A hegy figyelmeztet

– Szerette a mozgást, és vonzódott a természethez. Ebből csak a hegymászás következhetett?
– Számomra igen. De tegyük hozzá, hogy nem találom el a labdát, és nem igazán jönnek be a csapatsportok. Először alapfokú sziklamászó-tanfolyamot végeztem, majd amikor az egyéves amerikai középiskolás tanulmányi ösztöndíj letelte után hazajöttem, túlestem a tátrai nyári, majd a téli magashegyi tanfolyamokon is. Innentől kezdődtek alpesi túráim. Stoppal mentem a Mont Blanc környékére, ahol kölyökszemmel nézve „lenyűgöző” magasságba kapaszkodtam.

– Huszonkét éves korában Mezey Lászlóval a Tátrában mászott a Karbunkulus-torony délkeleti falán. Visszatérve a menedékházba, becherovkázás közben eldöntötték, hogy ezt követően az expedíciós hegymászásra koncentrálnak.
– Látásból ismertük egymást – mindketten a Vörösmarty Gimnáziumba jártunk. A menedékházban a hegymászással kapcsolatos élményeinkről beszéltünk, hamar előkerült a pakisztáni Hindukusban található 7708 méter magas Tiricsmir. Elhatároztuk, hogy expedíciót indítunk. Másnap reggel ciki lett volna beismerni, hogy eszelős tervet ötlöttünk ki. Igen, eszelős volt, hiszen semmit sem tudtunk az expedíciós hegymászásról. Ez majdnem olyan, mintha valaki az iskolai színjátszó társulat tagjaként a Broadwayn akarna fellépni. A tátrai mászások maximum pár napig tartanak. Pakisztánba három és fél hónapra mentünk. Nem tudtuk, hogyan kell engedélyeket szerezni, hogy miként tehetünk szert maximális akklimatizációra minimális energiaveszteséggel. Nem tudtuk, hogy miként kell megfelelő kondícióban tartani magunkat. Néhány napig ehet vacak kajákat az ember, de hónapokon keresztül nem, mert akkor csont és bőr lesz, ahogy én is az lettem. Megannyi tévedésünk ellenére talán ez volt a szívemnek legkedvesebb expedícióm.

Klein Dávid hegymászó

– Ezen a pakisztáni túrán Mezey László és Ács Zoltán elérte a csúcsot. Ön ellenben megbetegedett, fogyott 17 kilót. Mi fogta meg, hiszen végül is nem jutott fel a csúcsra?
– Nem jó a megközelítés. Az 1953-as brit Everest-expedíciót senki sem tartja kudarcnak amiatt, mert csak Edmund Hillary és Tenzing Norgaj serpa jutott fel a Mount Everestre a népes John Hunt-csapatból. Mindenki úgy élte és éli meg, hogy ez az expedíció a hegymászás történetének kimagasló eseménye volt. A 2000-es évek elejéig a magyarokat is ez a mentalitás jellemezte: egy csapat vagyunk, a sikerek és a kudarcok mindannyiunkéi. Az expedíció sikere közös cél, ennek kell alárendelni az egyéni ambíciókat. Örülök, ha feljutok a csúcsra, de valaki jusson fel – és mindannyian épségben térjünk haza. Manapság hiányzik az efféle közösségi élmény – az Annapurnára egyéni mászóként jutottam fel. Az alaptáborban nagyon kedves emberekkel találkoztam, de mindenki a saját sikeréért hajtott. Ha párban mászol, a második hónap végére a társad minden rezdülését érzed. Ha pedig egyedül, akkor sokkal intimebb a kapcsolatod a természettel.

