A kerék küllői

Írásom egy hétköznapi történettel kezdem, amelyet kedves kollégám mesélt el minap. Hajat vágatott, s közben a fodrásznő megkérdezte, mivel foglalkozik. Kollégám óvatlanul így válaszolt: egy „borzalmasan” nagy bölcsészettudományi intézet egyik vezetője. Erre a fodrásznő, nem értve, hogy a „borzalmas” itt „nagyot” jelent, így replikázott: igen, ezek a bölcsészek valóban borzalmasak, borzalmasan sokan vannak, és borzalmasan sokba kerül az eltartásuk stb.

Kollégám türelmesen végighallgatta a kirohanást, aztán visszakérdezett: mondja, maga szerint nem kellene a középiskolában történelmet vagy irodalmat tanítani? Dehogynem, hangzott a válasz: ezek igen fontosak, mert ismernünk kell a múltunkat és a kultúránkat. Azt hiszem, ez a mindennapi, mulatságos félreértés mindennél jobban mutatja, hogy milyen alapvető nehézségekkel néz szembe a bölcsészet, amikor önmaga elfogadtatására vágyik. Már az önelnevezését sem értik, s a feleslegesen bölcselkedő, okoskodó emberrel azonosítják.

Ismétlődés és frusztráció

De nem csak az „átlagembernél” áll rosszul a bölcsész szénája. Ahogy számtalan helyen elhangzott és leírták már, a bölcsészet politikai elfogadottsága is fokozatosan csökken. Ennek részben a mai kormányok tudomány- és kulturális politikája az oka, amely a közvetlen társadalmi hasznot és megtérülést kéri számon, és ezért próbálja a természettudományos értékelési módszerekkel a bölcsészet- és a társadalom­tudományokat háttérbe szorítani. De ez csak a dolog egyik oldala.

A bölcsészet hitelének megingása mögött valójában az egész nyugati kultúra „hanyatlása” áll. Jacques Barzunnal egyetértve úgy látom, e kultúra tartalékai az elmúlt ötszáz (és különösen az utolsó száz) év során lassanként kiürültek. Ahogy Barzun írja: „Elfogytak a művészet és az élet »hogyan«-jai; a jelek szerint a fejlődés minden formáján és stációján túl vagyunk. Az intézmények kínkeservesen végzik feladatukat. Az eredmény: már-már elviselhetetlen ismétlődés és frusztráció. Nagy történelmi erő a fásultság és az unalom.” Mi, a közép-európai régió szülöttei, akik annyi világmegváltó kísérlet tárgyai voltunk az utóbbi évszázadban, jól értjük, mit fejez ki az „elviselhetetlen ismétlődés és frusztráció”.

Mintha mindent átéltünk, kipróbáltunk volna már, és mintha előre tudnánk, hogy minden új ígéret, megoldási kísérlet ugyanabba a kiúttalanságba torkollik. Súlyosbítja a helyzetet az internet és a modern technológia hihetetlen fejlődése (a „digitális ősrobbanás”) és benyomulása az életünkbe. Ez ugyanakkor kimondott célja a technológiai óriásvállalatok vezetőinek, akik nyíltan hirdetik, hogy nemcsak a fogyasztásunkat, hanem gondolkodásunkat és életvitelünket is meg akarják határozni. Nekik is köszönhetően mindent elural a hétköznapiság, az „átlagember” a maga kielégíthetetlen fogyasztási vágyaival és igénytelenségével.

Közhelyszámba megy, hogy a még rendszeresen olvasók (köztük az egyetemisták) növekvő tábora is beéri a röviden tálalt, gyorsan befogadható ismeretek megszerzésével a komoly, elmélyült munka helyett. Ráadásul nyakunkon a „digitális bölcsészetnek” nevezett paradigmaváltás, amely nem pusztán azt jelenti, hogy az új technológiákra támaszkodva és általuk gerjesztve rohamtempóban változnak a tudomány publikációs rendszerei, hanem azt, hogy gyökeresen átalakul a kutatás, az információszerzés, az alkotás, a szerzői mű és a szerzőség fogalma és egész gyakorlata.

