Már a cím is parádés. Szerzője fülszövegében pontos és szakszerű magyarázatát adja a címszónak: a koldusállás oszlopos előtornác, amely a ház védelmére épült. Különösen Nyugat-Dunántúlon. „Portikusz” – a kastély, kisnemesi kúria, városi, polgári építkezés gyakorlatából tanult mesteremberek (többnyire osztrák vándor kőművesek) nyomán adaptálódott a népi építészetbe; különösen a szeres településszerkezetű Őrségben, ahol kódisállásnak mondják.
De a szerző számára metaforikus értelmet (is) kap: úgy, mint „enyhely” és különleges „őrhely” – amely egyszerre „ideiglenesség és szellőjárta állandóság”. Ugyanakkor, mint a jelentős műalkotás: „nyitott és mégis zárt”. Talán tágabb értelmezést mi is megengedhetünk: a kódisállásban nemcsak éjjeli menedékhelyre talált egykor a vándor a hideg, az eső, a hó és a fenevadak elől – de elemózsiát is. S talán ennek az absztrakciója, a szellemi „elemózsia” az, ami az egész könyvet a leginkább vonzóvá teszi.
Választhatunk a menüsorból: a Koldusállás „nagy falat” – vaskos könyv, ha jól számolom, 109 (!) írás került a kötetbe. És a terjedelem mellett a művek egészen imponáló műfaji gazdagságúak: tudós tanulmányok és irodalomtörténeti értékű dolgozatok, kultúrhistóriai bolyongások, teológiai meditációk, vers- és motívumelemzések – és családtörténet, politikatörténet, nyelvtörténet, filmtörténet, város- és falutörténet, színes és mély, időben oda-vissza villódzó Kárpát-medencei útirajz, tájrajz és tájgéniusz, sajátos belletrisztika, visszaemlékezés, memoár és vitairat.
És laudáció és nekrológ és alkalmi darabok, olykor talán még pamflet is. ’56, a régi Mozgó Világ, az induló Hitel, pesti villamosok és mozik, szőlőhegyi bukolika, „magyar mítoszok” és honi és egyetemes történelem a boncasztalon.
Ő maga az esszé, a tárca és a számára oly kedves „beszély” műfaji szentháromságát teszi a könyve fölé. És mindhármat híven teljesíti is: Berzsenyitől a mai kortárs írókig. Felbukkannak a nagy elődök, Petőfi, Kemény Zsigmond, Jókai, Mikszáth és főleg Arany, sokszor, sok helyütt, a „teremtő és megőrző” klasszikus. De Csontváry és Szabados Árpád is. Mészöly, Mándy, Ottlik és Csoóri Sándor, és Vasadi Péter, Szepesi Attila; Nagy Gáspár, Esterházy; felsorolhatatlanul sokan szerepelnek, és nem csupán első és másodvonalbeli literátorok.
Pártosok és demokraták, kommünárok és ávósok és verőemberek, hatalmasok és kitaszítottak, besúgók és besúgottak, ismertek és teljesen elhallgatottak. Mindannyian érdekes beszédhelyzetben. És majdnem minden írás ebben a lapban jelent meg, a kéthetenként következő Alexa-rovatban.
A szerző irodalomtörténész és esszéista, noha legszívesebben tanárként aposztrofálná magát – a cédulázó, mindent fogyasztó és följegyző filosz kivesző fajtájából, aki hetvenen túl is ugyanazzal a munkamódszerrel dolgozik. Ha kell, minden nehézség nélkül bravúrosan foglalja össze a Berzsenyi-értelmezéseket, áttekinti Hamvas Béla életművét, aki újraolvassa a külföldieket.
Legemlékezetesebb írása (a Borbándi Gyuláról írtak mellett) talán az 1956 emléke című darab az ’56-os ciklusából (ahol szinte minden eseményre, folyamatra, főbb irodalmi munkákra figyel) – s amely prousti módszerekkel idézi fel a „puha gyerekkor” emlékeit és mindennapjait, a kor és ’56 utóéletét, a régi Vajda Péter általános iskola ’56-os csöndjétől az önpusztító Ős-Kajánig és a Bereményi–Cseh Tamás-dalokig.
Szerzőnk friss és mozgékony szellem – aki életének java részét ma is szívesen tölti „műhelyben”; szerkesztőségekben, kocsmákban, könyvtárakban, antikváriumokban és levéltárakban. S hogy szóvadászataihoz, nyelvi óságaihoz (csobolyó, csádé, halfsor, kulló stb.) hozzátegyünk valamit, írom, hogy mivel a szerző „falustársam”, tanúsítom, hogy könyvekkel érkezik, könyvhalmazok dőlnek az asztalán.
S ha nincs kéznél valamely igen nélkülözhetetlen opusz, Vay Sándor (Sarolta) kötetei például, vagy mint legutóbb a Darnay-féle Kaszinózó táblabírák, akkor kölcsönkéri. És vissza is adja. (Idővel.) Egy szabálytalan műfajú könyvajánlásban talán azt is lehet írni, amit máskor és más helyütt nem szokás. Azt, hogy Alexa pompásan ír. Kivételes könnyedséggel és pontossággal – irálya erős sodrású és röpítő.
Mindeközben mintha valami állandóan zakatoló fogaskerekek csattogását hallanánk, okos és sokrétű, nagy ívű érvrendszerét, állításait és feleseléseit követhetjük. Könnyen lehetséges, hogy egynémely dolgokról élesen és radikálisan beszél (különösen az úgynevezett rendszerváltás környékéről, a kirekesztőkről, „libsikről”, nagy szellemi csalódásairól, politikai-világnézeti okokból eltűnt, valahai barátokról), esetleg nincs igaza, esetleg igazságtalan is, hogy vitázni lehet és kell vele, hogy személye „megosztó” – de miért baj ez?!
A félreértéseket és félreolvasásokat orvosolni lehet – viszont műveltség, koncentrált figyelem, esztétikai nyíltság, következetesen alkalmazott minőségeszmény és gondolkodói bátorság nélkül nincs jelentős alkotás. Éppen ő írja le a költőnek nagyra tartott, „emberileg” viszont nem annyira becsült „utolsó klasszikus” Juhász Ferencről szóló nekrológjában az ars poetica-szerű tételt. „A halál, ami behajtott egy súlyos kaput, nyissa ki a megértés kapuját. A Juhász-vers megértését. Hogy mielőbb megszólíthassuk.”
És még valami: ha olykor kételkednénk az írott-nyomtatott betű és szó erejében, ha olykor elborult volna kedélyünk is miatta, Alexa könyve visszaadja a reményt. Az olvasás örömét. S bár ő maga is hivatásos olvasó, műve az önfeledt olvasás és újrafelfedezés örömét ígéri. Akitől ráadásul tanulni is öröm.
(Alexa Károly: Koldusállás. Kortárs Kiadó, Budapest, 2018, 436 oldal. Ára: 4000 forint)