A harmadik óra előtt Shrek Tímea ukrán‒magyar szakos tanár az emeleti raktárnak használt mindenes helyiségből lehozta a kivetítőt. Az eszköz használatát nyilvántartó füzetbe beírta, hogy a 6. osztály magyarórájára vitte el a készüléket. Kartondobozán is inkább a finom por hagyott nyomot, mintsem a gyakori nyitogatás. Magyarországi iskolákban a tanárok projektornak nevezték volna, Kárpátalja legnagyobb magyarok lakta városában megmaradtak a kivetítőnél. Az egész iskolában csupán egyetlen olyan tanterem akad, ahol használni lehet. Ha valamelyik tanár vetíteni akar, az osztályoknak termet kell cserélni. A fiatal tanárnő fogta a laptopot és a kivetítőt, végigsietett a sáros udvaron átvezető betonjárdán a hátsó szárnyba. Benyitott az utolsó ajtón, amely mellett kisméretű emléktábla hirdette, hogy a tantermet a vásárosnaményi önkormányzat adományának köszönhetően sikerült felújítani. Azóta ez a beregszászi 7-es számú magyar nyelvű általános iskola legmodernebb osztályterme.
Az írást minden nyelvi órán gyakoroltatni kell a nagyobb diákokkal is
A hatodikos magyaróra témája a Biblia volt. Bekapcsolta a kivetítőt, a tábla mellé kirakta az előző órán készített képeket a világ teremtéséről, a babiloni toronyról és Noé bárkájáról. Odakészített két botot is, az egyik végére papírból kivágott fekete holló, a másik végére fehér galamb volt ragasztva. Az alapos készülődés részben annak szólt, hogy Kudron Ágnes igazgató magyarországi vendéget ígért az órára. Ez időről időre előfordult, amióta a beregszászi magyar főkonzulátus figyelme a város legkisebb és legrosszabb állapotú magyar nyelvű iskolájára irányult, ahová évtizedek óta a legszegényebb családok gyerekei járnak, ami idővel magán az intézményen is nyomot hagyott. A diákok nagy része a nyolcszáz méterre eső, Külső Tanyának nevezett településrészről érkezik, amely sokak szerint a kárpátaljai régió legnagyobb lélekszámú cigánytelepe.
A csengő hangjára beözönlöttek a gyerekek, a tanárnő lecsendesítette őket. A tankönyveket és a füzeteket gyorsan kiosztották. A tanszereket az iskola nem adja haza, mert nagy részük soha nem kerül vissza. A 7-es számú magyar iskola olyan oktatási intézmény, ahová a gyerekek táska nélkül járnak. Shrek Tímea megkérdezte, kinek nincs tolla, kettő kivételével az összes gyerek felemelte a kezét. Előhúzott egy marék tollat a táskájából, kiosztották azokat is.
Nyílt az ajtó, az igazgatónő lépett be a vendéggel. A gyerekek felugrottak, hangosan köszöntek. „Igazgató néninek jelentem, az osztály létszáma 32, jelen van 23.” A vendégek a hátsó padba ültek, közben Kudron Ágnes odasúgta, hogy reggel esett az eső, ezért ma többen hiányoznak. A Külső Tanyán nincsenek aszfaltozott utak, a házak között helyenként térdig ér a sár, esős napokon a gyerekek egy része nem jön. Ez olyan helyi adottság, amellyel az iskola nem tud mit kezdeni.
Az órát tartó Shrek Tímea hetedik éve dolgozik itt, rutinos tanár, a legjobbak egyike, szeptemberben, a közoktatásban dolgozók ünnepén kitüntetést kapott a városi ünnepségen. Gyorsan beszél, átveszi az előző órákon tanultakat, sok gyereket megszólít, mindenkire kiterjed a figyelme, közben a képeket lapozza a kivetítőn. Előkerülnek a Noé bárkájához készített szemléltetőeszközök is, a bot végére erősített fekete varjú elrepül és visszaszáll, mert még nem talált szárazföldet, majd elrepül a fehér galamb, és hozza csőrében az olajágat.
