Az összes hadviselő nemzetek között a francia nemzet volt az, amely a legkegyetlenebbül bánt a kezei közé került polgári és hadifoglyokkal. Különösen a háború első hat hónapjában volt a magyar, német és osztrák foglyoknak a helyzete elrettentő.
A háború kitörése alkalmával az ellenséges államoknak a védtelen polgárait a francia nép megtámadta, tettlegesen bántalmazta, a hatóságoknak hallgatólagos jóváhagyása mellett.
Azok a szerencsétlen magyarok, németek, osztrákok s később bolgárok és törökök – akik egy francia camps de concentrationba lettek internálva, soha az életükben nem fogják elfelejteni a franciáknak a háború előtti közmondásos „vendégszeretetét”.
A háború első hat hónapjában a foglyoknak a helyzete elviselhetetlen volt.
Eltekintve a folytonos inzultálásoktól, bántalmazásoktól és megalázásoktól a foglyoknak nemcsak lelkileg, de testileg is rendkívül sokat kellett szenvedni. Teljes hat hónapon keresztül a foglyok nem kaptak mást enni, mint egy tál levest délelőtti 11 órakor és délutáni 5 órakor. A leveshez adtak még egy darab kenyeret, de semmi más egyebet.
A foglyok szándékosan valóságos járványfészkekben lettek elszállásolva, ahol maguknak kellett fekvőhelyet csinálni a földre egy kosár szalmából.
Ilyen körülmények között természetes, hogy sokan elpusztultak s még többen pusztultak volna el, ha kezdetben valamennyi internáltnak nem lett volna egy kevés megtakarított pénze, amivel helyzetén javíthatott.
Hat hónapon keresztül a francia hatóságoknak az volt az elve az internáltakkal szemben, hogy akinek van pénze az élelemre, az tengődhet úgy ahogy tud, a többiek pedig elpusztulhatnak, így legalább egy „Boche”-sal kevesebb lesz.
A francia sajtó hűen visszatükrözte a kormánynak és a népnek eme felfogását.
Ezek a tűrhetetlen állapotok azonban a német kormánynak a tudomására jutottak s a német kormány a francia foglyokkal szemben ellenrendszabályokat alkalmazott.
A francia kormány kelletlenül bár, de kénytelen volt a foglyoknak a helyzetét rendezni annyival is inkább, mert a Vörös-Kereszt-Egylet érdeklődni kezdett a foglyoknak a sorsa iránt.
[…] Sok régi camp de concentration meg lett szüntetve, sok új berendezve.
Ezek az újabb camp de concentratiok csaknem kivétel nélkül régi várak vagy pedig kolostorok voltak, valamennyi épület több száz évet számlált, de most már adtak szalmazsákot s a kinek pénze volt, az vehetett ágyat is magának.
Egészségügyi szempontokból nagyon sok kifogásolni való volt ezeken az ódon és nedves épületeken, de az előbbi állapotokhoz képest a helyzet határozottan kedvezőbb volt. 1915 január végétől kezdve a polgári egyének közül a férfiak 55 éves korig éppen olyan bánásmódban részesültek, mint a katonafoglyok.
Katonák által voltak ők is őrizve, reggel hat órakor csengetésre valamennyinek fel kellett kelni, felváltva a szobát kitakarítani s a rendes napi sétát együttesen, katonai őrizet mellett megtenni.
Ferenc József néhai királyunk és Vilmos császár születés vagy névnapja alkalmával a foglyoknak robot munkát (súrolás, takarítás) kellett végezni, amit azonban pénzzel meg lehetett váltani.
Külső munkákra is felhasználták a foglyokat, de egész napi munkáért csak négy sous-t (20 fillér) fizettek.
A legcsekélyebb fegyelemsértésért a középkorra emlékeztető büntetések jártak ki.
Csaknem valamennyi fogolytáborban volt felállítva egy kantin, ahol méregdrágán valamit vásárolni lehetett.
A családos internáltak részére külön táborok lettek felállítva.
Szomorú hírnévre tett szert ezek közül a Garaison-i (Pyrénées vármegye, a spanyol határon) fogolytábor.
Január havában a legszigorúbb télben lettek ide szállítva az ország minden részéből a családos internáltak, férfiak, anyák és gyermekek vegyesen.
Garaison a vasúti állomástól 22 kilométer távolságra fekszik. Fárasztó utazás után, térdig érő hóban, batyujukat hátukon cipelve és gyalog voltak kénytelenek ezek a szerencsétlenek az utat megtenni.
Ebben a camp de concentrationban nagyon sokan voltak, akik a ki állott nélkülözések és szenvedések folytán megőrültek.
A békekötés után, amikor a francia foglyok Németországból haza lettek bocsátva, s így ellenrendszabályoknak az alkalmazásától többé tartani nem lehetett – a foglyoknak a helyzete ismét rosszabbra fordult.
A legszigorúbb felügyelet dacára a fogolyszökevények száma napról-napra emelkedett.
A foglyok annyira el voltak keseredve, hogy nyíltan hirdették, hogy inkább választják a bizonytalan halált, mint a további fogságot.
Pedig a német foglyok jól tudták, hogy a francia a legkisebb kíméletet sem ismeri.
Corsika-szigetén az őrtálló katona szuronyával ölt meg egy fogoly német tábornokot, amiért az a kegyetlen bánásmód ellen szavát felemelte.
A francia nép és a sajtó mint egy nemzeti hőst ünnepelte ezt a közkatonát eme tettéért.
A háború szerencsétlenjei között a legszerencsétlenebbek voltak a foglyok.
(Petrovits Mihály: A civilizáció és a franciák. Élményeim és tapasztalataim franciaországi tartózkodásom és internálásomból, 1920)
