Szeretem az összetettséget és az ellentmondást az építészetben – fogalmazott Robert Venturi, a különc amerikai építész a legrangosabb építészeti szakmai díjátadón, amelyen sokéves újító munkásságáért átvehette a Pritzker-díjat 1991-ben. Az olasz bevándorlóktól származó Venturi kitűnő eredménnyel végzett a patinás Princeton egyetemen, majd elnyert egy római ösztöndíjat 1954-ben. Az Európában szerzett művészettörténeti élményei nagyban befolyásolták későbbi gondolkodását. Az ’50-es, ’60-as években virágkorát élő modernizmus és funkcionalizmus az ő szemében fáradt és unalmas volt: kialakult benne a meggyőződés, hogy ezek alapvető kritikájára van szükség.
„A kevesebb unalmas” (Less is a bore) szójátékával a Bauhaus-vezető Mies van der Rohe „A kevesebb több” (Less is more) jelmondatára reflektált, ezzel nyíltan szembement az akkori építészeti felfogásokkal, szabályokkal – és sokszor a józan ésszel. Egy bátrabb és függetlenebb vonalat képviselt a szikár és ortodox modernizmusnál: a posztmodernt, amely idővel hatalmas befolyást gyakorolt a XX. század végének építészetére.
Az épületeket – amelyeket feleségével, Denise Scott Brownnal közösen jegyzett – Venturi gyakran jelképként értelmezte, az építészeti összkép megragadására törekedett a régi történeti formák felhasználásával, a szabálytalan formaképzéssel. Magasról tett az észszerűségre, néha már-már iróniával tekintett az épületre – amit nevezhetünk játékosságnak, de akár riasztó kaotikusságnak is.
Számomra fontosabb a jelentés gazdagsága, mint tisztasága… számomra rokonszenvesebb az ’is-is’, mint a ’vagy-vagy’; a fekete és a fehér és néha a szürke, mint a fekete vagy a fehér – fogalmazta meg alapvetéseit az Összetettség és ellentmondás az építészetben című, nagy hatású 1966-os írásában. Venturi úgy fogalmazott: könyve következetesen támad bizonyos célpontokat – egészében az ortodox modern építészet és várostervezés korlátait, különösképp pedig azokat a közhelyeket szajkózó építészeket, akik számára az integritás, a technológia vagy az elektronikus programozás az építészet végcélja.
Elmélete meglepő összefüggéseket felvázolva próbálta rendszerbe foglalni a rendszerkritikus posztmodernitást. Bevallottan elfogultan kedvelte az érett reneszánszból kibomló, a szigorú reneszánsz rendet felbontó manierizmust; valamint a barokkot hasonló módon fellazító – dekonstruáló – rokokót. A funkcionalista modernizmusnak talán az volt a posztmodern, mint a reneszánsznak a manierizmus vagy a barokknak a rokokó?
A teoretikus ezt még fokozni is tudta: „A gótikus mérmű és a rokokó kagylódísz nemcsak értelmes elem (az egészhez való kapcsolatában), hanem egyben a kézügyesség jogos fitogtatásának is tekinthető; azt az elevenséget juttatja kifejezésre, amely a díszítésmód közvetlenségéből és egyszerűségéből fakad” – írta.
Itt elérkezünk Robert Venturi munkásságának egy fontos eleméhez: a humorhoz. Venturi viccelt. Játszott. Kísérletezett. Dekonstruált. Modernt kevert a rokokó kiszámíthatatlanságával, középületi méltóságot a banális elemekkel. Venturi görbe tükröt állított a múlt nélküli, semmiből felhúzott és gyorsan hatalmasra nőtt amerikai városok építészetének is. „A főutca majdnem rendben van” – jelentette ki.
Arra utalt, hogy a vadnyugati, vadkapitalista, sufnimegoldásokkal, harsány, zavaros, reklámözönnel telített amerikai főutcákkal tulajdonképpen nincsen semmi baj – hiszen az élet, a szabad kereskedelem, a jóléti tobzódás szabad áramlását tükrözik. Hiába ágálnak hát ellene fekete garbós, ideologikus esztéták. Ne feledjük, az ötvenes-hatvanas évek példátlan amerikai gazdasági fellendülésének kora ez. És ez a korszak nagyjából előrevetítette, milyen materiális jólét – és társadalmi bomlás – várhat a jövőben a nyugati civilizáció országaira. Robert Venturi ezt előre érezte, és erre az új korszakra keresett építészeti válaszokat.
A fogadtatás természetesen vegyes volt, néha hűvös. Az egyik legfőbb művének számító londoni, Trafalgar téri patinás Nemzeti Galéria Sainsbury szárnyának homlokzatát „korinthoszi pörsenés”, „újabb vulgáris amerikai posztmodern manierista egyveleg” kifejezésekkel illették.
A bővítés stílusa nagy vitákat váltott ki Angliában a kilencvenes évek elején – ma már viszont elválaszthatatlan a világhírű múzeumtól. Tréfát űzött az építészettel, de az utca embere nem biztos, hogy érti a tréfát.
Venturi saját édesanyjának tervezett háza (1964) lázadás mind a klasszikus amerikai otthonok, mind a modernista „kocka” minimalizmus ellen: rendszer nélküli, aránytalan, hol túl nagynak, hol túl kicsinynek tűnő elemekből, nem szokványos tömbökből áll össze a ház. Maga Venturi egy gyerek által rajzolt házhoz hasonlította a homlokzatot. A philadelphiai Guild House lakótömb (1963) minimalista felületeket kever elnagyolt oszlopokkal, hatalmas köríves ablakokkal – az egész egy fricska a puritán modernizmus felé.
Szintén Philadelphiában Benjamin Franklin amerikai alapító atya egykori házának hűlt helyén a ház körvonalait rakta össze oszlopokból, rudakból, és ez alá, földbe süllyesztve helyezték el a Franklinre emlékező múzeumot 1976-ban.
A most elhunyt Robert Venturi a nemzetközi építészet utóbbi évtizedeinek egyik legnagyobb hatású alkotója volt, s talán inkább formabontó gondolatai, mintsem saját tervezésű épületei miatt. Ugyanakkor a nyolcvanas-kilencvenes éveket uraló posztmodernitáson mintha ma már túllendült volna a világ. Szerte Nyugaton – és a feltörekvő Keleten – kezdenek a közelmúlt mementójává válni a giccses, zavaros, régieskedő elemekkel megbolondított köz- és magánépületek.
Lehet, hogy óriási elméletek voltak egyes épületek tervei mögött, de a végeredményen ez sokszor nem látszott. Lehet, hogy néhány posztmodern épületnek van művészi, védendő értéke, de nagy tömegben az ízlés nélküli újgazdagok által felhúzott iroda- és magánházak, no meg félresikerült középületek válnak a korszak mementóivá. Játékosság és átgondoltság helyett inkább csak giccs és zűrzavar, intellektualizmus helyett a vagyon fitogtatása, iróniától mentes banalitás jellemzi őket.
Venturi, ez a vicces kedvű építész-kalandor valószínűleg nem ezt akarta elérni munkásságával. Élete most lezárult – idős felesége még ma is aktív építész –, és úgy tűnik, vele együtt az általa fémjelzett, a mából visszatekintve meglehetősen zsákutcás irányzat is eltűnik a színről.