Harper Lee 1926. április 28-án született az egyesült államokbeli Monroeville-ben. Első és – sokáig egyetlen – könyvéért, az 1960-ban megjelent Ne bántsátok a feketerigót! című regényéért 1961-ben rögtön megkapta a Pulitzer-díjat, majd egy év múlva, Gregory Peck főszereplésével, több Oscar-díjat elnyert film született belőle. A korábban majd egy évtizeden keresztül egy légitársaság alkalmazottjaként dolgozó írónő viszont nem szerette a hirtelen rászakadó sikert, világhírt és rajongást. Helyette a visszahúzódást választotta, több könyvet nem írt, egyszer-egyszer került csak a hírekbe – hol azért, mert beperelte egykori ügynökét, hol azért, mert Marja Mills a beleegyezése nélkül publikálta életrajzát.
Tartott ez egészen 2015-ig, mikor is világszenzációként robbant a hír, hogy új regénnyel jelentkezik – amely igazából nem új regény volt, hanem az első, akkor nem publikált kézirata, mely időben a Ne bántsátok a feketerigót! előtt keletkezett, ám annak cselekménye után játszódik két évtizeddel. Erről korábban e lap hasábjain így számoltunk be: „A közelmúltban mégis előkerült a Ne bántsátok a feketerigót! cselekménye után játszódó, de időben azelőtt, egyfajta írói szárnypróbálgatásként keletkezett Menj, állíts őrt! kézirata. Az előrendelések felrobbantották az Amazon szervereit, s a megjelenést egy-egy újabb Harry Potter-könyv kereskedelmi forgalomba kerüléséhez hasonló hisztéria előzte meg. Főleg, miután kiszivárgott, hogy a faji előítéletek elleni harc egyik szimbólumaként számon tartott főhős rasszista lett, s az új könyv hasábjain a faji alapú szegregáció mellé állt.”
A rá irányuló reflektorfényben – amelyben rajongást és támadást egyaránt bőven kapott – jelentette be azt is halkan az írónő, hogy ne írják le, nem halt még meg, befejezte harmadik könyvét is, az életrajzi ihletésű My Excellent Caretaker Deserves My Entire Fortune című regényt – mely most már sajnos csak halála után fog megjelenni.
És alig pár óra telt el, jött a hír, meghalt Umberto Eco olasz író-filozófus-szemiotikaprofesszor is. „A világ elveszítette a kortárs kultúra egyik legfontosabb alakját” – írta rögtön a La Repubblica olasz napilap. Eco 1932. január 5-én született Alessandriában, egy észak-olaszországi kisvárosban – amelyről több regényében is megemlékezik. Az 1988-as A Foucault-ingában – amely egyszerre az összeesküvés-elméletek ironikus esszenciája és a dekonstruktív irodalom mint esztétikai minőség maximumra pörgetése – alteregóján, Jacopo Belbo kiadói szerkesztőn keresztül meséli el itt töltött gyermekkorát. A XIII. században játszódó Baudolinóban (2000) pedig a városka alapításának körülményeit ecseteli – filológusi-történészi gondossággal, nagy szeretettel és ráérős mesélőkedvvel.
Umberto Eco tudósnak készült, 1954-ben védte meg a Torinói Egyetemen Aquinói Szent Tamás filozófiájáról írott doktori disszertációját, később különböző északolasz egyetemeken tanított filozófiát, szemiotikát, illetve esztétikát és vizuális kommunikációt. Leghíresebb és legtöbbet idézett művei – és van annyi, hogy valamit biztos kifelejtek – többek között: a Nyitott mű (1962/1976 – amelyben a korszak költészete és zenéje, az informel festészet és a Michelangelo Antonioni utáni film esztétikáját próbálja megragadni és elemezni), A tökéletes nyelv keresése (1993 – amelyben az egyetemes kultúrtörténet valamennyi tökéletes nyelv iránti vágyát és törekvését bemutatja, hatalmas tudományos apparátussal és fanyar humorral), valamint a Kant és a kacsacsőrű emlős (1997 – amely arról a Platón óta aktív filozófiai kérdésről szól, hogy miként tudjuk megkülönböztetni egymástól a különböző dolgokat, például hogy miért nem szoktuk összetéveszteni a kalapunkat a feleségünkkel).
Még sokáig sorolhatnánk, rendezhetnénk, de egy tudományos könyve mindenképpen a főhelyre kerülne, ez a Hogyan írjunk szakdolgozatot? A precíz és nélkülözhetetlen formai és egyéb tudnivalók felsorolása mellett Eco arrafelé vezeti olvasóját, hogy a tudományos kutatás olyan, mint a detektívek, a nyomozók munkája, azaz lényegében nem más, mint egy végtelenül izgalmas és szórakoztató intellektuális játék. A könyv 1977-es megjelenése óta nemzedékek szakdolgozataira hatott világszerte – igen, én is a könyv 1996-os magyar kiadásával kezdtem annak idején a felkészülést.
És ha már szóba került a filológia és a detektívmunka összevegyítése, akkor éppen itt van az ideje, hogy szóba hozzuk A rózsa nevét (1980, magyarul 1988-ban jelent meg először, Barna Imre fordításában). Eco ennek a könyvnek – első regényének, ahogy Harper Lee is – köszönheti a világhírt. A könyv rejtélyekkel, titkokkal, összeesküvés-elméletekkel, kanonizációs kérdésekkel, kultúr-, filozófia-, vallás- és irodalomtörténeti csemegékkel súlyosan megrakott szöveg – de mindennek ellenére üde, friss, lendületes és letehetetlen, fordulatos és izgalmas középkori krimi tud maradni. A rózsa neve a nyolcvanas évek egyik legnagyobb irodalmi szenzációja lett, félszáz nyelvre fordították le, a belőle készült 1986-os Jean-Jacques Annaud-filmet – főszerepben Sean Connery és Christian Slater – valószínűleg mindenki látta már legalább egyszer. A mű keletkezének történetéről kismillió interjút készítettek Ecóval, ezek egyikében hangzott el az őt és humorát talán leginkább jellemző, szállóigévé váló mondata: „Csak meg akartam ölni egy szerzetest.”
Utolsó regénye, a tavaly megjelent Numero Zero a kilencvenes évek korrupt és kapzsi Olaszországát mutatja be, középpontban az álhíreket szakmányban gyártó médiával és a név szerint meg nem nevezett, de azonnal felismerhető Silvio Berlusconival. A könyv magyarul hamarosan megjelenik, premierje a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon lesz.