Akinek több félcédulája van, nem biztos, hogy félcédulás. Lehet, hogy „egész cédulás”, megverve okossággal, bölcsességgel, humorral – no meg a képzőművészeti ajzottságon kívül a jól fogalmazás átkával-örömével is –, de ebben a „gyűjtőfogalomban” a hívószó mégiscsak a félcédula. Mint elmebeli állapot, mint a normálistól elütő, vagabund szószátyárt jellemző bakafántoskodás. Ha úgy vesszük, félcédulás volt Karinthy Frigyes és Örkény István is, hiszen kalitkájukból olyan madár röppent ki, amelynek szárnyát hiába sebezte meg a történelem, röpülni igencsak tudott. Csőrét hiába zárta szájzár – az „ilyet nem illik, mert megbotránkoztató” parancsszava, vég nélkül csicsergett.
Röpült, mert szabad volt. Csicsergett, mert szabad volt.
Bertalan Tivadar is ilyen megátalkodott sóderoló. Úgy tesz, mintha nem volna normális – minden szavában (humoreszkjében, versbeszédében) ott a túlpörgetett tudálékosság, az ernyő nélküli zuhatag –, közben nagyon is az eszénél van. Az eszénél van, hiszen a bolondját járatja velünk. Olyan csőbe – a görög filozófiát és misztikumot egyféle túlbeszélő halandzsaalagútba – húz bennünket, amelyben nem használhatjuk a saját lámpásunkat (azért, mert nincs is, vagy épp elragadta tőlünk a lelkiismeretünket őrző Töpörin, az angyal). Helyette az ő sziporkázó, szúrós gyertyafényét kell követnünk, amelyben az állítás egyben az állított (többnyire talpáról a feje tetejére állított) „vélemény” (bábu, konyhafilozófia, stréber kacaj) visszavonása is.
Írásainak homlokán nem véletlen a félcédulásra valló mottó: „Nagyon kérem, nem kell komolyan venni, amit mondok. Ezt komolyan mondom.”
Az író üde, kacskaringós szelleme nagyító alá vonja az emberi fejlődés, a társadalom, az önző egyén, a hőbörgő politikus, a pózoló szónok és a kéjre öreg, ám udvarlásra jó megannyi vén legény sánta pillanatait, s ahelyett, hogy mankót nyomna a hónuk alá (kérdés, az emberi fejlődésnek és a társadalomnak van-e hónalja), kacajjal vesszőzi őket. Korbácsa? A filozofikus, aforisztikus, a konyhafilozófiát sem megvető groteszk. Meg a mítosszá avanzsált helyzettudat (Diogenész mint hős) dörzspapírral való fényesítése: „Már Nagy Sándort is arra kértem, álljon odébb, mert eltakarja a Napot.” A nosztalgia égmagasba emeli a gyermekkort (Zsíros kenyér), kikel a mázas gyönyörűséget ocsmány argóvá lealacsonyító beszéd ellen (Köcsögök), ám az író rövidebb-hosszabb történetein (humoreszkjein) túltesz – noha belőlük egyik sem megvetendő – a bölcselmi súlyú aforizmáinak a sora: „A bölcselet a tanácstalanság megjelenési formája” (Bölcselet); „Pesszimista vagyok, ezért minden csalódás örömet okoz”.
A kitalációs létrán álló, teremtett prófétájának, a minden titkot átvilágító szentnek és a tudásra éhes nebulónak a párbeszéde ugyancsak fölvillant valamit eme gondolkodás fényéből. „Tanítvány: Mester, én még fiatal vagyok, de máris úgy érzem, hogy a föld megérett a pusztulásra. XVII. Vezekiel próféta: Állj meg, fiam! Ne temesd a Földet. Ha eltemeted, mivel hantolod el?” XVII. Vezekiel prófétát már a képzőművész-író korábbi könyveiből ismerjük, aki nem más, mint a középkort a mával, az újpesti vagabund létszemléletet az angyalkák suhanó röptével összekötő látnok. Aki sokat tanult Bertalan Tivadartól. A sokszor gúnnyal és megbocsátó szeretettel ítélkező író pedig tőle.
Jó időben és jó helyen hangzott el az Eligazítás: „– Tessék mondani, ha erre megyek, jófelé megyek? – Természetesen. – És ha arra mennék? – Arra is jófele menne. – Ezek szerint teljesen mindegy, merre megyek? – Ön eligazítást kért. Nézze, bármerre megy, ha van elég ideje, kellő kitartása, és tartja a helyes irányt, akkor ugyanide tér vissza, mivelhogy a Föld állítólag gömbölyű, még ha sok bucka meg gödör van is rajta.”
A kitűnő rajzok (szörnyek, szentek, csontvázak, ember- és állatfigurák) csak még érzékletesebbé teszik a Bertalan Tivadar-i okoskodás – az író mindig jó helyen tapogat – bölcs „felhőfejesét”.
Bertalan Tivadar: Félcédulák, Napkút Kiadó, 2016.