A lángos azért komoly dolog – gondolta Rezeda Kázmér, és nagyon komolyan gondolta.
– A lángos helye ott van az igazi, régi és nagy dolgok között, ha a lángos könyv volna, oda kéne tenni a polcon Thomas Mann és Krúdy Gyula közé úgy, hogy közvetlenül felette Mikszáth legyen, alatta Szerb Antal, kissé távolabb pedig a többiek, akiknek felsorolásától most eltekintenék.
De azért talán ennyiből is kiviláglik, hogy Rezeda Kázmér amolyan régimódi ember volt, aki a nőket szerette, meg olvasni is szeretett, és azt sem gondolta, hogy akkor hágunk majd fel a szabadság következő grádicsára, ha hadat üzenünk a helyesírásnak, és a „lesz”-t két „esszel” fogjuk írni, a gólyát meg gójának. Soha, egyetlen pillanatig sem gondolta Rezeda Kázmér, hogy üdvös lesz, ha az idióták, a tehetségtelenek és a gonosz középszerűek veszik át a hatalmat, és ők fogják irányítani a világot. Tegyük persze hozzá, hogy bár Rezeda Kázmér nem gondolta ezt, mégis megtörtént. Így aztán Rezeda Kázmér úgynevezett hóbortosságokba menekült, és makacsul ragaszkodott a maga kis rögeszméihez.
Például olvasott. De Rejtőt nem volt hajlandó új kiadásban, kemény fedeles, nagy, hivalkodó kötetben olvasni, csak az Albatrosz könyvek megnyugtató, ismerős sárga-zöldjében, mert Rejtő abba való, abba illendő és üdvös, s az is fontos, hogy A tizennégy karátos autó öreg legyen, gyűrött, szakadt, szamárfüles, pöcsétes, s egy helyütt meg legyen kissé pörkölődve, ott, ahol a cigaretta hamuja ráhullott néhány évszázaddal ezelőtt egy békés, őszi délután, hátul, a telephelyen, a hatos őrtoronyban.
Mondom, ragaszkodott Rezeda Kázmér az ilyesféle dolgokhoz, amelyek feleslegesnek tűnnek ma már, de amelyek nélkül nincsen semmi rend az életben. Ugyanígy ragaszkodott Rezeda Kázmér ahhoz a régi konzervnyitójához, tudják, ahhoz a kicsikéhez, amelynek olyan cápauszonyforma pengerésze volt, és amelyik véresre törte az ember ujjait használat közben, de lássuk be, egy jó, békebeli sertésmájkrém konzervet nem lehet mással kinyitni még akkor sem, ha manapság rátették a sertésmájkrém konzervre azt a kis alumíniumkarikát, amellyel egy mozdulattal fel lehet bontani.
– Fel lehet, de úgy minek?
És akkor máris megérkeztünk a lángoshoz, a komoly, régi dolgok egyikéhez. A lángos eleinte a Balatonhoz nőtt hozzá, rekkenő nyarakon, két forintért, a strandok furcsa, koszlott kis bódéinál, és fölséges volt, bár az is lehet, hogy nem mindegyik, de akkoriban Rezeda Kázmér még nem érzékelte a nüansznyi, de még a nagyobb különbségeket sem, lévén gyerek, kinek egy lángos, fa árnyékába bújva, kisgatyában, maszatosan és éhesen maga volt a paradicsom.
Aztán kiderült, hogy van lángos a piacon is, a Fény utcain, hajnalban, bizonyos házibulik után, erősen megviselt gyomorral. A gyomor megviseltségét az Éva vermut és a Hubertus elegye okozza, amire csak néhány gyógyír hatásos. Ha úgy alakult, hogy az éjszaka Barnabáséknál ért véget, akkor előkerült a kamrából egy olajos halkonzerv, azt a cápauszony alakú nyitóval kicsit megbontották, de csak egy-két vágásnyit, és a halról leitták az olajat. Az jót tett, bár így hallásra elég rémes.
A másik lehetőség a megviselt gyomor gyógyítására a lángos. Erre volt a Fény Utcai Piac lángososa, aki „jó reggelt, jó reggelt, fiatal urak!” felkiáltással üdvözölte a kompániát, és belehullajtott a forró olajba vagy öt szépen, egyenletesen kinyújtott gombóckát, hogy „friss legyen”.
És ez a régi világ pillanata volt, amit még Kádár János sem tudott tönkretenni, hiába segített neki annyit még az Aczél György is.
És kisültek a lángosok, forrón s aranybarnán, s akkor következett a szertartás. Volt, ki csak sóval ette. A kamasz Rezeda Kázmér például csak úgy. Volt, ki akkurátusan megkente a zavaros lében úszó libatoll „kenyővel”, hogy jó fokhagymás legyen. S volt, aki kért rá tejfölt vagy sajtot, vagy mindkettőt. Más nem volt. Nem volt más, mert akkor még helyükön voltak a dolgok, többé-kevésbé, így aztán helyén volt a lángos is.
Manapság a lángos is elveszítette helyét, tartását és mértékét, így aztán rákerül már mindenféle. Van lángos kefirrel, virslivel, pörkölttel, főzelékkel, ketchuppal, lekvárral meg éjfélkor legyilkolt bakkecske heréjével.
Ezek a nem komoly lángosok – gondolta Rezeda Kázmér, s e gondolattal párhuzamosan egyre nagyobb vágyat érzett, hogy egyen egy komoly lángost végre. De tudta, ehhez messzire, nagyon messzire kell utaznia. Ehhez Géberjénig kell utaznia. Géberjén meg Szatmárban van, úgy félúton Mátészalka és Csenger között, lefordulva Fülpösdaróc felé, na, éppen ott.
És Rezeda Kázmér már nehezen utazott, mert derekas is lett, ami úgy értendő, hogy reggel beleállt a derekába a fájás, aki ragaszkodó barát, és nem eresztette néhanap egészen lefekvésig. Szóval derekas lett Rezeda Kázmér, meg kényelmes, meg lusta, meg elgondolkodó, no és messzire néző, bár ez utóbbival is érdemes vigyázni. Már csak azért, mert történt egyszer, hogy egy ember elment a szemészdoktorhoz, és mondta, hogy „doktor úr, egyre kevesebbet látok messzire”, mire a doktor odavezette az ablakhoz, kinyitotta, és megkérdezte:
– No, mondja meg, mi a legmesszebbi dolog, amit még lát?
Az ember hunyorgott kicsikét, aztán azt mondta:
– Hát a nap, doktor úr, a nap!
– No, aztán mondja meg nekem, hova a rossebbe’ akar maga annál messzebb látni?
Úgyhogy nem árt az óvatosság.
De azért Rezeda Kázmér a sok nyűg s baj ellenére mégiscsak úgy döntött, hogy felkerekedik, és elmegy Géberjénbe, mert nem hagyta nyugodni a jó lángos kívánása szegényt.
(Folytatjuk)