok is laktak?
Ki tudja.
Hogy miért adtak Szerbiának (később Jugoszláviának nevezik, mert olyan sokféle nép lakik benne, hogy nem lehet egyetlen nép nevével meghatározni, mert valaki megsértődik), miért adtak Ausztriának és a Szovjetuniónak magyarok lakta területeket?
Ki tudja.
Ne törődjünk vele! Az ember ilyen. Nincs minden cselekedetére észszerű magyarázat.
Az viszont tény, hogy a magyarok jól jártak azzal, hogy ezerévesnél öregebb országuk területének kétharmadát – rajta az akkoriban a Földön élő összes magyar ember egyharmadával – olyan országoknak ajándékozták, mely országok lakói gyűlölték a magyarokat. Ezzel a nagyhatalmak nagyon jót tettek a magyarokkal.
Miért?
Mert azóta a magyarok nem unatkoznak. Magyarország lakossága nyomban két részre oszlott. Az egyik azt mondja, hogy megérdemeltük, amit kaptunk, mert elszemtelenedtünk és elkényelmesedtünk, és az Isten (meg a Szovjetunió, Franciaország, Anglia, az USA és a többi nagyhatalom) jogosan büntetett meg minket évszázados bűneink miatt. A másik rész azt mondja, hogy mindazok, akik ezt állítják, tudatlanok, hiszen nekünk nincsenek és nem is voltak bűneink, mi vagyunk a világ legtehetségesebb és legbéketűrőbb emberfajtája, ezért kínoznak minket a nálunk gonoszabb és tehetségtelenebb népek.
Jól elvagyunk.
Mielőtt a magyarok elfoglalták volna a Kárpát-medencét, éltek itt más népek is. Csak néhányat sorolok: kelták, rómaiak, szarmata jazigok és roxolánok, dákok, hunok, gepidák, longobárdok, avarok, szlávok. Biztosan ők is hazájuknak érezték ezt a földet. Aztán felmorzsolódtak, beolvadtak, meghaltak vagy elmenekültek.
Minden föld ilyen. Valahonnan valamilyen ember érkezik. Hódít, hazát épít, aztán jön egy másik nép, gyilkol, rabol, hódít, hazát épít, aztán jön egy másik nép. Mindig jön egy másik nép.
Ilyen föld ez. Minden föld ilyen. Mindig jön egy másik nép.
A magyarok kicsiny töredéke a nyakát tenné arra, hogy Isten nyelve magyar. Hogy Isten magyarul gondolkodott, amikor megalkotta a Mindenséget.
Én ezzel egyetértek. Isten ugyanis mindenható. Isten nem tolmács útján érintkezik a külvilággal. Istenen kívül semmi nincs, tehát külvilág sincs. Isten bármilyen bonyolult valami, nyilván szót ért magával. Hottentottául is. A yanomamik, a tainók, a muromák vagy az ovagongolák nyelvén is. Holt nyelvek tehát nincsenek. Isten minden nyelven ért.
Ha kell, ír és olvas is.
De miért kellene?
Látom Istent, ahogy gombászás közben popoloka dalokat énekel. Látom, hogy miközben a körmét nyesi, fennhangon szaval egy ismeretlen görög költő epigrammáiból. Isten fejében minden él. Nincs elveszett mű, elfelejtett szerző.
Egyszer a magyar nyelv is csak Isten fejében létezik majd.
Az angol is.
A kínai is.
A magyarok kicsiny töredéke azt is gondolja, hogy sok ezer évvel ezelőtt Mezopotámiában és Egyiptomban is magyarok éltek, magyarok építették Bábel tornyát és a piramisokat. Ezek közül néhányan arról is meg vannak győződve, hogy a baszkok, az etruszkok, az ujgurok, a tibetiek, a szkíták, a hunok és az avarok, a kínaiak, a japánok, a maják is magyarok voltak. Vagy legalább rokonaink.
Igazuk van. Ne feledjék, ugyanattól a nyolc ősemberpéldánytól származunk! Tőlem lehet tizenhat is.
A tudósok egy része azt vallja, hogy a magyarok Belső-Ázsiából lovagoltak Európába. A tudósok másik része szerint Baskíriából vagy Nyugat-Szibériából, az Ob folyó tájáról érkeztünk.
A magyarok kicsiny töredékének ez utóbbi tudományos állítás nem tetszik. Beleborzonganak, ha a halszagú finnugor rokonságot emlegetik nekik: „Hogy mi háromezer éve még Szibéria hideg mocsaraiban totyogtunk, és vartyogó békákra vadásztunk? Kizárt dolog.”
Soha nem fogják kitalálni, hogy a magyarok többsége mit gondol arról, hogy a lovon száguldozó ősmagyarok vajon Belső-Ázsiából vagy Nyugat-Szibériából, az Ob folyó partjáról érkeztek-e Európába.
Semmit. A magyarok túlnyomó többsége a világon semmit nem gondol erről.
Az érdekli, hogy a hűtőben mindig legyen pár üveg sör, a markában tévétávkapcsoló. A magyarok többsége szarik rá, hogy honnan jöttünk, és azt sem tudja, hogy létezik Belső-Ázsia meg az Ob folyó.
És hogy mit gondolok én?
Miért érdekes, hogy én mit gondolok? Én csak egy vén szaros vagyok, aki egyedül érzi magát, ezért összehord hetet-havat, ami eszébe jut.
Különben tudják, mit gondolok? Ezt a vér- és fajügyet lezártnak tekintem. Mindenki félvér. Olyan ember még nem született, akiben ne egyesülne az apja és az anyja vére. Két szülő, négy nagyszülő, nyolc dédszülő, tizenhat ükszülő, és így tovább. Az a gabonahegy, amelyet a sakktábla 64. mezőjére kellene öntenünk, eltakarná a bécsi Szent István-székesegyház tornyát. Nem látszana ki belőle a New York-i Szabadság-szobor fáklyája.
Nem mindegy, ki honnan jött?
Az számít, hogy hová tart.
Én vagyok rá az élő bizonyíték.
Akar valaki még mondani valamit?