Mit tehetnek ilyen körülmények között a bölcsészettudomány emberei? A válasz nem annyira bonyolult, mint elsőre gondolnánk. Mindenekelőtt makacsul ragaszkodni kell ahhoz az alapelvhez, hogy a bölcsészet mint a kultúra őrzője, értelmezője és termelője az egyik legfontosabb eszköz a társadalom mentális egészségének és önazonosságának megőrzéséhez – különösen válság idején és egy olyan országban, ahol a lakosság fele anómiás, vagyis nem követi a szabályokat (lásd Kopp Mária kutatásait).

A bölcsészet (a [régi] szövegek tanulmányozása, értelmezése stb.) olyan képességeket hív elő, amelyek segítik a nehézségek leküzdését: a történelemmel, irodalommal, művészetekkel való foglalkozás fejleszti az adaptáció és az együttérzés képességét, növeli a kreativitást, a fantáziát, a kritikai gondolkodást és a döntési képességet. Mégpedig azért, mert a bölcsészet az ember lényegéhez tartozik. Mindenki bölcsésznek születik, még ha nem is tud róla.

A bölcsészet egyes területei (filozófia, filológia, irodalom, történelem, jog, régészet, etika, vallástudomány, művészettörténet, néprajz, zenetudomány, de maguk a művészetek is) a kultúra és a hagyományok bemutatásával erősítik a közösség érzetét és az identitást, elősegítik a „gyakorlati bölcsesség” erényének kifejlődését, ami nélkül nem létezhet az a köz- vagy politikai kultúra (polgári társadalom), amely talán a törvényeknél és a formális politikai intézményeknél is fontosabb előfeltétele egy demokratikus társadalom működésének.

Ahogy Alexis de Tocqueville annak idején Amerikában megfigyelte: az intézményrendszer azért működött remekül, mert a közösségek szilárd szokás- és erkölcsi rendjén alapult, amely összetartóvá tette a népet. A bölcsészet jó orvosság a mai hétköznapi kultúra rákfenéjére: ama hit ellen, hogy az embernek meg kell találnia önmagát. Ahogy Barzun mondja: „Énünket nem megtalálni, hanem megteremteni és megformálni kell”, és ebben bízvást számíthatunk a filozófia, történelem, irodalom, zene jótékony segítségére.

Végső soron a bölcsészet az, ami a természettudományoktól eltérően segít megérteni: miért történt vagy történik az, ami történt és történik. Egy XII. századi perzsa író az embereket három csoportra osztotta, és így beszélt a harmadikról, a filozófusokról és a prófétákról, vagyis a bölcsészekről: „Éjjel és nappal […] keresik a választ az alábbi kérdésekre: Kik vagyunk? Mi végre jöttünk a világra? Ki a teremtőnk? Azaz, a dolgok lényegéről vitatkoznak, a születésről és a halálról elmélkednek: Hogyan jöttünk a világra, hová fogunk elmenni?”

A magunk szép hangján

Vagyis régóta tudni, hogy a bölcsészet az ember, a társadalom tudománya, annak természetére kérdez rá. (Ezért is volna jobb, ha magyarul is „embertudományok”-nak hívnánk, mint más népeknél, már csak a bevezetőben jelzett félreértések elkerülése végett is.) A bölcsészet ellensúlyozhatja azt az elbizakodottságot és azt a tudományos bizonyosságokba vetett vak hitet, amellyel a modern természettudomány és technika próbálja legyőzni vagy megsemmisíteni a természetet (a sorsot), s amivel valójában nem ér el mást, mint hogy egyre nő az ember hatalma az ember felett (lásd a már említett technológiai gurukat, akik világmegváltó küldetéstudattal is rendelkeznek).

Nyilvánvaló, hogy általános haszna mellett a bölcsészet különösen hasznos és nélkülözhetetlen a közösségek (társadalmi csoportok, nemzetek) identitásának megőrzésében és erősítésé­ben. Magyar földön erre keresve sem találhatnánk jobb példát a népi műveltség sorsánál. Kodály, Bartók, Vikár, Lajta, Kallós Zoltán, az ő zenész és néprajzos követőik az utolsó pillanatban tudományosan feltártak, megmentettek és „visszatanítottak” egy kihalóban lévő kultúrát: a magyarság „zenei anyanyelvét”, kézműves, irodalmi és egyéb hagyományait.

