Bolyongtunk kicsit a mindenség határán. Vagy azon is túl, még feljebb emelkedtünk. A mennyei vonóskart, az angyalok kórusát hallhattuk. A Budapesti Fesztiválzenekar hidakat épít európai kultúrák között, ám a hídon, amely a szeptember 24-i hangversenyen a Müpában megszületett, nemcsak három balti országba, Litvániába, Észtországba és Lettországba juthattunk el, hanem az egekig, a természet szépségét, az emberi lelket és az Isten dicsőségét középpontba állító zeneművek segítségével.
Ha engedtük, hogy a hangok a szívünk mélyére hatoljanak, valóban találkozhattunk a Teremtővel. A muzsika hallgatásának élményét túlszárnyalta az erős spirituális hatás. Ehhez persze ihletett, finom szövésű, egy pillanatra sem „tolakodó”, a szerzők szándékait értő és a vokális művekben a keresztény szövegek tartalmát mélyen átérző előadásra volt szükség. Köszönet érte a Fischer Iván vezette művészeknek.
Három balti zeneszerző alkotásai jelentették a híd pilléreit. A litván Mikalojus Konstantinas Čiurlionis (1875–1911) festőművészként is jelentős életművet hagyott hátra, ezért legismertebb, az Erdőben – A tenger mellett – című késő romantikus, a természet „csöndes” méltóságát, szépségét ábrázoló szimfonikus művét a zenekar úgy szólaltatta meg, hogy közben egymás után kivetítették egy vászonra a mester festményeit. Döbbenetes volt látni és hallani, ahogyan a képek mesés világa a muzsika hangulatával harmonizált, a zenei színeket a szerző – és persze a zenekar – „ugyanolyanokra” tudta festeni, mint amilyeneket a festményeken láttunk.
Kortársunk, a lett Pēteris Vasks Epifania című, vonósokra írott darabjában saját bevallása szerint azt a kérdést teszi fel: „Mi marad meg egy zenével teli élet végén?” Vasks baptista lelkészcsaládban nőtt fel, és ébreszteni akar. „Ma a legtöbb embernek nincs hite, nincs bennük szeretet, és nincsenek eszményeik többé. […] Én táplálni akarom a lelket. Ezt prédikálom műveimben” – fogalmazta meg zenei hitvallását, hozzátéve, hogy legszívesebben „csöndes zenét” komponál. Az Epifania annyira szerethető volt a zenekar tolmácsolásában, a maga megrendítő egyszerűségében, hogy bármikor szívesen újra meghallgatnánk.
Az észt Arvo Pärt az egyik legtöbbet játszott komponista a világon. Most két műve is megszólalt. Mindkettő Pärt hetvenes évekbeli stílusváltása után keletkezett, miután főként a gregorián zene hatására megalkotta saját, új komponálási technikáját, az úgynevezett tintinnabulit. A fordulat összefüggött ortodox keresztény hitének megerősödésével. Ahogy osztrák kollégája, Leopold Brauneiss írta, „a tintinnabuli stílus alapvető törekvése kétségtelenül az »Egy« és a hozzá való eljutás lehetséges módjainak keresése”. De mi az az „Egy”? Hívő ember számára ez nem kérdés.
A hangverseny első részében a Como cierva sedienta című zsoltárfeldolgozás hangzott el szoprán hangra és zenekarra. Sylvia Schwartz spanyol énekes fényes, érzékeny hangjával hódította meg a közönséget. A koncert végén Pärt Te Deuma szólalt meg, amelyben a zenekar partnere a Cantemus Vegyeskar volt (karigazgató Szabó Soma). Ez a mű tulajdonképpen egy végtelen békességet és nyugalmat sugárzó imádság, az Isten dicsőítése. „Gyengéden elő kellett húznom ezt a zenét a csendből és ürességből.
A Te Deum kutatás volt valami tünékeny után; […] amit nemlétezőnek hittünk, mégis annyira valóságos, hogy nem csupán bennünk, de rajtunk túl is létezik” – vallotta a zeneszerző. És ezt az érzést tökéletesen sikerült a Müpában is átadni. Békesség Istentől! – A reformátusok köszöntésének jókívánsága teljesedett be ezen az estén a zene segítségével. Ha zaklatottan érkeztünk, biztos, hogy jóval lassabb pulzussal távoztunk. Átsétálhattunk a békesség hídján, s talán egy ideig odaát maradhatunk.
(Európai Hidak Fesztivál – Budapesti Fesztiválzenekar, Cantemus Vegyeskar, Müpa, szeptember 24. Karmester: Fischer Iván)