Ami most következik, ahhoz nem tudsz majd hozzászólni – örülj neki! Tegnap reggel arra ébredtem, hogy a neten elém kígyózik egy internetes filmecske, amelyben arról van szó, hogy lehet, hogy évek óta nem aludtam ki magam, nem olvastam végig egy könyvet, nem tudok beülni egy kád forró vízbe, mert roskadásig van játékkal, évek óta nem jártam máshol, csak játszótéren, de jaj, ne nőjenek fel ezek a kis drága gyermekeim, mert hogy fognak hiányozni a szutykos kis talpacskák és a zombiként töltött évek (nem ezekkel a szavakkal), ha majd nagyok lesznek! Mindez ömlengő lájkolók nyáltengerében alaposan megúsztatva.
Megkérdeztem, hogy a lányainknak tényleg erre a mártír anyaképre van-e szükségük. Mire a cukrozott nyáltenger haragvó óceánná változott. Akkor eszembe jutott a saját édesanyám, aki egyszer megjegyezte, hogy a két nagy gyerekemnek mennyivel jobb anyja voltam, mint a legkisebbnek. Először nem is értettem, miről beszél, mert a két nagy gyerekem egy csomó szorongással és nehézséggel küzdött meg már eddig is, míg a kicsi maga a boldog, önfeledt magabiztosság.
Aztán leesett a tantusz: amikor ők születtek, mártír (értsd: jó) anya voltam, aki mindent feladott azért, hogy az lehessen, aki akkor volt. Egyedül voltam két kisgyerekkel testi-lelki értelemben elhagyva. Éveken keresztül minden éjjel ötször-hatszor ébresztettek, rengeteget voltak betegek, közben nekem egy teljes állást el kellett látnom, mert nem engedhettük meg magunknak anyagilag, hogy gyesre menjek. Általában én merítettem erőt a gyerekekből, nem pedig fordítva, ahogy kellett volna.
A mi családunkban az volt a női program, hogy a gyerek az első, innentől kezdve neked nem lehetnek igényeid, nem lehetnek, csak pozitív érzelmeid, nem hibázhatsz, nincs többet más cél, mint hogy ők rendes emberek legyenek. Büszke csak a gyerekeidre lehetsz, legfeljebb a férjed karrierjére, de neked örökre befellegzett. Amúgy meg szégyelld magad! Mindenért, mindig, mert mit fognak szólni?
A harmadik gyereknél idősebb voltam tíz évvel. Kértem segítséget, és mertem beszélni arról, ha rosszul éreztem magam. A csecsemőnek az apját is bemutattam, sőt a kezébe is nyomtam, és nem ment rá a karrierje! Elmentem gyerek nélkül ide-oda, és nem keltem fel hozzá ötpercenként éjszaka, sőt kétéves korától külön szobában aludt, és a harmadik születésnapján elvonult az oviba, és nem mentem érte délben, még ha az egész falu megvetését kellett is viselnem emiatt.
Ja, és kuplerájban éltünk, akinek nem tetszett a legó a földön, kapott egy kosarat, és összeszedhette. Dolgoztam, de nem azért, mert kellett, hanem mert szórakoztatott, és pszichológushoz jártam, mert jól akartam lenni. Nálunk bulizott az egész falu. Tavasszal meghalt a kutyánk, bőgve nézegettük a régi képeket, rajtuk a szutykos kis Mauglit, aki a kutyaházban aludt el, macskatápot reggelizett, és pizsamában lógott ki négykézláb a sáros kertbe a kutyák után, de boldog volt, mert érzelmileg önazonos anya szalad utána visítva.
Leérettségizett a második gyerekem is, minden esélye megvan, hogy bekerüljön az egyetemre. De nem vagyok hajlandó az elmúlt évekről úgy beszélni, hogy milyen boldogan hoztam meg ezt a sok áldozatot, és jaj, minden átvirrasztott éjszaka és végigveszekedett este és ronccsá alázottan végződő iskolai szőnyeg szélén állás gyönyörű volt. Mert szörnyű volt, és végig szingli akartam lenni ezek helyett, de túl vagyunk rajta, megcsináltuk, és álmomban se jöjjön vissza többé!