– Honnan számoljuk az időt? Nem kiabáljuk be, csak az mondja, akit szólítok. Melissza?
– Jézus születése előtt és hátul.
– Nem hátul, hanem Jézus születése után. Mondd velem te is, Jézus születése után. Jó. Nézzük tovább, melyik állat tudott beszélni a Biblia szerint? Kálmánka?
– A szamár meg a csuszó.
– Nem csuszó, hanem kígyó. Mondd velem, hogy kígyó! Megjegyeztük, hogy kígyó? Jó.
*
A 7-es számú beregszászi általános iskolát 1953-ban alapították, akkor a munkásklub tagjainak gyerekei jártak ide. A hatvanas évek elején kibővítették, nyolcosztályos lett. Az évtized második felében egyre több roma gyereket irányítottak ide, 1968-tól hivatalossá vált a magyar–roma nemzetiségű gyerekek párhuzamos oktatása. 1979-ben a párhuzamos oktatás befejeződött, a közeli Külső Tanya néven ismert cigány tábor benépesülése óta a tanulók többsége roma származású. Az akkori kimutatások szerint a végzős diákokból bádogosok, cipészek, gépkezelők lettek. Az iskola az ukrajnai állami iskolarendszer előírásainak megfelelően 1996-ban kilencosztályossá vált. A rendszerváltás után a látogatottság egyre romlott. A telepen lakó családok a megélhetést keresve több hónapos vándorutakra indulnak, magukkal vitték a gyerekeket is. Sokan kikérik őket, így hivatalosan is tudható, hogy a beregszászi romák modern kori vándorlásának célállomásai: Lviv (Lemberg), Kijev, Csernyivci. Kijev határában van egy óriási telep, ahol kizárólag beregszászi romák szállnak meg, akik hulladékot válogatni érkeztek a városba.
A 7-es iskola Beregszász hat magyar nyelvű iskolája közül a legkisebb és a legelhanyagoltabb. Az épület állapota évről évre romlott, egyre több terem ázott be. A szükséges munkálatokat az intézmény saját erőből elvégezni nem tudta. Változást a Magyarországról érkező támogatók megjelenése jelentett, ezt az egyes helyiségek előtt olvasható köszönőtáblák mutatják, melyeken többek között olyan nevek olvashatók, mint Magyarország Beregszászi Főkonzulátusa, a Szerencsejáték Zrt. vagy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat.
*
„Harmadikos voltam a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán, amikor próba szerencse alapon bejöttem az iskolába munkát kérni. Bemutatkoztam, a nevem Shrek Tímea, és valami munkát keresek a tanulás mellett. Voltam már pincér, pultos és szakács is, igazából persze tanítani szeretnék. Éppen ebédidő volt, a szurkos, koszos kis cigány gyerekek felsorakoztak a fal mellett, mindegyik egyszerre köszönt, hogy jó napot kívánok. Valami melegséget éreztem legbelül, és tudtam, ha lehet, itt akarok tanítani. A főiskolán meg kellett vívni a magam harcát, mert akkor még nem volt akkora a pedagógushiány, mint most. Ma az a természetes, ha a tanár szakos hallgatók már tanítanak valahol, és ehhez alkalmazkodik a főiskola. Amikor idejöttem 2009-ben, még nem így volt.
Az első órám a negyedikesekkel volt, hoztam az ukrán tankönyvet. Kiderült, hogy hiába, mert az ábécétől kell mindent elölről kezdeni. Arra gyorsan rájöttem, hogy a füzeteket, könyveket nem szabad hazaadni, mert nem hozzák vissza, vagy olyan állapotban kerülnek elő, hogy már nem tudjuk használni. Aki járt kint a telepen, tudja, miért. A házakban nincsenek asztalok, székek, nincs hová leülni tanulni, különben is öten-nyolcan élnek egy kis helyiségben. Amikor iskolába jönnek, minden gyerek igényli a figyelmet, a szeretetet. Annyira kevés, amit otthonról hoznak magukkal.
