Lássuk tehát a portékát! Ez a zene bizony nem ücsörgésre készült, már a Rubber Band című kezdőnóta is egy mindenre kiterjedő seregszemle, amely a teljes hangszerparkot fölvonultatja tamburától rézfúvósokon át a tangóharmonikáig, és az eszeveszett, lábrázós tempó is berúgja az ajtót, hogy aztán odabenn randalírozzon körülbelül a kilencedik tételig.
Kíváncsi volnék, hogyan zajlottak a közös próbák; vajon melyik együttes froclizta jobban a másikat: gyorsabban, gyorsabban? A gyakori, ízes, virtuóz váltásokkal megtűzdelt tempó egy dolog, de micsoda munka lehetett ennyi instrumentum hangzását összefésülni! A két zenekar együtt már big band, sőt, big-big band méretű, egy átlagos koncertklub színpadán el sem férnének.
Kelet-Európa és a Balkán öröksége, európai zsidó és délszláv kultúra találkozik itt, és felelget egymásnak nagy békésen, klarinét és trombita, tambura és gitár hangján. Békésen? Hitvány eufemizmus! A hangszerek valóságos párbajt vívnak, a fúvósok bömbölve és sikoltozva próbálnak egymás fölé kerekedni, a dobok meg úgy peregnek, mintha a lelket is ki akarnák táncoltatni az emberből. Némely tétel egész nyugodt kis középtempóval indul, döcögteti, zötyögteti, öblögeti az ízes dallamokat, hogy aztán hamarosan szélvészgyors vágtába ragadja a szegény hallgatót, aki azt hitte, leülhet egy kicsit – mint a vicces, Random Flow című, negyedik tételben, ahol egy harmonikaörvényt követő klarinétvita vezet át a teljes őrületbe.
Van élő ember, aki a következő nótára, a Shifted Sirbára képes táncolni? Még a legendás Macskajaj gengszterének, a nagytermészetű Dadannak is összeakadnának a lábai.
A hatodik, Moroka című tétel azért csak kínál egy kis megnyugvást, a jellegzetesen klezmeres jabadajkántálással, és a rá következő Szikra is csak az utolsó traktusban lép ki a kocogós tempóból, de aztán nincs kegyelem: jön a lakonikusan Seven címre keresztelt opusz – megint csak rongylábúaknak való, ínyencfalat benne a jópofa kiállás ütősökkel –, nem is tudom, hogy kanalat hallok vagy a fülem cseng.
Személyes kedvencem a kilences tétel, a Sali’s Blues. Kifejezetten pihentető a maga billegős, totyogós, de kíméletlenül pontos tempójával. Sziklakemény rezesekre épül a légies harmonikaszólam – de ilyen fúvósszekcióra kacsalábon forgó felhőkarcolót is lehetne építeni, annyira stabilak. A nóta háromnegyedétől pedig mintha gyakorlatilag egy másik nóta kezdődne, becammog a nagybőgő a maga óriáslépteivel, hogy aztán a szaxofon elvigye az egész bandát a felhők fölé valami elborult dzsesszel.
Ez a muzsika figyelmet követel. Táncmulatságba, buliba való, meg bármilyen tevékenységhez, aminek során nem jelent problémát, hogy ráng az ember keze-lába. Autóvezetéshez legfeljebb az utolsó három dalt javallom, esetleg még az említett hatos tételt. A nóták nagyja a legbékésebb emberből is gyorshajtót csinál. Akit – mint jómagamat is – anno a Kusturica-filmekből ragadott magával a balkáni virtus, az a Szikra lemezen meghallhatja, milyen mélységei vannak még ennek a világnak. Higgyék el, érdemes!
A tradicionális, kelet-európai zsidó népzenéből kiinduló, de mindenféle egyéb stílust beengedő, játékos kedvű AKB egy évvel ezelőtt környékezte meg a Söndörgőt, az eredményt élőben is hamarosan meghallgathatjuk a szentendrei MűvészetMalomban, augusztus 17-én, este fél kilenckor.