– Miért kockáztatja minden egyes mászással az életét?
– Minden egyes autós úttal ezt teszem Érd és Budapest között. Nekem nem a veszély adja a hegymászás lényegét. Felismertem és elismertem, hogy ez veszedelmes dolog. De nem ez hajt. Azt a keskeny ösvényt keresem, amely maximálja a siker esélyét, és minimalizálja a tragédia lehetőségét. A fizikai, a logisztikai és a mentális felkészülés ezt a célt szolgálja. A nyolcezres csúcsok világában kétféleképpen növelheti az ember a siker valószínűségét. Az egyik, ha növeli a kockázatvállalást. Kevésbé látványos, ha az ember nagyon komolyan veszi a felkészülést. Én az utóbbiban hiszek. Szerintem az a jó hegymászó, aki kilencvenéves korában is mesélhet kalandjairól az unokáinak.

– Tavaly nyilatkozta, hogy a magyar expedíciózás a hatvanas évek végénél tart. Ez mégis mit jelent?
– Egyes nemzetek mindent megtesznek azért, hogy országuk zászlaja ott lengjen egy nevezetes csúcson. Bármilyen eszközzel feljuttatnak hegymászókat. Szerintem ez tiszteletlenség a heggyel és a hegymászással szemben. A klasszikus alpinista nemzetek a hatvanas, hetvenes évek végére programszerűen teljesítették a nyolcezresek megmászását az adott kor színvonalának megfelelően. És vannak azok az országok, amelyek klasszikus alpinista országként a múltban jelentős eredményeket értek el, de a második világháború után a beszűkült lehetőségek miatt lemaradtak. A nyolcvanas évek végén újraindult hazai expedíciós hegymászás azt a célt tűzte ki, amelyet az alpinista nemzetek a hatvanas években „letudtak”: saját szervezésben menni, lehetőség szerint nem használni magashegyi teherhordókat és oxigénpalackot, és elérni a 14 nyolcezer méter feletti csúcsot. A magyarokról azt tartja a közvélemény, hogy általában önállóan mozognak, megbízhatóak, magas szakmai nívón dolgoznak. Kiváló minőséget produkálunk, több évtizedes lemaradással. A hazai hegymászás nagyon izgalmas időszakát éli, hiszen belátható időn belül valamennyi nyolcezres csúcsot eléri valaki. Ezt követően új korszak kezdődik: jönnek a technikásabb útvonalak.

– 2010 áprilisában Várkonyi Lászlóval a Mount Everest meghódításának oxigénpalack nélkül vágtak neki. Mindkettőjüket lavina sodorta el, a balesetet az ön mögött 15-20 méterrel haladó Várkonyi László nem élte túl. 2012-ben meghalt Horváth­ Tibor, a 2012-es Magyar Annapurna-expedíció egyik hegymászója, akit ereszkedés közben lavina temetett maga alá. A Kancsendzöngát 2013 májusában meghódító Erőss Zsolt és Kiss Péter a visszatérés során életét vesztette. A Magyarok a Világ Nyolcezresein expedíciósorozat Erőss Zsolték halála miatt nem folytatódott. Barátai maradtak a Himaláján. Miért tér vissza újra és újra?
– Nem hiszem, hogy arányaiban több magyar hegymászó vesztette életét a Himalájában, mint más nemzetekéi. Az Alpokban azért hal meg több magyar, mert nem hagynak elég időt a csúcs elérésére. A kapkodva mászás nem vezet jóra. A hegy figyelmeztet, hogy most ne menj fel, de ha a mászónak csak két nap szabadsága van, most kell nekivágnia, és jön a baj. Kevéssé vagyunk empatikus hegymászók. Itt magaddal szemben nagyon szigorúnak, őszintének kell lenned. De érzékenynek is. Várkonyi tíz éven keresztül mászótársam volt. Halála éveken át meghatározta az életemet. Sokáig tartott a tragédia feldolgozása. Nemrég jutottam oda, hogy amikor rágondolok, nem keserűséget érzek, hanem elmosolyodok, vissza tudok emlékezni a sztorikra. A baleset után sem merült fel bennem, hogy felhagyok a hegymászással. Mindössze annyi változott, hogy míg korábban egy tragédia esetén azt mondtam, hogy annak mindig a hegymászó az oka, most azt mondom, hogy szinte mindig a hegymászó a felelős. A szinte szó a különbség, amely nem tűnik drámainak, pedig az. Azt fejezi ki, hogy az ember nem uralhatja a körülményeket. Legutóbb 2014-ben jártam az Everesten. A két évvel ezelőtti expedícióra jólesik visszagondolnom, hiszen 8700 méteres magasságba jutottam oxigénpalack használata nélkül. Ilyen magasságban csak Ács Zoltán, Várkonyi László és Erőss Zsolt járt.