Negyedikig évfolyamonként két osztály van, ötödiktől kilencedikig csak egy. Ezt részben a tantermek száma indokolja, másrészt az, hogy a nagyobb gyerekek közül egyre többen hiányoznak heteket, hónapokat. Ez különösen a tehetséges, szorgalmas srácoknál fájdalmas, akikből bármi lehetett volna.
A Külső Tanyán élő gyerekek között sok a diszlexiás, a diszgráfiás. Ukrajnában ez nem számít betegségnek. Az órákon sok mindent megtanulnak, az írás azonban még a felsős osztályokban is nehéz. Az iskola sajátossága, hogy a felső tagozatban is gyakoroltatjuk a betűk és szavak írását, hogy a nehezen megszerzett tudás megmaradjon. Hatodikban éppúgy, mint másodikban. Ez témától függetlenül mindig része a nyelvi óráknak. Hivatalos neve is van: szépírás percek. Így szerepeltetjük az óravázlatokban.”
*
A tornaterem bejáratához nincs kiírva, hogy utcai cipőben belépni tilos, nem is vált cipőt senki. A gyerekek abban az öltözékben tornáznak, amelyet egész nap viselnek, legfeljebb a kabátjukat teszik le. A padló tiszta, a falakat préselt faforgács lapok védik az elkoszolódástól. A keskeny, hosszúkás helyiség régen étkező volt, de amióta az iskolában megszűnt a főzés, a korábbi konyhából lett az ebédlő. Bár pontosabb lenne tízóraizónak nevezni, a gyerekek ugyanis a második óra utáni szünetben kapják meg a városból szállított kétfogásos meleg ételt. Az ok nagyon egyszerű: a legtöbbjük éhgyomorra jön iskolába, üres hassal viszont nem tudnak figyelni, ezért az igazgatónő előrehozta az ebéd idejét.
Az új tornaterem a legjobban kihasznált helyiség
Szeptemberi átadása óta a tornaterem az iskola legjobban kihasznált helyisége. Minden osztálynak heti három tornaórát tartanak, ez a nevelés elengedhetetlen eszköze. Az órák eddig a sáros, poros udvaron zajlottak, utána a külső falra szerelt lemezmosdó fölött mosakodhattak. Ha az időjárás végképp nem engedte a szabadban tartott órákat, egy szűkös tanterembe kényszerültek. Most viszont bordásfal, kötél és kosárpalánk várja őket, és a falat borító OSB lapra előbb-utóbb kaput is rajzolnak majd. Fring László negyedik osztályos tanító alaposan megdolgoztatja a gyerekeket. Húzódzkodás, lábemelés, rövid sprint. Ha olyan gyakorlat jön, amilyet még nem ismernek, meg is mutatja. A gyakorlatok megerőltetőnek, fárasztónak tűnnek, de a gyerekek egymással versenyezve csinálják, és alig várják, hogy újra sorra kerüljenek.
*
„Emlékszem, volt olyan nap, amikor reggel nyolckor csak három gyerek jött be az iskolába. Tizennyolc éve tanítok itt, de ilyet még én sem láttam. Akkor megbeszéltük, lesz, ami lesz, kimegyünk a tanyára, és összeszedjük a gyerekeket. Fring Laci megy a saját gyerekeiért, a másik osztályfőnök is a sajátjaiért, Laci, hozd a névsort! – mondta nekem az igazgató. Megbeszéltük, hogy három-négy fős csoportokban megyünk a családokhoz. A sárban gázolva jártunk háztól házig. Összeszedtünk negyven-ötven gyereket. Két nappal később megint alig lézengtek reggel nyolckor. Megint kimentünk értük. Volt, akit nem engedtek, azt kiabálták, adjunk cipőt a gyereknek, ha iskolába akarjuk vinni. Láttuk, hogy jó néhány helyen tényleg nincs semmije a gyereknek, ha az édesanyja éppen kimosta a ruháját, nem tudott mit felvenni. Volt egy fiú, akinek én magam vittem cipőt, de otthon, a szülőfalumban is sokszor összeszedegettem a gyerekek kinőtt ruháit. Láttam, hogy a többi tanár is hoz magával kabátot, cipőt, meleg ruhát. A kiválasztott gyerekeket félrehívjuk, nem a többiek előtt adjuk oda.”
