Prózaíróként elég sokat szoktam siránkozni azon, hogy míg mi, a sorokat végig kiíró szakmunkások példás fegyelemmel és viszonylag sok tervezéssel, csűréssel és csavarással, a fej bal oldalának a jobb kézéllel történő dörzsölgetésével vetjük papírra sorainkat, addig… addig a költőknek milyen könnyű. Mert hiszen eleve zseninek tartja őket a köztudat, és azért egy zseninek sok mindent megbocsát még a legmerevebb nyársat lenyelő kispolgár is, hiszen tudja, hogy 1. zseni, 2. nincs sok belőle, tehát az ő jól megérdemelt nyugalmát nem igazán zavarja meg a… bohóckodásával.
Igen, ebből az utóbbi szóból és véleményből származik a zseni magányossága – de erről később. Pedig hát nem minden zseni költő, és nem is minden költő zseni. De abban, azt hiszem, mindannyian megegyezhetünk, hogy Ady Endre (néhány társával egyetemben az örökkévalóságban) zseni volt. És nem azért volt zseni, mert zseniallűrjei voltak (amúgy voltak), és nem is azért volt zseni, mert annak tartották már a kortársai is (amúgy annak tartották, még akik utálták, azok is), hanem mert azt az életművet hozta létre, amelyiket.
Az Ady-életmű ugyanis megfoghatatlan. Az ember nem közeledhet hozzá úgy, mint más költők életművéhez: hogy kijelöli a cölöpöket, amelyek mentén a megértés hálóját kifeszítheti, beleolvas az életrajzába, okos fejével biccent, mert sok mindent megért, gyönyörködik a versekben, és elégedetten mondja, hogy van egy újabb kedvenc költője. Ady Endre költészete nem leírható. Az olvasó szorgalmasan elolvassa a levelezését, az életét, az emlékiratírók emlékiratait (magam is olvastam és e hasábokon beszámoltam néhány ilyenről), a publicisztikáját, a novellisztikáját, mindent tud a betegségéről és a betegségeiről, a szenvedélyéről és a szenvedélyeiről, irigyli a fékezhetetlen és zúgó, hömpölygő életéért, sajnálja, együtt szörnyülködik vele, teszi-veszi, megnézi a fényképeket ezerszer, olvas róla okos monográfiákat – és a verseket még mindig nem tudja megfejteni.
Illetve elsősorban érezni tudja. Nem tud bekerülni a versekbe, de egyszer csak azon veszi észre magát, hogy mégis belül van. Nem is vette észre, mikor ment át a határon, a vershatáron, és bizony, ha jobban belegondol, még azt sem látta, hol van a vershatár. Egyszer csak benne volt, a vers meg őbenne – és közben mégis gránitszilárdságú az egész, részleteiben nem felfogható, nem működtethető, csak egyben, csak egy tömbben; igen, ez a tömb az Ady-költészet, hatalmas, erős, a maga terét megteremtő és megtartó monolit, amely a zsenialitás biztos jeleit mutatja.
Mert meg lehet fejteni a szimbólumokat egyenként, meg lehet magyarázni a keserű szerelmes verseket, lehet az életút ismerete alapján érteni egyes verseket, de hogy az egész miért kezd el működni szinte mindenkiben egyszerre és egységként, azt nem lehet megmondani. Talán ez a zsenialitás jele. Az, hogy valami olyan ősi közös tudás szólal meg ezen a sámánon keresztül, amelyik mindenkiben ott van, csak mindenkiben eltemetkezett a kifejezéseknek ez az ereje, ez az olvasót megdöbbentő képessége. Ady Endre pedig felszínre hozza mindezt: az egész életműve ezt a közös tudást hozza elő, ő pedig tékozlón az olvasóira, szerelmeire, édesanyjára, barátaira, ellenségeire és üzletfeleire, nőcskékre és az utókorra locsolja, majd hátra sem nézve kiviharzik az életből – nem fizet (mégis megfizet), de a zseninek minden jól áll.
Ő persze elégett, belesenyvedt, kiapadt ebben, hogy átadja a közös, de elmerült tudást, hangulatot, kifejezési erőt, és itt merül fel a zseni magányossága is, hiszen ki mondhatta el magáról, és ki mondhatja el magáról, hogy értette az embert és/vagy a költőt egészen? Alighanem senki. De az ember odalett: ma 140 esztendeje született, és 41 éves korában, betegen, dühösen, szomorúan meghalt. A mű maradt csak. A mű, amelyet teljes egészében – hangsúlyozom, teljes egészében – megérteni nem lehet: de lehet érezni. Olvassanak ma (is) néhány Ady-verset, ne is próbálják érteni (mondjuk A fekete zongorát, csak hogy egy igazán nehezen érthető és értelmezhető verset említsek), csak érezni.
Sikerülni fog, és jó lesz, ebben biztos vagyok.