Ennek a tudományos munkának köszönhető, hogy ma a világ egyik leggazdagabb, de mindenképpen legjobban feldolgozott és valamennyire még mindig élő népi kultúrája a magyar. S ami legalább ilyen fontos: ebből merítve művelődési és pedagógiai programok, szinte össztársadalminak nevezhető mozgalmak tudtak kialakulni. Ezen a vonalon Bartók Béla és Kodály Zoltán zeneszerzői és zenetudósi programja jelenti mindmáig a csúcsot, az utóbbi zenepedagógiája világszerte öregbíti hazánk hírnevét. Hozzájuk kötődik a népdaléneklés kultusza, valamint a kóruskultúra is. Ahogy Kodály írta visszatekintve: „Egyre világosabb lett előttünk a művészet egészén végigtekintve, hogy ami maradandót alkotott valamely korszak, mind saját népe hangját szólaltatja meg. Ezzel adva volt a cél: a magunk népe hangját megszólaltatni, ahogy eddig még nem szólaltatták meg.”

A kutatások és feltárások másik identitásképző eredménye a táncház- és a Röpülj páva vagy újabban Fölszállott a páva mozgalom. A táncház az 1970-es évek elején született meg öntevékeny szabadidős programként. Legjobb táncegyütteseink azon a magyar táncpedagógiai módszeren nevelkedtek, amely az autentikus, improvizatív tánckultúra hagyományaira alapozódik, külföldi elismertsége és népszerűsége csak a zenére nevelés Kodály-féle módszeréhez hasonlítható.

Mára népszerű, kiterjedt klubmozgalomként működik. Méltán kerülhetett 2012-ben a táncház az UNESCO által védett, jó gyakorlatok listájára mint a hagyomány átörökítésének magyar modellje. Ami pedig a „pávát” illeti: mindig büszkeség tölt el, és létünk igazolásaként fogom fel, amikor a verseny tévéközvetítésein a háttérben a BTK Zenetudományi Intézetének archív felvételei futnak, amelyeket több elkötelezett kutatónemzedék gyűjtött össze.

A kézművesség értéke

A harmadik identitásképző eredmény a kézművesség újraéledése. Először a XIX. század második felének Arts and Crafts mozgalmaiban, majd az 1970-es években Észak-Amerikában, Nyugat- és Észak-Európában a modern gyáripar tömegtermelésének ellensúlyozására támadt divatja a kézműves termékeknek és a kézművességnek mint szabadidős tevékenységnek. A magyar vidéki élet peremén halódó tradi­cionális kisipari ágazatokban ekkor még számos idős mester dolgozott. Tudásuk átvétele és továbbvitele országos hálózatúvá növelte a kézművességet szabadidős és megélhetési foglalkozásként egyaránt.

Az évről évre megrendezett Mesterségek Ünnepére, erre a messze földön híres „budapesti népművészeti búcsúra” és a hasonló kisebb fesztiválokra turisztikai-idegenforgalmi-nemzetgazdasági szempontból is jelentős tömegek, tízezrek, köztük külföldiek zarándokolnak. Mindezek az eredmények (mint ahogy a Műcsarnok átfogó, páratlan népművészeti kiállítása) nem születhettek volna meg a bölcsészettudomány hatalmas háttérmunkája nélkül.

Megint csak magyar példával szeretném érzékeltetni, hogy a bölcsészet­tudománynak az országkép alakításában is meghatározó szerepe lehet. Elsőként hadd utaljak ismét a népi kultúrára (és persze a mögötte álló néprajz- és zenetudományra). Iránta különösen az utóbbi két-három évtizedben a hazai és a külföldi érdeklődés folyamatosan növekszik, s a turisztikától az idegenforgalmon, a kulturális diplomácián és a múzeumokon át a tudományos kutatásokig terjed.

Magyarország ma folklórnagyhatalom Európában. A hazai revival mozgalom és a néprajztudomány közös, világraszóló, friss sikereként könyvelhetjük el, hogy az 1967 óta évente megtartott, nagyszabású szabadtéri népművészeti és hagyományőrző rendezvénynek, a washingtoni Smithso­nian Folklife Festivalnak 2013. június 26. – július 7. között Magyarország volt a díszvendége.

