Nem hiszem, hogy nagy újdonságot mondanék, amikor annak a régi tapasztalatnak adok hangot, hogy egy-egy alkotás hatása, sőt akár léte is mennyire ki van szolgáltatva az időnek (amely a befogadó nyilvánosságnak ad hátteret és keretet). Persze a véletlen alkalmi szerepéről sem feledkezhetünk meg, ha a művek „időszerűségén” merengünk.
És most – bár szívesen tenném – nem kezdek bele olyan nagyszabású (és talán közismert) kultikus karrierek hullámzásának felidézésébe, mint „a” Shakespeare-é vagy „a” Baché. Vagy a mi halványabb fényű csillagainké. Példám szerény és itthoni, sőt személyes, ha talán nem is éppen jelentéktelen. Amaz irdatlan papírhegyből, amely évtizedek óta növekedik körülöttem, a napokban előbukkant egy esszé, ráadásul abból a folyóiratból kiemelve (mi tagadás: barbárul kitépve), amelyet másfél évtizede vagyok szerencsés szerkeszteni Szombathelyen, az Életünkből. Hamvas Béla:
A közvélemény anatómiája. Azt újra és újra hangsúlyozni kell, hogy Hamvas Béla életre „galvanizálásában” a nyolcvanas évektől aligha volt más intézménynek és személynek nagyobb szerepe, mint ennek a határszéli folyóiratnak és főszerkesztőjének, Pete Györgynek. (Azért hadd írjam még ide az újvidéki Új Symposion és az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem nevét is.) Azt mindenesetre alapos szellemtörténeti kutatásnak kell majd kiderítenie, hogy Hamvas Béla hogyan, milyen szellemi csatornákon és miféle „késztetésre”, miféle médiumok meghódítása révén vált a rendszerváltozás egyik spirituális előkészítőjévé. (Noha az effajta „politikai” szerep, még ha poszt mortem történt, azaz „önkéntelen” volt is – mindennél távolabb állt tőle.) A mester briliáns dolgozata a lap 1992. júliusi számában jelent meg.
Hogy volt-e közvetlen hatása ekkor – nem valószínű. Komolyabb visszhangjáról magam sem tudok. És ha megidézzük ezt a rendszerváltoztató esztendőt, annyit bizton állíthatunk, hogy ekkora már letagadhatatlanná vált az irodalom és az irodalmi nyilvánosság végletes, sőt végleges presztízsvesztése. Ekkor csapnak az égre a médiaháború kormos lángjai, kitör a délszláv háború, a korábbi gazdasági szerkezet összeomlása mind megállíthatatlanabb.
Hányan „engedhetik meg maguknak”, hogy elmerengjenek – és miféle státusú, társadalmi szereppel bíró egyének! – a „közvélemény” fogalmának filozófiai összetevőin? Amelynek ez az elemzése – ráadásul – több mint félszáz éve került papírra. Az Országút című lapban jelent meg 1936-ban. Ne szégyellje magát, aki nem is hallott erről a közlönyről, talán, ha két évig működött mint „a szociális fiatalság szemléje”, gondolom, minimális példányszámban.
Mit tesz isten, Németh László éppen ebben az évben írt figyelemfelkeltő esszét Hamvasról, megjegyezvén róla, hogy írásai „a legképtelenebb helyeken jelentek meg” – „a megszállottak védtelenségével egy nagy műveltség és nagy szenvedély pincelyukakban gesztikulálja ki magát”… És hát ez az esztendő sem volt éppen eseménytelen – spanyol polgárháború, a Rajna-vidék megszállása, olimpia Berlinben… Volt-e tucatnyi ember, aki Hamvas Bélát olvasott?
Hát, ha Hamvast talán nem is, ennek a közvéleményesszének a tárgya, a tárgy kidolgozását igénylő szellemi ihlete és ideológiai indulata egybeesik mindazzal, ami a kor – a XX. század első fele – legjelentősebb gondolkodóit foglalkoztatta. Hajlamos vagyok a puszta véletlennél rejtélyesebb jelentést tulajdonítani annak, hogy akkor kínálkozik módom néhány emlékező és emlékeztető mondatot írnom erről a 82 éve készült és bő negyedszázada újranyomtatott eszmefuttatásról, amikor újra megjelent Gustave Le Bon bámulatos műve, A tömegek lélektana. (Ez ugyan még a XIX. század legvégén látott napvilágot, de magyarul először 1913-ban.)
És Hamvas munkája arra is rákényszerített, hogy újra végigolvassam Ortega y Gasset klasszikus művét, A tömegek lázadását (1930, magyarul 1938). És hadd adjak hangot értetlenkedésemnek is: Spengler alapműve, A Nyugat alkonya (1918, 1922), amely meghatározta a két világháború közötti magyar szellemtörténetet, hogy-hogy csak 1994-ben jutott magyar fordításhoz? Sőt most, amikor a jelen világpolitikai eseményeinek értelmét még átlátni, súlyát még nem tudjuk igazán minősíteni, meg kell elégednünk, ha körülpillantunk, és magunkba megpróbáljuk összesíteni azt, amit a „közvélemény” kifejezés a politikai mindennapokban állít (hazudik) önmagáról. Ehhez – szigorúan önkéntességi alapon – ajánlható természetesen Jürgen Habermas némely gondolatfutamának tanulmányozása is.
Mi is hát a közvélemény? Számtalan definícióját sorolhatnánk fel, de az mindenképpen meghatározó tulajdonsága, hogy a felszabaduló vagy magát függetlennek szuggeráló polgári nyilvánosság egyik megjelenési formája. Amely – vagy amelyről azt hiszi önmaga, hogy – a hatalom ellenőrzésének biztos és hiteles technikája. Hogy végső soron „ő” tematizálja a hatalmat. Ma a közvélemény a társadalom tudatának az az eleme, amelyet intézményrendszerek sora kutat, kérdez, elemez, használ, felülír, istenít – és manipulál. Kisajátít. A társadalom legkülönbözőbb és egymást horizontálisan meg vertikálisan megosztó halmazainak mentális tükröztetője.
Mindenesetre ahhoz, hogy nevét megérdemelje, jelentős embercsoport véleményének kell lennie, vagy elhitetnie, hogy „ő” a többség szava. Döbbenetes előrelátás jellemzi Le Bon könyvét, aki még a nagy és oly virulens polgári század vége, azaz az első világháború (és 1917 és 1933 és 1945) előtt veszi számba az úgynevezett „közvélemény” immorális és súlyosan társadalomellenes vonásait, és ő meg Ortega Hamvas „szakmai” véleményével ellentétben, de „végső ítéletében” azzal megegyezően „a közvéleményről a tömeg elemzése révén akart valamit megtudni”. Még az oly gyanútlanul szabadelvű XIX. század is sejteni vélte „a többség zsarnokságának” veszélyét (Alexis de Tocqueville).
A kulcsszó itt tehát ez: a tömeg. A „mass”. „Die Masse.” A massza. Az a képződmény, amely átveszi a XX. században a társadalom helyét, amely nem közösség, hanem a legkülönbözőbb módon tagolódó és elemeiben szüntelenül egymásba kavarodó populáció. Mind kevésbé indokolható a „nép” szó használata, ha ezen „organikus formát” értünk.
„A közvélemény formátlan, megfoghatatlan, szétfolyó, ahogy a tömeg az” – olvassuk Hamvasnál. „Mit jelent az, ha valaki a közvéleményre hivatkozik? – mindenekelőtt semminemű tartalmat, semmi állandó olyasfélét, mint talán igazság, morál, becsület, tisztaság, emberiesség. A közvéleménynek nincsen tartalma, mert mindig a tömeg védekezése a kiemelkedés ellen.”
A tömeg annak a modern „egyenlősítő” európai időnek a terméke, amelynek a lényege nem a valódi demokratizmus, hanem a létezés „ellaposodása”, a személyiség autonómiájának felszámolása vagy önkéntes feladása. Ha nincs „életszerű és egészséges együttélés”, akkor „a közvélemény tulajdonképpen a véleménytelenség félelme a véleménytől”. Ha nincs közösség, akkor valós közönség sincs, és nincs otthon, nincs mitológia, nincs egzisztencia, és a „plebsz” minden erejével az egyén végső menedéke, az intimitás ellen fordulhat.
És már nem a XX., hanem a XXI. századról beszélünk: a globális hatalom által meghódított internetkultúra koráról. Amikor is ahogy erősödik, durvul és mind artikulálatlanabb annak a hangja, amit a manipuláció átlátható és átláthatatlan céljai érdekében „közvéleményként” termel ki magából, úgy szűkül a tere és lehetősége annak, hogy az egyén képes legyen megvédeni magát, azaz hogy legyen véleménye. Ami lehet helyes vagy akár elhibázott, de ott van rajta a hitelesítő pecsét. A személyiségé. A személyiségé, aki olyan közösség tagja, amelyben mindenki tudja, hogy alkalom adtán érdemesebb bizakodni a hallgatásban, mint a beszédben, amelynek terét ki tudja, hol és kik jelölik ki. És talán nem túlzás ideírni egy mondatot a Példabeszédekből (29.18.): „Mikor nincs mennyei látás, a nép elvadul.”
Palackposta? Hányan olvashatták Hamvas közvéleményesszéjét 1936-ban és 1992-ben? Nem tudhatjuk, de hogy belekerült a szellemi-morális függetlenség elpusztíthatatlan dokumentumainak halmazába, arról jóleső érzés 2018-ban is tanúságot tenni.