*
Hnatik Gyöngyi óráján az első A osztályban üres padokkal kezdődik a foglalkozás. Nincs semmi, ami elvonná a gyerekek figyelmét, a tanárnő pedig mintha egyszerre mindenkihez beszélne. Szótagolnak, magánhangzókat számolnak. A gyerekek majd kiesnek a padból, úgy jelentkeznek, egymás után mennek ki a táblához, hogy az előre felrajzolt vonalak közé betűket illesszenek. Nehéz feladat, de a tanárnőnek mindenkihez van egy-két jó szava. Amikor a figyelem lanyhul, Hnatik Gyöngyi felállít mindenkit, közös versmondás és éneklés jön, majd felkészülnek az írásra: szemtorna és az ujjak átmozgatása következik. Füzetosztás, ceruzaosztás, majd a táblánál gyakorolt betűkből mindenki háromsornyit ír a füzetbe. Repül az idő, már szól is a csengő. A gyerekek nem akarnak szünetre menni, amíg meg nem mutatták a füzetet a tanárnőnek.
*
„Negyvenévesen újra beiratkoztam a főiskolára, miután a magyar nyelvű főiskolán kapott diplomámat az ukrán hivatal nem ismerte el tanári képesítésnek. Ungváron ukrán diplomát is szereztem, hogy taníthassak. Huszonöt évig óvodában dolgoztam, de igazából mindig is tanítani szerettem volna. Amikor jelentkeztem az iskolába, az igazgatónő bevitt a negyedik osztályba, és azt mondta: gyerekek, itt az új tanárotok, fogadjátok őt illő tisztelettel, és kiment. Bedobott a mély vízbe. Néztem a gyerekeket, feküdtek a padokban, a lábuk az asztalon. Mondtam, hogy most akkor mindenki álljon fel, és köszönjünk szép hangosan, engem Hnatik Gyöngyinek hívnak, halljam szépen, hogy jó napot kívánok, Gyöngyike néni! Viszonylag gyorsan sikerült megtalálni a közös hangot, óra végére már azt is láttam, hogy írni viszont alig tudnak, mintha nem is negyedikesek, hanem elsősök lennének. Délelőtt az igazgatónő végigvitt az egész alsó tagozaton. A nap végén azt kérdezte tőlem: lehet ezekkel a gyerekekkel dolgozni? Mondtam, igen. Azt kérdezte: hogyan csinálnám? Elmondtam neki, mit gondoltam. Azt felelte, neki éppen ilyen tanár kell, szeptemberben kezdhetek. Mondtam, hogy örömmel jövök, de nekem is van egy feltételem: saját osztályt szeretnék. Azt mondta, meglátjuk. Kétezer-nyolcat írtunk ekkor.
Az első órámon hatvan gyerek volt az osztályban, hármasával ültek a padokban. Jöttek olyanok is, akik nem szerepeltek a névsorban, sőt három olyan is akadt, akiknek még keresztlevele sem volt. Gyorsan beláttam, hogy a betűk írásával nem tudjuk kezdeni a munkát, először sorakozni, köszönni kell megtanulni. Közben elkezdtem egyszerű versikéket tanítani. Először csak azt gyakoroltuk, hogy Halacskával versenybe / Úszkáltam a tengerbe… A következő héten már A cinege cipőjét próbálgattuk. Két hónap múlva jöttek a felügyelő szervtől ellenőrizni az iskolát, bejöttek az én órámra is. Na, mondtam magamban, most kiderül, hogy két hónap alatt ezek a gyerekek semmit sem tanultak, a legtöbb még a ceruzát sem tudja megfogni, úgy markolják, mint a botot. Görcsben volt a gyomrom. De a felügyelők csak engem zavartak, a gyerekek mondták a versikéket, egyiket a másik után, a végén énekeltek, a padok között táncolva az egyik dalt el is mutogatták. A felügyelők a végén megdicsértek, hogy két hónap alatt milyen sokat tanultunk.”