A fesztivál mintegy másfél millió (!) látogatója számára az MTA néprajz- és zenekutatói a magyar népművészetet, kultúrát és társadalmat nyitott szakmai színpadon, angol nyelvű tudományos ismeretterjesztő előadások, kerekasztal-beszélgetések keretében mutatták be. A sikeres vendégszereplésnek óriási volt a nemzetközi színtéren megmutatkozó kultúrpolitikai hozadéka. A kultúra értékeinek hiteles megjelenítésével, a népművészet apolitikus, mindenki által érthető, nyelvi korlátokat nem ismerő szépségének bemutatásával nagyon sokat javítottunk a Magyarországról alkotott, sokszor téves képen.

Közösségi „szolgáltatóként”

Egy újabb példa a történettudomány és a művészettörténet országkép-alakító lehetőségeire: pár hónapon belül a római Viella kiadónál megjelenik egy angol nyelvű összefoglalónk a középkori magyar művészetről. Egyik szerkesztőnek – két kiváló magyar szakember mellett – sikerült megnyernünk a szakma nemzetközi nagyágyúját, akinek annyira megtetszett a kötet, hogy rábeszélte a kiadót: előre jelentősen emelje fel a példányszámot.

Azért kérte ezt, mert a munkát revelatívnak tartja, amely a nagyvilágot megismerteti egy eddig észrevétlen maradt, magas rendű művészettel. Elég nagy baj, hogy eddig ismeretlen volt, de mint a példa mutatja, tehetünk érte, hogy ne maradjon az. Ezt csak azért hozom szóba, mert meggyőződésem, hogy ha a magyar kultúrpolitika fel- és elismerné, hogy a magyar bölcsészet mennyire exportképes ágazat, akkor viszonylag szerény befektetéssel is ugrásszerűen javíthatná az ország képét.

Egy másik példa a pénzügyi válságok idején megszüntetésre elsőként kiszemelt „kis” szakok (például az orientalisztika) hozzájárulása az országkép javításához. Ha például egy magyar iszlámkutató munkásságát az általa vizsgált országokban széltében elismerik, az illetőt kitüntetik, és a legmagasabb helyekre hívják, akkor ez az ember abban a térségben egyedül többet használ az országnak, mint egy egész propagandaosztály vagy egy nagyszabású hirdetési akció.

Az utóbbi megjegyzésekkel elérkeztem írásom utolsó kulcsszavához, a versenyképességhez. Az egyik legnagyobb hazai bölcsészkutató intézet vezetőjeként úgy látom, hogy a legjobb magyar bölcsészek a maguk területén a világ élvonalához tartoznak. Számos konferencián volt alkalmam tapasztalni, hogy mennyivel nyitottabbak, kreatívabbak (okosabbak), mint sok nyugati kollégájuk. Egyben viszont jellegzetesen gyengébbek: a kommunikációban, a képességben, hogy magukat eladják.

Ugyanakkor nem egyenletes a kimagasló kutatók megjelenése a különböző tudományterületeken. Mindez a magyar oktatás és képzés feladataihoz vezet, amelyeket itt nincs módom elemezni. Csak annyit jegyzek meg, hogy hazai oktatási rendszerünk, legalábbis a mi nemzedékeinket, egyáltalán nem készítette fel a nemzetközi közegben való helytállásra.

Egyik első vezetői pályázatomban próbáltam a kutatás és az oktatás világát összekapcsolni, s a középkori nyugati peregrinációkat felelevenítve olyan pénzügyi alap létrehozását javasoltam, amelyből jól teljesítő fiatal kutatókat egy évre vezető nyugati tudományos műhelyekbe küldtünk volna, hogy onnan visszatérve az MTA BTK (és az ország) számára kamatoztassák modern ismereteiket és személyes kapcsolataikat. Sajnos nem kaptam rá támogatást.

A 2016–17-es globális versenyképességi jelentésből egyébként világosan kiderül, hogy Magyarország mutatói azért olyan alacsonyak, mert az ország oktatási és képzési mutatói is alacsonyak.

