Bacsik Elek huszonkét esztendősen fordított hátat Magyarországnak és az itthoni jazzéletnek, hogy aztán más-más földrészeken bolyongva Franciaországban kössön ki és bámulatos gitárjátékával meghódítsa az ízlésére oly kényes országot. Ezután, európai karrierjének búcsút intve, az Egyesült Államokba utazott, ahol további sorsát a feledés kevéssé jótékony homálya fedi.
Ki is ez a Bacsik Elek ? Nem az a művész, aki a szükségesnél több energiát fordított volna a karrierépítésre. Látszólag ellentmond ennek, hogy a legnagyobb zenészekkel játszott és szerepelt egy lemezen és színpadon, noha számos alkalommal csupán a véletlennek köszönhető, hogy mindezen dokumentumok rendelkezésre állnak. Bacsik Elek mindennél jobban egy dolgot vett komolyan: a zenét. Márpedig játszani úgy tudott, mint még előtte senki.
A könyvben – bármennyire is túllép helyenként a szakmaiság érdekében az olvasóbarát határokon, a jazz elkötelezett híveiben és (szak)értőiben találva elismerésre, amennyire a műfaj keretei engedik – izgalomban nincs hiány. Állítom, hogy imitt-amott detektívtörténetek hangulatát megközelítő nyomozásban részesülhetünk, annyi különbséggel, hogy itt a gyilkos helyett a száraz tények és az elvétve felbukkanó adatok hitelessége jár fárasztó kutakodással, mert hiába a sok nyom, a valóság annál ritkábban érhető tetten.
Néhány kiemelt pont a művész életrajzából. Bacsik 1926. május 22-én született Budapesten, mondhatni zenészcsaládban, édesapja brácsán játszott. A család nehéz körülmények között élt. 1947 fordulópontnak számított Bacsik életében, akkor határozta el, hogy végérvényesen elhagyja Magyarországot és kezdetét vette a „külföldi turné”, ami aztán élete végéig tartott.
Ha hihetünk a dokumentumoknak, 1965-ben nyolc országban bukkant fel, és a visszaemlékezések tanúsága szerint bármilyen idegen nyelvet könnyedén elsajátított. 1959-ben Franciaországba érkezett, hét év aktív jelenlét, Serge Gainsbourg, Take Five, lemezek, tévéműsorok, koncertek, változatos formációk. A kedvező körülmények mindent lehetővé tettek neki, nevezetesen azt, hogy rövid időn belül az egyik legjobb jazzgitáros lehessen. 1966 volt a következő, és mint a későbbiek alakulása igazolja, a végzetes epizód. A zenész az Amerikai Egyesült Államokba utazott. Jelentőségét és elismertségét jól mutatja, hogy néhány, máig fellelhető cikk meg is emlékezik erről az eseményről.
John Coltrane jazzszaxofonos intő kijelentése, miszerint „Amerikában minden utcasarkon van egy jobb szaxofonos, mint én, és csak egy isteni csodának köszönhető, hogy engem fedeztek fel és dolgozhatok”, sajnos Bacsik Elekre is érvényes. Az Egyesült Államokban elnyelte a show-biznisz forgataga, annyira mélyen, hogy élete végén egy külvárosban vesse fel, méltatlanul, elfeledve. Olyannyira sikerült ez a kedvezőtlen sorsmutatvány, hogy a mai napig csak találgatni lehet, merre lelhető fel a sírja.
Ha ez sem elég zavaros, a helyzetet tovább bonyolítja, hogy pár éve előkerült Bacsik Elek francia származású lánya, aki nemrég könyvet is írt róla, és remélhetőleg csak idő kérdése, mikor jelenik meg a magyar kiadás.
Simon Géza Gábor komoly munkát végzett, de mint utal rá egy helyütt, ezzel a kiadvánnyal a Bacsik-leletek feltárása korántsem ért még véget. Sok a fehér folt, a kibogozásra váró szál. Jelen kiadvány a Bacsik-krónika első fejezetéhez ad megfelelő alapot.
És honnan a sejtelmes, Esős évszak cím? Nos, ennek kiderítése végett nincs más hátra, mint a könyv alapos és figyelmes elolvasása. A Bacsik Elek bio-diszkográfia kétnyelvű, magyar–angol, tehát a külföldi közönség elé immár semmilyen akadály nem gördül.
Simon Géza Gábor: Esős évszak, Bacsik Elek bio-diszkográfia, Magyar Jazzkutatási Társaság, Budapest, 2016