*
„Amikor kineveztek igazgatónak, azt hittem, a gyerekekkel lesz a legnehezebb dolgom. Az irodámra nem írattam ki a nevem, de a végzős évfolyamok tablóján mindenhol ott szereplek, hogy Kudron Ágnes igazgató. Volt olyan tablókép, amelyen több a tanár, mint a diák. Az utóbbi években szerencsére már nem így van. Öt évvel ezelőtt 100-120 tanuló járt iskolába, és kétszáz hiányzott. Összefogtunk néhány régi kollégával, lementünk a Külső Tanyára, megkerestük a szülőket, elmagyaráztuk, miért fontos, hogy a gyerekek megtanuljanak írni, olvasni. Mára megfordult az arány, most nem egyharmad jár, és kétharmad hiányzik, hanem kétharmad jár, és egyharmad hiányzik. Ez azt jelenti, hogy a 338 beíratott gyerekből 200-220 itt van mindennap. Öt év alatt 14 gyerekünket vették fel szakközépiskolába, ez a korábbi időszakhoz képest kifejezetten jó eredmény. Nem sok hiányzik hozzá, hogy az általunk tanított gyerekek közül ketten főiskolára is bekerüljenek. Tavaly egyetlen kilencedikes lány sem maradt ki az iskolából szülés miatt, pedig korábban mindig volt ilyen eset.
A Külső Tanyán élő gyerekek harmada folyamatos hiányzó
A kijevi események után a pénzromlás és a háború végül az iskolát is elérte. A tanári kar létszáma 24. Az első évben 16 tanár ment el, a főiskoláról fiatalokkal pótoltam a távozókat.
A következő évben 11 kolléga távozott, többen az újak közül mentek el. Még csak hibáztatni sem tudom őket. Magyarországon, Csehországban, Németországban az itteni fizetések sokszorosát kapják. A fiatalok kimennek dolgozni a nyári szünetben, ősszel közlik, hogy nem jönnek vissza. A főiskolai hallgatók a pedagógushiány miatt már másodévesen, harmadévesen eljönnek tanítani, ők a diplomaosztó után mennek el.
A férfiak esetében más a helyzet, a háború kitörése után egyre-másra érkeztek a behívók, akit már másodjára keresett a postás, jobbnak látta, ha gyorsan elindul valamerre.
A bejáratnál a mostani háborúban elesett beregszászi katonák képe
A pedagógushiány enyhítésére az ukrán kormány bejelentette, hogy a diploma előtt álló fiatal tanárokat nem viszik el katonának. A magyar kormány pedig a magyar oktatásban dolgozó tanároknak jövedelemkiegészítést biztosít, ami félévente kilencvenezer forint, ez a havi 25 ezer forintnak megfelelő fizetésekhez komoly segítséget jelent.
Tavasszal azt hittem, hogy az utcán szembejövő embereket kell majd behívnom az iskolába tanítani, de nyáron sikerült feltölteni a létszámot, 21 helyünk betöltött, igaz, egy kolléganő szülni ment, így ténylegesen csak húszan vagyunk. A tanárok fele nincs egy éve sem a pályán, de minden órát meg tudunk tartani. Van megint egy fiatalemberünk, aki most végez a főiskolán. Heteken belül megkapja a diplomáját, kíváncsian várom, valamelyik reggel nem keres-e lesütött szemmel, hogy valamit mondani szeretne.”