Befejezésül hadd szóljak a bölcsészek hübriszéről, gőgjéről és teendőiről. Miközben joggal elégedetlenek a megbecsültségükkel, nem árt komolyan szembenézniük a céh számos tagjának szereptévesztésével, akik elvi álláspont képviselete helyett erőszakos ideológiák és eszmék terjesztői lettek, és kvázi forradalmárként viselkednek (különösen az USA-ban).

Hörcher Ferenc kifejezését kölcsönvéve a korábbi „hivatásrendi” szerepfelfogást továbbgondolva (hivatástudatukat megtartva) közösségi „szolgáltatóként” kellene felfogniuk a saját szerepüket. Ezt a magam részéről úgy mondanám, hogy a hivatásos bölcsésznek (értelmiséginek) két szempontból is „fordítónak” kell lennie. Egyrészt le kell fordítania, értelmeznie kell a világot azoknak, akik erre nem képesek, így mozdítva elő a demokratikus köz- és munkakultúra kialakulását. Másrészt az eddig „megtermelt” kultúra és hagyomány teljességét kell a ma emberének „lefordítania”, vagyis értelmeznie és átadnia.

És ami legalább ennyire fontos: miközben „szolgáltat” vagy „szolgál”, tartózkodnia kell attól, hogy „kiszolgáljon” partikuláris érdekeket, s hogy propagandista váljék belőle. Cserébe viszont legyen meg a joga, hogy első látásra „haszontalan” dolgokkal foglalkozzék, mert gyakran ezekből születnek a legjobb innovációk (gondoljanak a kerék küllői közötti semmire, e nagy találmányra, amelyre Maróth Miklós emlékeztet bennünket).

Ami boldoggá tesz

A bölcsészetet általában a múlt tudományának tartják, de újabban sokan sürgetik, hogy forduljon a jövő felé. Mikhail Epstein szerint a bölcsészet végét jelentheti, ha bezárkózik a múltba, az akadémiai világba, a szövegmagyarázatba, és siránkozik a technológia eluralkodása miatt. Ehelyett az innováció motorjává kell válnia, amire képes is, hiszen a képzelőerő, kreativitás, intuíció, önreflexió, felfedezés és feltalálás mind olyan jellemzői, amelyekre a természettudományok is egyre jobban rá vannak utalva (lásd például a filozófia és a kvantummechanika együttműködését, a nyelvészet szerepét a mesterséges intelligencia kutatásában).

Epstein szerint a bölcsészetnek meg kell alkotnia a „világ projektjét”, új szavakat és új tudományterületeket kell „feltalálnia”. Részt kell vennie abban a folyamatban, amely a természetalapú fejlődéstől az emberalapú fejlődéshez vezet. ­Epstein úgy látja, gyakorlati bölcsészetre van szükség, amely nemcsak értelemmel látja el a múltat, és kritikával illeti a létrejöttet, hanem át is alakítja az általa tanulmányozott területeket.

Ebből is látszik, hogy ma nem könnyű bölcsésznek lenni – egyre több az ellenérzés és az elvárás vele szemben. Pedig nem szabadna elfelejteni, hogy a széles értelemben vett bölcsészet (a művészeteket is ideértve) adja az élet értelmét. A természettudomány és a technológia megkönnyíti és meghosszabbítja az ember életét, de igazán boldoggá a bölcsészet „termékei” (filmek, regények, színművek, festmények, zeneművek, történelemkönyvek stb.) teszik.

A termelés és a technológia világában az ember csupán „humán tőke” vagy „erőforrás”, a bölcsészet világában viszont maga a középpont. Ebben az értelemben igazuk volt azoknak a klasszikusoknak, akik szerint az egyetem az öncélú ismeretszerzés terepe, az a hely, ahol a bölcsészek csak „élvezkednek”. Ahogy már Arisztotelész megfogalmazta, nem azért jöttünk a világra, hogy termelési tényező legyen belőlünk, hanem hogy szolgálva és munkálkodva is jól érezzük magunkat benne. S a bölcsészek feladata éppen az, hogy a természet felől nézve teljesen értelmetlen és felesleges „haszontalanságaikkal” legalább pár jó órát szerezzenek az embereknek.

A szerző az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatója