Kiváló alkalom lenne a magyar nyelv napja elsiratni szegény nyelvet, hiszen gyakorló tanárként magam is látom, hogy fordul önmagába a kisdiákok használta, alig több mint pár száz szó (nem számoltam utána, mégis erősen jóindulatú a becslés), hogyan kopnak le jelentésrétegek, hogyan szül legfeljebb vihogást az, ami korábban előkelő helyet foglalt el a választékos regiszterben. Persze ha ezt leírnám, utána talán vigasztalhatnám magam azzal, hogy az angol nyelv is hasonló, negatív irányú metamorfózison látszik átmenni, és az angol nyelvvédők bizonyára elborzadva nézik… ahogy például az én tanítványaim küzdenek a ő drága anyanyelvükkel.
Persze miután ezt leírnám, megvizsgálnám az érme másik oldalát is, és elmondanám a sokak által képviselt véleményt, miszerint félre az elefántcsonttorony-szagú elitizmussal, félre a nyelvtani és nyelvvédő gőggel, hiszen nem más az, mint gyarló sznobéria, néhány szobatudós köldöknéző játéka egy ritkásan felszerelt, kopott játszótéren, és igenis az akadémiai attitűdnek kell követnie az élő nyelvi változásokat, nem pedig hideg fejjel kijelölni az útját, és megszabni irányát – hiszen minden, ami élő nyelvi, jó; az élő nyelv arrafelé megy, amerre kedve tartja, és a gőgnek mindössze a leírás hálátlan feladata marad.
Utána persze visszatérhetnék a kiindulópontomhoz, és siránkozhatnék egy sort azon, hogy magamon is elborzadva veszem észre a nyelvi igénytelenség eluralkodását, hogy nincs annyi olvasás, amely kellőképpen ellensúlyozni tudná a nyelvrontó impulzusokat, és hogy valahányszor felütöm Jókait vagy Arany Jánost, sírni volna kedvem, amiért helyenként szinte szótárral kell olvasnom őket, mert egyes szavak jelentését sejtem ugyan, de pontosan és szabatosan megfogalmazni nem mindig tudnám, márpedig tanár volnék, vagy mi a szösz, és egyik legfontosabb feladatom, hogy értelmezőszótár-szerűen tudjak körülírni szavakat…
(Aztán, bár kicsit szégyellem, biztos elmesélném, mennyire veszélyes dolog gőgösnek lenni, mert például emlékszem, amikor még jó régen volt egy felső szomszédasszonyunk, aki igen nagy életet élt, rendszeresen sok vendéget fogadott, és mindenfélét csinált velük, de főleg zajongott.
És mikor szóvá tettük neki a dolgot, csak nevetett, mert igen egyszerű ember volt a szentem. És aztán még sokszor szóvá tettük, és ő sokszor nevetett, de egyszer kifakadt, mondván, nem is igaz, ő egyáltalán nem „dombérozik”. Magunk között lenéző gőggel mosolyogtunk azon, micsoda ostoba nőszemély, nicsak, rosszul használta a „dorbézolás” szót, és ez a lenéző magatartás jellemzett mindaddig, amíg újra nem olvastam a Bánk bánt, és az 1985-ös, Szépirodalmi Kiadó által megjelentetett verzió 93. oldalán zsibbadt döbbenettel olvastam Biberach szavait, aki Mikhál kérdésére – „Hol loptad el húgomnak a nevét?” – így válaszol: „Ahol magát más lopta: a királyné / dombérozó mulatságában.” Azóta alázatosabb vagyok ítéletzönögés előtt.)
Igen ám, de ezekről a dolgokról önök már annyit olvashattak, hogy minden bizonnyal a könyökükön jön ki. Nem is zaklatom vele kendteket. Csak egy kis kérdést teszek fel, szerény alázattal. Lányocskámnak olvastam minap Jókai Mór 1984-ben a Móra Kiadó gondozásában válogatott mesekönyvét, A leaotungi emberkék és más mesék címmel. A könyv kiváló, de hát ezt nem kell bizonygatni, és van hozzá szómagyarázat, amelyet az elképesztően lelkiismeretes Tótfalusi István úr készített; olykor hátralapoztunk, bizony. Figyeljenek csak… most felütöm a könyvet (itt van mellettem, miközben lyukasórán a cikket írom), és összeállítok a szómagyarázat szavai segítségével egy mondatot: „Ebben a bekeleti zegernye időben csupán bakarasznyi az iskolás csamangóim hurítgatására szentelhető energiám.” (Megoldásokat a szerkesztőség címére várunk, Google-t használni tilos, a helyes megfejtők között egy fénymásolt szómagyarázatot sorsolunk ki.)
Könnyű nekem, mérgelődnek most önök, mert itt van előttem a magyarázat. Nem is feszítem tovább a húrt, persze, tessék: „bekeleti – őszi. Tréfás szóalak a kikeleti (tavaszi) mintájára, annak ellentéteként”; „zegernye – esős, szeles, hideg idő, vihar”; „bakarasz – kis arasz, a szétterpesztett kézen a hüvelykujj és a mutatóujj hegye közötti távolság”; „csamangó – csibész, csirkefogó, mihaszna”; „hurítgat – szid, korhol, szapul”.
Olvassanak sokat, műveljék magukban a nyelvet, legyenek a romlás pecérei, mert a szép és különleges szó nem fölösleges cikornya! Ne fumigálják hát, patáliázzanak érte bátran, hogy ne zúzza szét a törőkalló, ne konduljon meg még érte a lélekharang… Tanítsák meg a vöröntyöknek is, és potrohos lesz az örömük, nem filigrán: punktum.