– Hogyan bizonyítható, hogy valaki valóban elérte a csúcsot?
– Nem szokás bizonyítani, bemondásra elhisszük, amit a másik mond. Nekem tetszik, hogy a hegymászás így működik. Egyébként szinte mindig bizonyítható, hogy fent voltál. Az esetek 99 százalékában készül csúcsfotó, amely az értő szemnek nagyon sokat mond. Ritkán fordul elő, hogy valaki egyedül van a csúcson, hogy elromlik a fényképezőgépe, és nem tudja igazolni az eredményt. Nehezen hiszem el, hogy van olyan, aki egy életen át képes együtt élni a „megmásztam a Mount Everestet” hazugsággal.

– Mi a véleménye a szervezett expedíciókról, a kereskedelmi hegymászásról, miközben ön, aki nem kér serpákból, oxigénpalackból, szintén használja a köteleiket és egyéb eszközöket?
– A maratonfutók sem használnak kerékpárt, motorbiciklit a 42 kilométeres táv megtételéhez, pedig azzal sokkal gyorsabb lenne. De nem kövezem meg a szervezett expedíciókat. Elfogadom, hogy sokaknak életre szóló élmény serpákkal, oxigénpalackokkal feljutni a Mount Everestre. A kereskedelmi expedíciókkal feljutott legtöbb ember maga hangoztatja, hogy nem egyenértékű az ő útja a saját erőből feljutó mászókéval. Ezek a vállalkozások korábban rengeteg szemetet hagytak a hegyen, mára felismerték a szervező cégek, hogy minden évben visszatérnek, nem koszolhatják el a csúcsokat.

– Filozófiát tanult, illetve tanul, hiszen az ELTE PhD-hallgatója. Miért fontos ez önnek, aki civilben könyvkiadóként dolgozik?
– Negyvenegy éves korom ellenére fiatal egyetemistának érzem magam, akit minden érdekel, aki jelenlegi élethelyzetében úgy érzi, hogy hatvanéves korában is egyetemre szeretne járni. Majd ha felnőtt leszek, akkor talán a családalapításra is sor kerülhet. A könyvkiadás költséges hobbi, de legalább a szívemnek kedves pszichológiai és pedagógiai könyveket jelentetek meg, amelyeket jó érzés aztán kézbe venni, átlapozni.

– Budapestről Marokkóba stoppal ment, Németországba ugyanígy jutott el különleges túrabakancsért. A szigorú önfegyelmet igénylő hegymászás mellett hogyan fér meg a csavargó énje?
– Egymástól markánsan elkülönülő területei vannak az életemnek. Létezik a csavargó Klein Dávid, és létezik a könyvkiadó énem. Létezik a zord hegymászó, és létezik a léha egyetemista. Nyolc évig jurtában éltem, sajnos összedőlt, de megmaradt a 15 négyzetméteres házam, ahol elférnek a könyveim. Ladával járok, és nem kell annál jobb. Nem fogadom el az előregyártott életpályákat. Én így érzem jól magam.

– Hova vezet a következő út?
– Suhajda Szilárd barátommal június közepén indulunk Pakisztánba, a világ második legmagasabb hegyére, a K2-re. Ha minden jól megy, augusztus közepén indítjuk a csúcstámadást.